Miska legjobban érzi magát, mikor a mesterségéről beszélhet; figyelmes szemmel vizsgálja, hogy tartja magát Fanny a lovon; ez szabadságot ad neki megjegyezhetni, miszerint termetét nem hajtja eléggé előre, a derekát könnyű hullámzásban kell tartani a paripa lépéseivel egyezve; a nyereg alkalmasint félre van csúszva, mert a jobb térd igen alacsonyan áll, nem, nem az a baj, a kengyel igen hosszú, a bal lábacska alig ér bele a hegyével. Ho! meg kell állani! Ebből nagy baj lehet; a futtatásban könnyen kicsúszhatik a kengyel a talp alól. Meg kell állani. A nagyságos asszony számára magasabbra kell csatolni a kengyelszíjat.
Egyszerre öten-hatan ugrottak le lovaikról e kellemes szolgálatot megteendők, legelső volt a pünkösdi király; Fanny azonban egészen elpirulva körülforgatá lovát, visszatartóztatva kengyelétől a szolgálatra kész szeladonokat.
— Nagyon jól van így, nem szükség megigazítani.
E pillanatban, senki sem tudja honnan termett oda, Varga uram ugrott Fanny lova mellé, s szíves készséggel ajánlá, hogy ha valami baj van a nyeregszerszámon, parancsoljon a nagyságos asszony ővele, legalázatosabb szolgájával.
Fanny háládatos mosollyal köszöné meg az öreg hivatalnok készségét, ki ezáltal azon zavarból menté ki, hogy kengyelvasához e fiatalemberek egyikét engedje nyúlni, mire az öreg lehajolt, kérve úrnőjét, hogy addig tegye vállára a lábát, s nagy tisztelettel feljebb csatolá a szíjat.
— Köszönöm, édes barátom — szólt édes hangon a delnő megszorítva az öreg kezét, míg Kiss Miskának kedve lett volna őt hátba ütni.
Az öreg ismét eltűnt észrevétlenül, alázatos semmivélétellel; hihetőleg valahol hátul egy csézában rejtőzködik. Ha figyelmezne rá valaki, észrevehetné, miszerint az öreg nem dől a bal felére. Ball vállán úrnője lábnyoma könnyű porfoltot hagyott maga után. A világért le nem dörzsölné azt onnan, s mihelyt hazamegy, leveti azt a mentét, elcsukja és soha fel nem fogja venni többé.
A társaság vígan robog tova.
A menet a helységen kívül egy mulatólak előtt állapodott meg. Itt fognak majd a jutalmak kiosztatni. A nem lovagló hölgyek és férfiak is leszálltak felhágva a magas torony alakú teraszra, mely a mulatólak közepéből emelkedett, s honnan az egész síkságot be lehete látni, melyen csak itt-ott látszott egy-egy folt erdő, a többi mind sásos, csátés avar, rekettyés berek, egészen rókáknak való ország. Innen a mulatólak tornyából legjobban meg lehete látni az egész versenyt, melyhez pompás látcsövek voltak előre készítve.
Egy egész tábora az agaraknak követte a vadászokat. Gyönyörű volt ellátni, egyetlen ismerős füttyentésre hogy válnak külön egyes csapatok a többi közül, gazdáik körül seregelve, a kedvenc agarakat is leszedték a szekérről, a pórázokat eloldozták, mire azok nyihogva ugráltak fel gazdáik kezei után, ahol lehetett, egyet nyalva rajtok. Különös, hogy az emberi szenvedélyek hogy ragadnak el az állatra.
János kiválaszta a többi közül két tiszta hófehér agarat, s egy füttyöt vetve nekik két ujjával, odavezeté nejéhez.
— A két legszebb és legderekabb agár az egész csapatban.
— Ismerem már őket, az egyik a Cicke, a másik a Rajkó. — A két agár, nevét hallva említeni, víg szökdécseléssel ugrált fel a lóra az úrnő kezei után kapkodva.
János urat nagyon kellemetesen lepte meg, hogy neje agarait név szerint ismeri, s annak is igen örült, hogy az agarak is ismerik úrnőjöket; hiába, mindenkit meg tud hódítani, embert és állatot!
— Hát a Matyi hol van? — kérdé Fanny széttekintve.
— Azzal magam fogok menni.
— Hogyan uram? Ön futtatni akar? Ne tegye azt!
— Miért ne? Nem tartasz engem jó lovasnak?
— Én elhiszem, hogy az, de tegye meg a kedvemért, hogy ne bizonyítsa be azt.
— A te kedvedért? Rögtön leszállok a lórul.
Flóra súgva mondá a mellette lovagló Gergely grófnak:
— Szeretném tudni, hogy a jelenlevő férjek közöl hány tenné meg azt a neje kértére, hogy a vadászatból elmaradjon.
Marion kisasszony is súgott valamit a mellette ülő Kereszthynének.
— Félti az öreget az ifjú menyecske. Az ilyen majorátusi jószágok birtokosát nagyon erős okai vannak a nyaktöréstől félteni a hitvestársnak; vannak esetek, midőn kellemesebb nőnek lenni, mint özvegynek.
— Mindenesetre kellemesebb, mint vénleánynak — felelt rá Kereszthyné mérgesen, gorombán, hogy Marion kisasszony majd elszédült ijedtiben.
Annyi gyöngédség volt János úrnak ezen tettében, miszerint neje kértére lemondott egy oly kedvenc mulatságáról, melynek hónapok óta előre örvendett, hogy Fanny egészen elérzékenyülve nyújtá neki kezét.
— Ugye, ön nem haragszik ezért rám, én úgy féltem önt.
János ajkaihoz szorítá a nyújtott kezet, és sokáig kezében tartva azt kérdé:
— Hát én ne féltselek téged?
Fanny önkénytelenül barátnéjára tekinte, mintha azt kérdezné tőle, vajon ne maradjon-e ő is itt?
Kárpáthy elérté a tekintetet.
— Nem, nem. Azt nem kívánom, hogy elmaradj. Eredj, mulass. De vigyázz magadra! Ti fiúk, úgy vigyázzatok nőmre, mint a szemeitek fényére!
— Óh, vigyázni fogunk — felelt Kiss Miska, megpödörintve hetyke bajuszát.
— Majd vigyázok én rá! — monda Szentirmayné, erős hangnyomatékot vetve az “én”-re, miután észrevette, hogy Fannyt férjének jóakaratú felhívása zavarba kezdi hozni.
A túlsó oldalon ezalatt az eredeti fickók is elkészültek az agaraikkal, s miután azt az egyetlenegy szójátékot, mely a magyarban létezik, s mely rókafogások alkalmával el nem szokott maradni, eléggé megviselték, s különféle tajtékpipákba számtalan fogadást tőnek, elkezdik a kürtök és ostorok segedelmével sürgetni a hajsza megindulását.
A paripák, agarak nyugtalan szökelléssel kezdenek mozogni a kürtszóra, a társaság három külön csapatra oszlik, melyek, mint egy tábor, derekat és szárnyakat képezve, indulnak meg a csalitos rónának, az agarakat előrebocsátják, a hölgyek kendőikkel, a férfiak kalapjaikkal integetnek egymásnak a mulatóka tornyából és vissza, azután a nyargaló csoportok elszéledeznek minden irányban, itt-amott eltűnve a sűrű bokrok között, másutt a berekből csak a lovaglók feje látszik elő, de mindenütt látni a két ifjú delnő lobogó fátyolát, őket kíséri legtöbb szem, és gyönyörködik bennök. Most egy árokhoz érnek. Szentirmayné merészen nekivágtat, és keresztülszökell rajta, egy perccel később ugratja át az árkot Kárpáthyné; karcsú termete úgy hajlik, úgy hullámzik a szökés közben; utána kísérőik, Gergely gróf, a pünkösdi király és néhány lovász. Az erkélyről tapsolnak nekik.
Csak Kárpáthy nyughatatlan. Nem találja helyét. Lemegy lovászaihoz, s ott találva az öreg Pált, aggodalommal mondja neki:
— Úgy féltem ezt az asszonyt; ha valami baj találná érni! Nem bokros-e az a ló?
— A legjámborabb. Talán jó volna mégis, ha utána mennék.
— Igazán mondod. Ülj fel saját lovamra. Vigyázz rá, hogy a mocsár felé ne tévedjenek, figyelmeztesd őket, ott könnyen oda lehet veszni.
Palkó rögtön felugrott János úr lovára, s Kárpáthy felment ismét az erkélyre, utána nézni, ha utól fogja-e őket érni.
A csapat szélsebesen haladt előre. Az agarak felverték már valahol a rókát, de még mind nagyon messze voltak, s az űzés tétova irányából ki lehete venni, hogy a ravasz állat nyomot iparkodik veszteni. El-elbukik a buckák között, s el hagyja maga mellett rohanni üldözőit, s akkor egyszerre oldalvást csap ki. De hasztalan minden furfangossága, ott ismét új ellenségre talál, hasztalan búvik, hasztalan fordul vissza futtában, nincs hova menekülnie, a sűrű ostorpattogás minden oldalról tudatja vele, hogy irtóharc van izenve fajának, s azzal rászánja magát a futásra, s a legelső dombra felkapva, ott egy percre megállt, széttekint, honnan jön az ellen, s azzal nekiveti magát az avarnak.