— Ah, úgy? — monda kicsinylőleg Marion kisasszony. — No jó. Fiatal hölgyeknél hamar kész a barátság. Nagyon örülök rajta, hogy önök oly egyszerre megszerették egymást; ez arra mutat, hogy természeteik egyeznek, ami nagyon örvendetes. Meg fogja azonban nekem engedni, kedves húgom, hogy visszamehessek Szentirmára?
— Ámbár Fanny igen nagy szerencséjének tartaná tovább is élvezhetni kedves néni kellemes társaságát...
— Óh, kérem, kérem! Semmi okot sem adtam e rendkívüli szerencsére.
— Kegyed úgy fut tőlünk — szólt közbe Fanny —, várjon, majd ha mi Szentirmára megyünk, mi is úgy fogunk sietni haza.
Marion kisasszony nem tagadhatott meg magától egy méltóságteljes tekintetet, annak napvilágra hozatalául, miszerint észrevette, hogy ővele bizonyos emberek komázni akarnak. Minden felelet helyett komoly redőkbe szedett arccal (volt ott sok mindenféle redő) fordult János úrhoz:
— Reménylem, hogy ön nem szedte ki a kerekeimet, mint más vendégeinél szokta.
— Nagyságod kerekeit? — kiáltá János úr. — Engem uccse én csak a kocsikerekeket szoktam kiszedetni, de arra nem volt még eset, hogy a vendégeim kerekeit szedtem volna ki. Hahaha! Hahaha! óhhaha!
János úr úgy el tudott nevetni ezen a bolond ötleten, hogy a könnyei csorogtak bele, sőt utoljára a nagy nevetés miatt egészen elbújtak a szemei az orcájába, s midőn ismét napvilágra jöttek, már akkor Marion kisasszony útban volt az ajtó felé, vissza sem tekintve az őt kar-karban kísérő két ifjú delnőre, ámbátor azok minden kitelhető erőszakot elkövetének magukon, hogy szép arcaikat meglett komolyságra kényszerítsék.
János úr hirtelen észre térve elgondolá magában, hogy milyen nagy illetlenséget követett el, s törte magát a távozó kisasszony után, és sikerült is neki azt megállásra bírni, mégpedig olyan egyszerű módon, hogy futtában olyat gázolt a sleppjére, hogy az érdemes dáma szinte hanyatt bukott bele.
János úr most igazán nem tudta, hogy engedelmet kérjen-e vagy bocsánatot.
— Nem tesz semmit — suttogá nagy lassúsággal a derék kisasszony megbocsátani kész szívvel —, az ilyen apró szeleskedéseket meg kell bocsátanunk — fiatal házasoknak.
Azzal nagy prozopopeával kísérteté magát végig a lépcsőn, s minthogy rangján alóli dolognak tartá a lába alá nézni, a tornácban úgy lépett egy ott nyújtózkodó agárnak a farkára, hogy az ijedtében az ablakon ugrott ki.
Maga is megijedt pedig Marion kisasszony, de mint a kígyónak még ijedtében is eszibe jut a sziszegés, mint a macska, mely akkor tüsszög, ha megrémült, odafordula János úrhoz.
— Bocsánat, hogy akaratlanul revánsot adtam ön egyik protezséjának az iméntiért. Nem akartam e nevezetes személyt megbántani. Tudja ön már, hogy ama nagy agarászgyűlésen ön elnöklete alatt egy derék elmés férfiú indítványt fog tenni, hogy ezentúl az agarak ne számíttassanak a kutyák közé? Valóban emancipáció az agarakra nézve. Ajánlom önnek figyelmes pártolásába. Vajon nem lépek-e valahol ismét egy agárra?
Már ekkor csak egy lépést kellett tennie a hintó hágcsójáig.
Ámde e lépéshez még nagy teketória kellett. A sleppet lebegő állapotba helyezni, hogy a bokáig érő salavári fodrai az illedelmen túl el ne árultassanak, s azzal egy lebbenéssel a hintóba, melyet valamennyi hozzá közel levő kéz iparkodott mentül könnyebbé tenni.
Ott ült már közörvendezésre, de még onnan is jónak látott egy duplavágást mérni a hátramaradtak fejére.
— Reménylem, hogy húgomat jó gondviselés alatt hagyom, ámbár nem tudom, hogy Szentirmay féltékenysége miatt nem gyűl-e meg a Kárpáthy-kastély baja? Adieu, kedves szomszéd, chère voisine, adieu chère nièce, adieu!
Értsd e sok adieu alatt akár azt a gúnyt, hogy Kárpáthy János irányában bizony nemigen ébred fel bárkiben is a féltékenység, akár azt a rágalmat, hogy a Kárpáthy-kastély rossz hírű termeiben eltöltött napok nemigen mozdítják elő egy nő jó hírnevét.
— Adieu, adieu. Te kocsis vigyázz, nehogy elgázolj vagy egy agarat. Lassan hajts, míg a kárpátfalvi határból ki nem érünk, mert nem tudod, hogy hol méltóztatik éppen egy-egy kedvencnek déli nyugalmát tartani. Adieu!
Megy már.
János úr még most is hajlong, és bókokat hány utána az udvar közepén, a hölgy hosszú napernyőjével int vissza, bizonyosan azt mondja, hogy “Régen volt már az, én még akkor gyermek voltam!”
A két fiatal hölgy pedig, amint a nyűg eltávozott, dévaj jókedvvel veszi kétfelül karjára a jámbor János urat, s dalolva táncolva viszi fel magával a lépcsőkön.
János úr arca ragyog, nevet, vidám; elgondolja magában, milyen derék dolog volna, ha e két asszony az ő két leánya volna, s hívnák őt atyámnak.
Az ősi termek visszhangoznak a két szelíd delnő jókedvű, tiszta örömének eleven zajától. Oly hang ez, melyet rég nem hallottak e falak.
A vén Varga uram áthallja azokat az archívumba, s úgy megjön-megy, úgy megjárkál örömében alá és fel kezeit összevissza dörzsölve, hogy szinte táncba elegyednék, ha volna kivel, s csak az esik neki nehezen, hogy nem mondhatja el senkinek, hogy miért örül. Ott van ugyan a fiskális, de az nem arra való ember. Neki elég bosszúság az, hogy mindennap meg kell mosdani.
XIX. A barátné
Szentirmayné célt ért.
Egy heti ott mulatása a kárpátfalvi kastélyban képes volt Fanny állását a világ előtt egészen megváltoztatni. Minden elővélemény kedvezőbb lett azon nő felől, kit Szentirmayné barátságában részesíte. A büszke delnők, kik eddig nagy leereszkedést véltek tanúsítani, ha az ünnepélyen megjelennek, ahol egy polgárleányból lett úrnő játssza a háziasszony szerepét, oly szerepet, mely minden valaha színpadra kerültek között a legtöbb és legszigorúbb kritika alá esik, most kezdtek róla gondolkozni, hogy a leereszkedéshez kevesebb előkészülettel járuljanak; szigorú, erényes asszonyságok, kik kételkedtek magukban, ha illendő lesz-e a fiatal lyánkáikat a kárpátfalvi kastély eleuszi misztériumokkal teljes labirintjába vezetni, most minden aggodalom nélkül rendelék meg a divatárusnőknél a ruhákat. Szentirmayné jelenléte a legnagyobb biztosíték erény és illedelem felől; az agarásztársulat ügye is új fázisba lépett ezáltal, a részvényes korifeusoknak egy okkal több volt társulatuk megszilárdítására; a kortyondi fráterek, az eredeti fickók tanultak okosabban beszélni az ő jelenlétében, s a divatvitézek, a szelíd arszlánok tanultak okosabban hallgatni.
Mindenki előtt emelkedett azóta Fanny erkölcsi értékében, hogy Flóra barátságát megnyeré, magában saját házi körében egészen más szemmel tekinték, s úgy tetszék, mintha János úr maga csak most kezdené felfogni, mit bír nejében. Ő maga is százszorta szebbnek, jobbnak és kedvesebbnek képzelte őt e delnő nimbuszától körülsugározva.
Egész nap együtt lehete őket látni nagy, nehéz munkával elfoglalva; ne tessék rá mosolyogni. A munka nagy és nehéz. Könnyű a férjnek azt mondani, én holnap vagy egy hónap múlva nagy ünnepélyt adok, hivatalos lesz rá az egész környék, akiket ismerek és olyanok is, akiket sohasem láttam. A többi az asszony gondja.
Neki kell mindenre emlékezni, ami szükséges, hogy fény és megelégedés legyen minden részről; neki kell ismernie vendégei ezerféle igényeit, kívánatait, szeszélyeit, tudni, ki mi által lesz kellemesen meglepve, mi által érezhetné magát mellőzve, megbántva, ki mit és kit szeret, kik nem szeretik egymást.
Nem volna csoda egy új asszonynál, ha azt sem tudná, hol kezdjen mindezekhez. Flóra ügyelete mellett mindez a legszebb rendén ment. Ő már jártas volt az ilyesekben. Mindenre emlékezett, s ha kellett valamit végezni, úgy tett, mintha ő kérdené azt Fannytóclass="underline" “Ugye, most ezt és ezt kell tenni? Ma nemde ezt végezzük el?” Úgyhogy ha Fannynak elég finom érzése nem lett volna barátnéja gyöngédségét észrevenni, könnyen azt hihette volna, hogy ő maga az, aki mindenhez ért, legalább János úr abban a meggyőződésben élt, hogy felesége otthonias mindezen dolgokban, mintha örökké grófi házakban nevelkedett volna.