A megrettent signora észrevevé, hogy a vihar nem az ő kedveért támadt, s sietett elkotródni a maga prológjával, helyet adva Zelmirának, ki dühösen jött a színpadra pokolnak ajánlva Rossinit, ostoba librettóírójával együtt, ki prológokat készít az operák elé, s másnak szóratja a koszorút. Hiába, nem lehet első előadásnál azokat a tudatlan embereket mindenre jól betanítani. Nincs más mód a hibát helyrehozni, mint signora Brussit skiccírozni, s rögtön belekapni a jelenésbe.
E jelenetre kétszer akkora lett a taps. Ha más színésznő, feledkezik így el magáról és a közönség iránti tiszteletről, bizonyos lehet felőle, hogy azon színpadról eltiltatik; ah, de a közönség kegyencétől ez zsenialitás és bámulatos lélekjelenlét.
E jelenésre a még elkésett koszorúk is útnak eredtek, úgyhogy Catalani a szó teljes értelmében térdig járt a versben és bokrétában, ami a tisztelt művésznőnek nem csekély akadályára szolgált a súgólyukhoz közeledésben; azon különös tulajdonsága levén, miszerint partitúrája szövegét rendesen fölöslegesnek tartá megtanulni, s ez amint egyrészről nagyszerű bátorságát bizonyítja, másfelől annak tanúságára szolgál, mennyire nem szükség énekes darabokban a szereplőknek a mű beltartalmával ismeretségben lenni.
Hanem azt meg kell engedni, hogy szép asszony volt; — itt a lámpafény mellett gyermekded leánykának tetszett, minden pillanata ölt és elevenített, minden mozdulata elbűvölt, elragadott; nem iparkodott ő szerepének keresztülgondolt összhangot adni, hanem az egy változatos láncolata volt mindennek, ami varázsló, bűvölő, csábító; maga az ének is messze esett attól, ami szerepében volt írva, annyira átfűzé azt tetszése szerint csodálatos hajlékonyságú hangja virágaival, elővette mindazon mesterfogásokat, mik a közönséget meghódítják, s teleszórta csillagokkal úgy az egész darabot, hogy maga Rossini, ki a színfalak közül hallgatá saját művét, tapsolni kezde, a körülállóktól kérdezve: “Nagyon szép mű ez, nem tudják, ki szerzette?”
A közönség is igen jól játszott, monsieur Oignon emberei jól viselték magukat, egy kézmozdulatára Kárpáthynak száz meg száz tenyér visszhangzott, s ha ő letette kezét, elhallgattak ismét, hogy egyetlen drága fioritúra el ne vesszen a közönségre nézve holmi idétlen tapsolás miatt.
Most következett Zelmira románca; a mű legszebb fénypontja, hol a mélabús áriát csak egy fuvola, egy hegedű pizzicato s egy oboe koronkinti kísérete mellett énekli.
— Csitt! chut! pszt — hangzék jó eleve; a loge infernaleból integettek, hogy csendesen legyen a közönség, mert most jön a java.
Catalani egész a színpad elejére lépett, hogy annál jobban megérthessék, s olvadékony, lágy hangon elkezdé a románcot énekelni.
Alig haladt egypár taktust, midőn a legelső trillánál valami harsány hang “brávó”-t kiált, s arra elkezd számtalan tenyér tapsolni.
Kárpáthy ijedten tekinte feclass="underline" “Micsoda ügyetlen bolond ez az Oignon! Ilyenkor tapsoltat, mikor a piano van.”
Catalani megállt az ének közepén, s látható bosszúsággal végigvárta, míg a taps elnémul, s csak akkor folytatá a románcot.
Ismét alig ment a legközelebbi ruládig, megint rákezdték a tapsot és a brávókiáltást.
— Megőrült ez az Oignon? — kiálta Kárpáthy elég hallhatólag, kihajolva páholyából. — Csitt! Csendesség!
Az egész loge infernale felállt, hogy elcsitítsa a mal à propos zajt; márpedig semmi sem nehezebb, mint egy tapsoló közönséget megkérlelni, hogy ne tapsoljon. Zelmira kezdett kijönni a szerepéből, s a fejét csóválta.
Azzal újra hozzáfogott a dalhoz, a taps megint félbeszakasztá, ami végre annyira dühbe hozta a művésznőt, hogy magáról egészen elfeledkezve, bosszúsan toppantott.
Abellino dühösen rohant erre ki a páholyból, fel a második karzatra, ott sápadtan szembejövő Oignont torkon ragadta.
— Ember! Mit cselekszel? Meg akarsz ölni bennünket?
— Uram — szabódék a sápadt tapskereskedő —, bukott ember vagyok, itt idegen kezek működnek, ezek nem az én tapsaim, ez ármány, amely túljár az eszemen. Én e tapsolók közül egy lelket sem ismerek.
— El kell őket csitítani.
— Oda ne menjen ön uram, mert ezek valami részeg ouvrier-k, akik hamar megmarkolásszák az embert.
Abellino kétségbeesve tépte haját.
Végre Zelmira látva, hogy a merő taps miatt ezt a csendes áriát el nem énekelheti, hirtelen feltalálta magát, s egy másik operából, mely a közönség kedvence volt, hirtelen kikapott egy finálét, s azt énekelte el Zelmira románca helyett. A taps irtózatos lőn. Oly művésznőnek, ki a közönség kegyence, minden szabad, minden jól illik.
Az ifjú óriások magukon kívül voltak a siker nagyszerűsége felett, s midőn a függöny legördült, felrohantak a színpadra, melyről a koszorúkat éppen akkor gereblyélte össze két színházszolga, hogy saját bokrétáikból egy levelet megkaphassanak; a művésznőt Zelmira jelmezében ülteték hintajába, s nagy lelkesedésben kifogták lovait a rúd mellől, s maguk vonták diadalmi menettel egész szállásaig, hol ismét átöltözködött, hogy imádói seregével együtt a színházba visszatérhessen, páholyában élvezendő diadala másik részét, vetélytársnéja megbukását.
Ezalatt a második darabhoz szükségelt előkészületek rendbe hozattak, a nyitány megkezdetett. Mindenki helyére ült, szeméhez igazítá lornyettjeit, s kíváncsian várta a függöny fellebbentét, mert hiszen ma nevezetes rendkívüliségnek kell történni; a színház első művésznőjét, ki annyi éven keresztül a közönség kedvence volt, fogják ma kipisszegni, s a közönség némi elégtételt lát abban, hogy akinek oly sok ideig tiszteletével adózott, végre valahára megalázva, összetörve lássa. Utoljára is töredékeny játékszer volt csupán.
A nyitány végződött — a színpadon hallatszott az ügyelő csengetése —, egy páholyban nagy zajjal csapták be az ajtót, s elkezdtek fennhangon beszélni, nevetni; az Catalani páholya volt, ki igen jól látszott mulatni több fiatal óriás társaságában, mi annyival hallhatóbb volt, minthogy az egész közönség az utolsó dobütés elhangoztával a legmélyebb hallgatásba merült.
A függöny lassan felgördült. A színpad hátteréből magas fönséges alak lépett elő. — Arca, termete, magatartása igazán királynői. Maga Semiramis nem lehetett szebb, nem magasztosabb, midőn bírái, midőn ellenei elé lépett birodalmát visszanyerni vagy elveszteni. — Óh, itt is egy birodalomrul volt szó!
Mély csend honolt mindenütt, csak egy páholyban fecsegtek hangosan. Még egy szisszenés sem hallatszott; ezt csak akkor volt szokás megkezdeni, midőn az illető a lámpák elé lépett.
Jozefine jól tudta azt, hogy ez ama veszélyes helynél szokott kezdődni, s arcán egy vonása sem látszott a félelemnek, a tétovázásnak. Odalépett bátran.
Azon percben Barry hercegnő, ki Nemours hercegnő mellett ült, kihajolt páholyából, s erős, csengő hangon e szókat kiáltá:
— Au nom de la reine! (A királynő nevében!)
S a közönség egy immortelle koszorút látott repülni a művésznő elé.
A következő pillanatban egy férfihang kiálta az első karzatróclass="underline"
— Au nom du peuple! (A nép nevében!)
S a művésznő lábaihoz egyszerű babérkoszorú hullt alá.
E percben, mintha rögtön kicserélték volna a közönséget, oly óriási általános taps zendült meg, hogy Catalani ijedten kapta vissza a fejét, mintha valami explózió történt volna.