A közönségnél a méltatlanságot a nagylelkűségtől csak egy hártya választja el, s amilyen könnyen hajlik az elsőre, éppoly kitörő a másodikban.
Mainvielle-né mindenre készen volt, csak erre nem; két koszorú hullott elé, két oly nagy név jelkiáltása mellett, mely előtt tisztelettel hajol meg mindenki, mely egy varázsütéssel képes volt megnyerni számára a közönséget, úgyhogy midőn lehajolt e két koszorút felemelni, mely egész özönével felért a fizetett bokrétáknak, elfeledkezék Semiramisról, és térdre roskadt. Azt hiszik sokan, hogy a színésznő nem tud igazán sírni a színpadon; óh, ezek valódi könnyek voltak, a véghetetlen, a határtalan hála könnyei.
A közönség nem bírt magához térni a tapsolásból, s ez valóban jól történt Jozefine-re nézve, mert ha e percben énekelnie kellett volna, egy hangnak sem leendett birtokában.
De végre kisírta magát, ereje visszatért, egy színházszolga eljött a színpadra a két koszorút ezüsttálcára teendő. Jozefine annyit mondott neki súgva, hogy siessen beteg férjét a látottakról tudósítani — s azzal ismét Semiramis lett, a szíveket, országokat hódító királyné...
Sohasem hallották őt így énekelni! Hangja csengett, mint az üvegharmonika zenéje, versenyt sírt a fuvolával, úgyhogy nem lehetett megismerni, melyik az ének, melyik a zene hangja; majd lement mélyen harmadfél oktáván keresztül, s mint a megütött harang zúgott tiszta érchangja a szíveken keresztiül. Nem volt az mesterséges, de művészi; nem volt az csáb, nem varázslat; de ideál, de költészet!
A közönség, mintha megbánását akarná benne kifejezni, hogy egykori kedvencét oly könnyen felcserélte, kétszeresen el volt ragadtatva.
Van valami bizonyos önkénytelen zúgás, valami névtelen hangja az elragadtatásnak, mely olyan, mint az arany: nem lehet mondva csinálni, s éppen azért oly becses, mint ama nemes érc, s többet jelent minden tapsviharnál; e sóhajból, biztatásból, elégültségből vegyült hang kíséré végig Jozefine első énekét, melyben nem lehete egy foltot, egy leheletét a gyöngeségnek találni.
A loge infernale népessége meg volt némulva; ha valaki, aki egy véletlenül szétpattant gőzös roncsában egyszerre a tenger fenekére süllyedt, leírhatná azon érzést, mely által meglepetett, az valamennyire megközelítené az ifjú merveilleux-k belső mivoltát.
— Mi ez? Ez ármány! Ez komplott! Összeesküvés! Kinek a műve? Áruló volna tán közöttünk? Ah, ez a taps botrány! Ez fizetett dolog. Bizonyosan ez az újonnan érkezett két magyar mágnás rendezte az egészet. Nem, nem, azok sokkal takarékosabbak. Ez kétségbeejtő!
Ilyen és hasonló aposztrófok tölték be az alvilági páholyt, míg Abellino nem állhatva tovább a nyugtalanságot, ígérkezék, hogy felszalad Rudolfhoz, és kiveszi belőle, nincs-e e botránynak valami összeköttetése az ő szeparatizmusokkal.
— Ah — szólt lerohanva a páholyba —, tehát a büszke Mainvielle-nének is vannak gazdag imádói!
Rudolf vállat vonított, mintegy mutatva, hogy ezt a szillogizmust, melynek sem eleje, sem hátulja nincsen, nem értheti.
— No mert azt csak nem tagadhatod, hogy ily dühöngés nem történik imádók nélkül.
— Megengedem, hogy vannak imádói, csak azt nem értem, hogy miért kell azoknak gazdagoknak lenni?
— Ah, tehát azt hiszed, hogy ily pompás tréfát ingyen lehet csinálni? Ez valóban famóz! Akárki tette közülünk, azt meg kell vallani, hogy övé a diadal.
— Pedig egyikünké sem a diadal, mert nem közőlünk való szerzette.
— Ahán! Ti tehát ismeritek, hogy ki az. Csak nekem mondjátok meg, hogy a többiek meg ne tudják.
— Amott áll az első galéria közepén, jól kiveheted, mert valami sajátságos zsinóros öltözet van rajta, amilyet itt nem viselnek.
Abellino oda irányzá látcsöveit.
— Bon Dieu! Ki az ördög az?
Rudolf hidegvérrel felelt:
— Gaudcheux asztalosmester uram legénye.
— Va-t’en! (Eredj!) — kiálta bosszúsan Abellino, s felugrott, és otthagyta a páholyt.
— Hát érdemes ennek igazat mondani? — szólt Rudolf szemüvegét az arszlánpáholy felé fordítva, melynek szemfegyverei rettenetesen dolgoztak, mindenfelé ismerős arcot akarva felfedezni a váratlan ellenség között; de mindhasztalan; a rejtélyt nem bírták kibonyolítani.
Abellino ezalatt rohana monsieur Oignont felkeresni. A lépcsőkön találkozott vele. Az ember úgy nézett ki, mint akinek az orra vére foly.
A dandy megragadá a tapskereskedő magas gallérját.
— A kingdom for a horse! Egy lovat egy füttyért, nagy ember!
— Ah uram, nem vagyok én többé nagy ember. — Összetört, semmivé tett ember vagyok. Hallja ezt az embergyilkoló tapsot? Én futok.
— Fuss, de sípokért és druszáidért (oignon = hagyma). Ha ők a végletekre mennek, megyünk mi is oda.
— Ők! ők! De kik azok az “ők”? Hiszen ha csak egyet ismernék közőlök, mindjárt megtudnám, ki lappang a hátuk mögött. De csupa merő ismeretlen pofák, s mit tudom én, kinek a parancsára működnek.
— Jól van Oignon, ön gyáva fickó, s ez önnek jól áll; hanem gentlemaneket nem fog senki csúffá tehetni, most takarodjék ön, és küldjön maga helyett koszorúba fonott oignonokat.
— Ah uram, gondolja ön, hogy lesz valakinek bátorsága azt lehajítani?
— Fripon! Lesz nekem.
— Az istenért, azt ne cselekedje ön uram; akkor inkább még egy kísérletet teszek; a legközelebbi entr’acte alatt utasítást adok embereimnek a pisszegésre, a sípra nézve ma rossz aratás lehetne, tán egy erős chut hasonló szolgálatot teend kevesebb veszéllyel.
— Tehát lássa ön, hogy helyrehozza a kudarcot, nehogy mi vegyük át a szerepet.
Abellino ezzel visszatért az oroszlánbarlangba elmondva erélyes föllépését Oignon ellenében, mely hősi magaviselet az egész klub helybenhagyásával találkozott, s mindnyájan késznek nyilatkozának azon esetben, ha Oignon szavát nem tartja, Kárpáthy ígéretét beváltani, s a canaille ellenében határozottan föllépni.
Az első felvonás ezalatt dicsőségesen végződött; közönség és szereplők meg voltak elégedve egymással, ami nagy ritkaság. A felvonásköz alatt valami véletlen izenet érkezett Barry hercegnőhez, mire mindkét hercegnő elhagyta a páholyt.
Ez jó jel volt az ifjú óriásoknak. Sokan Oignon úr bandájából tartózkodást éreztek a magas vendégek jelenléte miatt, s eltávoztuk után új erőre ébredt bennök a rakoncátlankodási vágy.
A második felvonásban nincs mindjárt dolga Mainviellenének, elébb több apróbb szereplők végzik a magok ügyeit.
Ezek jók voltak arra, hogy a kötelőzködés fegyvereit előre hozzájok fenjék. Egy művész pályáján még az idegen emberek szerencsétlensége is befolyást gyakorol.
Itt kezdődik Semiramide áriája. Csendes, álomszerű ábránd, melynek dallamát az ember, úgy tetszik, mintha szívével hallaná, s régi visszhangokat érzene ébredni mindegyik szavára.
E csendes, méla ária közepett, a halk pianissimo alatt, mint Oignon úr eleve jól elrendezé, egyszerre elkezd valaki a harmadik karzaton nagyot és cifrát ásítani, végignyúlva az ábéce valamennyi magánhangzóin.
Ennyi magánhangzóra azután hirtelen egy mássalhangzó következett, mely mássalhangzó nem találtatik semmiféle ábécében, nem levén az egyéb, mint egy goromba tenyérnek a hangja, mely az ásítás közepén valakinek a szájára egész súlyával ütődik.
A közönség hallá az ásítást és a csattanást, nehányan nevettek, egy-kettő pisszegett, azután ismét csendesség lett, s Mainvielle-né zavartalan folytatá áriáját.