— Ah, istenem, mit cselekszik ön? — szólt Flóra, s azután, hogy megakadályozza Fannyt e tettében, odaölelte őt magához, és arcát csókolta meg, és kényszeríté őt is arra. Olyan szép, olyan legendai szép volt e két nő együttlétében, amint egymást átölelve tarták, egyiknek szemében könny, másikéban mosoly, ez mosolyg, hogy társnéja ne könnyezzen, amaz örömkönnyeket sír, hogy őt mosolyogni látja.
— Mondja ön — szólt édes vonzalomtól reszkető hangon Fanny —, mondja ön: ugyebár nem egy hideg ügy hozta e házba, hanem hallotta ön, hogy van itt egy szegény magára hagyott nő, ki néhány nap múlva egyedül, ismeretlenül pártolatlanul fog tévedezni a világban, és gondolá magában, gyerünk el hozzá, adjunk neki egy jó szót, egy buzdítást, tegyünk jót vele.
— Óh, istenem... — Flóra nem tudott mit felelni, hiszen Fanny valót mondott.
— Óh, én tudom azt jól, hogy ön jótékony szelleme a vidéknek. Éppen midőn megérkezett ide, önrül hallottam beszélni, s azokból, amiket hallottam, képzeltem önt magam elé. Ön sejti azt, hogy bennem is egy szegényre talált, kit jótéteményeiben részesítnie kell, de e jótét nagyságát csak én tudom, csak én érzem.
Az indulat beszédessé varázsolá e nőt, ki különben oly méla, oly hallgatag volt.
— Ne mondja ön, hogy nem úgy van; engedjen e boldog hitben maradnom — engedje, hogy önt szerethessem úgy, ahogy az első pillanattól megszerettem, hogy fenntarthassam magamat ennél a gondolatnáclass="underline" “Van egy áldott lény, ki rám gondolt, megszánt és boldoggá tett.”
— Óh, Fanny — monda Flóra szelíd reszketeg hangon. Valóban sajnálta e nőt.
— Úgy, úgy! Nevezzen engem úgy! — szólt Fanny hevesen, túlboldogan szorítva szívéhez Flóra kezét, melyet egy percig sem bocsátott el kezéből, mintha attól tartana, hogy a kedves vízió eltűnik előle.
Flóra helybenhagyásul szép ajkát nyomá Fanny homlokára. Kedves hitelesítő pecsét! Boldog okirat, mely benne részesül.
Fanny keble alig bírta örömeinek terhét. Életében először talált arra, ami után sóvárgott: egy szívre, mely megérti, egy oly őszinte, salaktalan lélekre, mint a magáé; óh, jobb még mint a magáé, mert Flóra jósága öntudatos, eszmélő, mások által is érezett. Ezt ő jól átgondolta, s örült neki, hogy magánál jobb, szebb lélekre akadt; annyi rút, önző piszok lélekkeli érintkezés után milyen jól eshetett ez neki; amit egy tiszta, vágyó szív érez magas, nemes szellemekkeli találkozásakor, ez valami a menny, az üdv érzeményei közül.
— Tegye önt oly boldoggá az ég, mint amilyen boldoggá tett ön engemet!
— Ah Fanny, én már önt nevén szólítom, szólítson ön is.... szólíts te is engem Flórának!
Csak a legnagyobb elővigyázattal sikerült Szentirmaynénak meggátolhatni, hogy Fanny lábaihoz ne boruljon; amit hogy nem tehetett, odaborult Flóra keblére, és sírt, és sírt, és mikor olyan nagyon sírt, akkor igen-igen boldog volt.
Flóra pedig mosolygott, és mosolygott, és úgy örült neki, hogy ezen nő az ő keblére borulva zokog.
— De már most kedves Fanny, ennek vége van, ezen átestünk. Ha megígéred, hogy erről nem beszélünk többé semmit, hát akkor én itt maradok nálad egy egész — egy egész hétig!
Ez annyit tett, mint Fannyt kényszeríteni, hogy újra kezdje az örömkönnyeket.
— És azután segítek neked a közelgő ünnepélyre, amit férjed adni szándékozik, az előkészületekben. Óh, úgyis annyi dolgod lenne, hogy nem győznéd magad, aztán meg nagyon meg is unnád; ha pedig ketten leszünk, majd meglátod, mennyi tréfa lesz azzal, mennyit fogunk nevetni azon a sok apró bajon, ami előfordul.
És előre is sokat nevettek rajta; óh, az nagyon víg, nagyon mulatságos dolog lehetett.
Fanny valami érzékeny észrevételt akart tenni, de nem juthatott hozzá barátnéja vidám arca miatt; amint rátekintett, kénytelen volt ő is nevetni.
— Óh, ezt ne gondold, hogy nem önzésből teszem — monda Szentirmayné óvást teve mindennemű hála és köszönet ellen —, a legkiszámítottabb önzésből teszek mindent; férjem most főispánnak neveztetett ki **megyébe, két hónap múlva foglalja el helyét, a beiktatási lakomán azután te fogsz majd nekem ismét segíteni, s egy hétig te leszesz nálam. Látod, milyen előre számító, milyen ravasz vagyok én!
Ah, ezen ismét nagyon sokat lehete nevetni. Fanny sohasem hallott ilyen mulatságos dolgokat; legalább életében soha ily jóízűn nem nevetett.
Ez a Szentirmayné egy valóságos kis bohó, hogy meg tudja az embert nevettetni! Egyet szól, és akkor sír az ember, másikat szól, és akkor meg nevet.
Fannynak eközben nagy gyönyörűsége telt benne, Flórától elszedni kalapot, köpenyt és minden zálogba vehető portékát, amiket el szokás szedni lefoglalt vendégektől, nagyobb biztonság okáért, hogy el ne szökhessenek.
A kalaplevételkor természetesen szemébe ötlött Fannynak Flóra gyönyörű hajzata, mely oldalválasztékaiban szép recés hullámzatokat képezett. Erre majd meg fogja tanítani Fannyt, neki az még jobban fog illeni; ilyenformán szerencsésen átment a társalgás a piperére, női munkákra, kézművekre s egyéb apróságokra, amik hölgyeket szoktak érdekelni, úgy, hogy mire visszajött Marion kisasszony Kárpáthy úrral az archívumból, már akkor semmi nyoma sem volt a két delnő között az elébbi szenvedélyes érzelmes jelenetnek, úgy beszélgettek egymással, mintha régi-régi jó ismerősök volnának.
— Ah, ah! — szólt Marion kisasszony felkapva fejét, amint Flórát kalap és köpenyke nélkül látta. — Ön egészen kényelembe tette magát!
— Igen, nagynéni, még egy kis ideig itt maradok Fannynál.
Marion kisasszony meglepetve tekinte körül a szoba minden szegletébe, azután fel a plafonra a festett múzsákra, mintha nem tudná, hogy ki az a Fanny.
— Ah, mille pardons! madame. Most jut eszembe, hogy ez a kegyed keresztneve, egészen confuse vagyok a sok családi névtől, amivel Kárpáthy úr jurium directora teleolvasta a füleimet; valójában ez a Kárpáthy-család roppant összeköttetéssel bír, női ágon az ország minden előkelő családjával rokonságban van; úgy hiszem, a naptárban létező minden nevek feltalálhatók benne.
(Értsétek: csupán csak a te családod kellett még ide a Kárpáthy-családfa dicsőítésére.)
De nem fogott többé a fegyver. Flóra jókedvűen elnevette magát:
— Most már “Fanny” is van a nagyon tisztelt Kárpáthy-naptárban.
Fanny maga sem állhatta meg, hogy ezt igen jó gondolatnak ne találja, s egészen őszintén nevetni kezde rá, s miután a nevetés ragadós — engedelmet kérünk nagysádtól, Marion kisasszony —, maga János úr is annyira belejött a jókedvbe, hogy le kellett ülnie egy karszékbe magát kinevetni, állva már nem győzte.
Marion kisasszony pedig elbámulva állt hosszú nyelű parazoljával hosszú kezében, mint Diána, mikor a kutyáját lőtte meg nyúl helyett. Meg nem foghatta, hogy hol vettek ezek az emberek annyi jókedvet, mikor ő olyan szorgalmatosan dolgozik a bosszantásukon.
— S meddig fog — tartani — azzz — a — kis idő? — kérdé piquant, szaggatott hangoztatással Flórától, kockáztatott tekintélyét vetve a latba.
— Bagatell, nagynéni. Csak egy hétig!
— Csak egy hétig! — szörnyedt el Marion kisasszony. — Csak egy hétig?
— Ha ugyan ki nem vertek innen — viszonza tréfásan Szentirmayné, amiből az lett, hogy Fanny érzékenyen ölelte át, mintha örökké ott akarná tartani.