Kárpáthy áldások közt bocsátá útra a kedves szomszédnőt, megígértetve vele, hogy minél előbb meg fogja őket ismét látogatni.
— A látogatás sora most már önökön van, egy hónap múlva úgy hiszem Fanny képes lesz azon ígéretet beváltani, miszerint férjem beiktatási ünnepélyén a háziasszonyi gondokat velem megosztandja. Egyébiránt nem tudja, hogy én most megyek, nem akartam egy búcsúzási jelenettel felizgatni; jó lesz, ha ön tudósítja eltávozásomról.
János úr kapott e megbízáson, s elébb megtudva Teréztől, ha Fanny ébren van-e, s nem lesz-e rá nézve alkalmatlan, szép lábujjhegyen besompolyodott hozzá, odalépett ágyához, fejét megsimogatta, kezét kezébe vette, és kérdezé: Hogy van?
— Igen jól — felelt a beteg, és iparkodott mosolyogni.
A mosoly rosszul sikerült, de jólesett János úrnak észrevenni a szándékot is.
— Szentirmayné üdvözöl, most távozott el.
Fanny nem szólt rá semmit. Csak kezét húzá végig homlokán, mintha el akarná onnan űzni a gondolatot, mely abban támadt.
Kárpáthy azt hivé, hogy az ő keze tán hűvösebb lesz e forró homlokon, s gyöngéden tapasztá azt oda.
Fanny megfogá mindkét kezével e kezet, s ajkaihoz voná azt.
Kárpáthy oly boldognak érzé magát e percben.
Félrefordult, hogy ne lássák szemeiben a könnyeket.
Fanny azt hivé, hogy el akar távozni, s még közelebb voná magához.
— Ne menjen ön el. Maradjon itt. Beszélgessünk.
Óh, ez nagyobb öröm volt, mint aminőt várni lehete. Neje óhajtja, hogy ő ott maradjon, hogy vele beszéljen! Ez angyali jóság!
— Lássa, már egészen magamhoz jöttem. Nemsokára fölkelhetek. Nem haragszik ön meg, ha valamit kérek öntül?
— Ezeret! ezeret! Ne is egyet! — kiálta örömmel János úr, hogy neje is fog tehát valamit kívánni.
— Lám, a betegek mindig azon törik a fejöket, hogy mivel lehetnének alkalmatlanok gondviselőiknek.
— Óh, kívánj bármit. Bizonyos lehetsz felőle, hogy rám nézve nem lehet nagyobb gyönyörűség, mint neked örömet szerezni.
— Ugyebár, elkészült Pesten önnek új kastélya?
— Kívánsz ott lakni talán? — sietett Kárpáthy megelőzve neje gondolatát. — Minden percben elfoglalhatod, s ha nem tetszik az, és szebbet óhajtasz, télen építtetek egy másikat, aláfűttetve, mint ahogy a moszkvai Kremlt építették.
— Köszönöm, meg leszek elégedve vele. Lássa, én már előre gondoltam magamban, minő új életet fogunk mi ott kezdeni.
— Igen; víg társaságokat fogunk körüled gyűjteni, fényes estélyeket...
— Nem úgy értettem. Komoly, jótékony célokra gondolok most. Óh, nekünk annyi kötelességünk van, miknek betöltését emberiség, közügyek, szenvedők várják tőlünk.
Szegény asszony! Hogy iparkodik szíve forrósága elől e hideg, magasztos eszmék közé menekülni.
— Ahogy kívánod. Teljék örömed a könnyek felszárításában. Légy boldog azon áldások által, miket a hála fog nevedre halmozni.
— Ezt tehát megígéri ön nekem?
— Boldog vagyok valamit kedvedre tehetni.
— Ne legyen ön oly engedékeny, mert ezáltal csak arra kényszerít, hogy még követelőbb legyek.
— Szólj, szólj. Bár vége-hossza ne volna kívánságaidnak. Hidd el, hogy csak akkor vagyok boldogtalan, midőn látom, hogy te semminek sem örülsz, mikor szomorú vagy, mikor semmit sem óhajtasz, akkor én igen-igen szerencsétlen vagyok.
— Jövő nyárra fördőkre szeretnék menni.
— Hová? Parancsolj, hol fogod magadat legjobban érezni.
Fanny gondolkozott. — Akárhová! Csak messze, messze innen! El a szomszédságból, ahol Szentirmayék laknak, és sohasem jönni többé vissza.
— Mehádia úgy hiszem legkedvesebb hely lesz. (Legtávolabb — gondolá magában.)
— Még ma előre lefoglalom számodra a legszebb szállást jövő nyárra, az valóban igen kedves hely.
— Azután még egyet.
Kárpáthy alig bírt magával az öröm miatt.
— De ez nagyobb és nehezebb kívánat a többinél.
— Annál kedvesebb; mit kívánsz?
— Azt szeretném, ha ön mindenüvé velem jönne, és együtt volna velem, és sohasem hagyna el.
Ah, ez több volt, mint amennyit emberi szívvel meg lehet bírni! A bohó öregember térdre esett neje ágya mellett, s annak kezét csókjaival, könnyeivel halmozá el.
— Mivel érdemlem én ez örömöt, e jóságot, tetőled?
Az asszony szomorúan mosolygott, és sokáig, sokáig nem bocsátá el férje kezét kezéből. Kárpáthy a nap felét ott tölté ágya mellett, nyájas fecsegés között hallgatva a kedves beteg apró kívánatait, s boldog volt, hogy ő nyújthatá neki az orvosságot.
— Mi ez? — kérdezé magában Teréz, ki figyelemmel kísérte a jelenetet, és kezdé sejteni, hogy mi az.
Néhány nap múlva már szabad volt Fannynak felkelni ágyából, akkor is férje vállára támaszkodva sétált végig a szobákon; napról napra megtért egészsége, felüdült, magához tért. És azután egész napokat férje közelében tölte, hímzését, olvasmányát az ő szobájába vitte; behítta magához, midőn zongorázott, együtt kocsikázott vele, sohasem hagyta el. Nem vágyott semmi társaság után. Cselédjeinek utasításul adá, hogy ha a régi látogatók keresik, mondják nekik, hogy rosszul érzi magát, és azalatt ott benn ült férjénél, és kényszeríté magát őt boldogítani, örömmel elhalmozni. Mi ez? Ez nem annyit tesz, mint tettetni a szerelmet, ennek neve: szeretni kötelességből.
Még Terézzel is keveset foglalkozott ez idő alatt. A jó rokon rövid időn búcsút is vett a háztól; Fanny könny nélkül, panasz nélkül vált el tőle. De lelkébe látott Teréz. Midőn megcsókolá néma ajkát, s aztán kocsira ült, önkénytelenül sóhajta föl magában:
“Szegény leány!”
XXIII. A kém
Kecskerey úr szállásán vagyunk.
Nagy hiba volna tőlünk, ha végképpen megfeledkeztünk volna róla; oly egyéniségeket, mint az övé, nem szabad egyszer látni és azután elfeledni.
Most ő Pesten lakik, pompás, elegáns szállást tart, renoméja most is a régi, s minthogy a társadalom ez idő szerint sokkal elevenebb, annál szükségesebb alkatrészét képezi ő annak; amint szavajárása: ő amalgamázza a társadalom különféle elemeit. (Ez a barbár mór kémiai műszó akkoriban kezdett a tükörcsináló műhelyeken kívül is divatba jönni.)
Még reggel van, s az érdemes úr még nincs felöltözve; mikor pedig azt mondjuk, hogy nincs felöltözve, ezt a szó betű szerinti értelmében kell venni. Ott ül a szoba közepén, egy gazdag bíborottománon, csupán egy veres burnuszba burkolva, roppant csibukot harapdálva, s fújva maga körül a füstöt, és egy átelleni nagy állótükörből nézi magát. Pedig bizony nincs mit gyönyörködni magán. Nagyon rosszul élne meg, ha modellnek kellene magát árulnia az atelier-kben — haneha karikatúrákhoz. Háttal az ottomán túlsó felén egy vele csaknem egyenlő nagyságú orángutáng ül hasonló kecses helyzetben, hasonló burnuszban, szinte csibukozva, s szinte egy átelleni tükörben nézi magát. Már ez inkább méltán, mert ő majomnak csakugyan elég csúnya.