Az első jeladás megtörténvén a fiatal óriások figyelve látszottak lesni, hogy mikor kezdődik már a chut.
A csattanás pillanatában hangzott ugyan egypár, de arról nem lehete tudni, vajon a színpadra szól-e vagy az ásítóknak, vagy a nevetőknek.
Több nem hallatszott.
Már az áriának is vége volt, pisszegés csak nem tört elé; hanem a közönség tapsolt, s az eltávozott művésznőt nyílt jelenetben kihívá.
Már ekkor az ellenfél dühe nem fékezheté magát többé; a loge infernale-ban elkezdtek pisszegni. De mi volt ez annyi taps ellen? Szélfúvás, mely csak a tüzet éleszté.
— Fel a karzatokra! Fel a karzatokra! — kiálta Abellino. — Ha kell botrány, legyen az csattanós! Miért nem hozattam előre hagymakoszorúkat!
Az ember mond sokszor nagyot, amiről tudja, hogy úgysincs kéz alatt, s ha azután akad valami hirtelen kezű ember, aki rögtön előteremti a kért, de nem kívánt tárgyat, akkor aztán mit csináljon?
Így járt Abellino, mert a mellette álló excellens fiatal honfi, amint meghallotta, hogy mije hiányzik, rögtön futott le a piacra, megvásárolt egy egész hagymáskofát, s a hátára vetett hagymakötegekkel futott vissza a páholyba.
— Itt vannak!
Már benne voltunk. Kárpáthy kénytelen volt végigjátszani hősi szerepét.
— Fel a karzatokra! Előre, barátom! — kiálta elhatározottan.
Annyi esze volt, hogy az excellens ifjút küldötte előre.
S az ifjú titánok rohantak fel a mennydörgő Olympra, azt vélve, hogy szövetségeseiket lángra buzdítandja erélyes megjelenésök.
Jaj, de már akkor az egész szövetséges sereg siralmasan demontírozva volt.
Miként Rudolf helyesen gyanítá: Gaudcheux uram asztaloslegényei vitték ezúttal a legtitkosabb policiát. Társuk által felbuzdítva, nemcsak abban voltak munkásak, hogy a nép kedvencét tetszésnyilatkozatokkal megtiszteljék, hanem egyúttal abban is, hogy Oignon úr legényeinek ellenkező nyilatkozatait idejekorán elfojtsák.
Az első darab alatt igen együgyű dolog volt kiszemelniök azon választottakat, kik a loge infernale intésére tapsolnak, s könnyű volt kitalálni, hogy a második darabban ezek fognak majd sziszegni. Az entr’acte alatt tehát, midőn a közönség meggyérül, odafurakodának melléjök, minden fogadott pisszegő mellé egy tenyeres-talpas asztaloslegény, s abban a pillanatban, amint az első pisszenés megtörtént, mint a parancsolat fúródott a sziszegő oldalába egy-egy hegyes könyök vagy egy izmos ököl. Az aztán meg sem mukkant többet. Un soufflet pour un sifflet! Ez volt a titkos jelszó, mely bonmot annyit tesz, hogy “Egy pofont egy füttyért.” S ez untig elég volt az ellenfél elnémítására. Hasonló fátum érte az ásítót is, ki hihetőleg máskor otthon fogja magát kialudni. Az egész claque le volt fegyverezve; monsieur Oignon nem képzelt egyebet, mint hogy embereit elnyelte valami titkos süllyesztő.
Ámde jöttek a triáriusok. Elöl rohant az excellens ifjú vállán a veszélyes koszorúkkal; két-három lépcsőt ugrott át egyszerre, Fennimor nem győzött utána kiáltozni, hogy e rohanás afficiálja a tüdőket.
— Itt vagyunk! — kiálta az első diadallal a legfelső lépcsőre jutva, de azon pillanatban úgy üték fejébe eddig észre nem vett kezek a Bolivar-kalapot, hogy az széles karimájaival a vállait takarta el.
Azon percben el volt szedve a muníció, a zajra kirohant a lépcsőkre a sok mindenféle tímárlegény, asztaloslegény s más afféle kesztyűtlen hadak, a gants jaunes (sárga kesztyűk) nem állták ki az ostromot, ki kalap, ki frakkszárny veszteséggel jutott vissza a lépcsőkre, az egész fellázadt óriássereg lejupitereztetett a paradicsomból, üldöztetve prédára jutott vereshagyma mennykövektől.
Benn a színházban minderről semmit sem tudtak; tizenkétszer hívták ki egymásután Jozefine-t, ki sírt elérzékenyültében, a hölgyek kendőikkel integettek, a férfiak botjaikkal verték a pallót; alig akartak megválni tőle.
Csak a loge infernale volt üres.
Ennek lakói odakinn harcoltak ezalatt az ismeretlen canaille-jal, mely bepiszkolta fehér mellényeiket, behorpasztotta kasztorkalapjaikat, legázolta glaszécsizmáikat, s összetépte sima öltönyeiket a nagy perpatvarban, mely Catalani contra Mainvielle ekként ére véget.
És ezt nevezték 1822-ben “pompás mulatságnak”.
A színházigazgató, Deboureux, még aznap játék után sietett Mainvielle-néhez azon ajánlatot téve, hogy 14 ezer frankot fog neki fizetni, ha nem lép föl többet.
Kik a cselszövények érdekeit figyelemmel kísérték, érteni fogják, mint adhat egy igazgató 14 ezer frankot azért, hogy legjobb művésznőjétől megszabaduljon...
VII. Chataquéla
A divat virágainak rövid életök van. E kényes istenasszony paphoszi szigetén, Párizsban a dicsőség nem jár egy úton a halhatatlansággal.
Néhány hónap lefolyta alatt elmondjuk, hány új tárgya volt a hírnek, a közbeszédnek, vagy hogy műszóval éljünk: kik voltak a nap oroszlánai?
Mert egyik hír a másikat eltemeti, s aki ma bálvány volt, az holnap áldozat lesz egy új bálvány oltárán.
Tehát ápril 1-jétől egész 5-ig divathős volt a “La belle laitière” szerzője; 5-től 8-ig lord Burlington, ki a medvét játszta, s a vadászt földhöz verte, 9-től 10-ig Debry komornyikja, kinek ura félévi fizetés fejében egy sorsjegyet adott, s ez nyolcvanezer frankot nyert rajta, mely összeget amint kezéhez vett, rögtön elkezde hasonló gazdaságot folytatni, miként a márki maga; kocsikat, lovakat vásárolt, hotelt établírozott, páholyt vett az opéra comique-ban, és balett-táncosnőknek udvarolt. Ezen az úton nagyon könnyű volt neki kiszámítani, hogy négy hónap múlva, tehát augusztus tizedikéig egy sou-ja sem marad abból a nyolcvanezer frankból, mire nézve jó eleve megkérte hajdani gazdáját, Debry márkit, hogy ne fogadjon helyette komornyikot, mert ő majd ismét vissza fog térni.
Ápril közepéig ismét Iván herceget emelte föl a hír, ki megtudta, hogy Vestris, híres táncosnő, jószágain keresztül veendi útját, parancsot adott azon városban, melynek ő kegyura, hogy minden fogadóról szedjék le a címert, s azok helyett az ő saját palotájára tetetett vendéglői jelvényt, mely csalás által a hirhedett művésznő egyenesen az ő palotájába hajtatott be, hol őt a herceg mint vendéglős fehér előkötővel, hóna alá vett sipkával fogadá, s teljesíté minden parancsait, csak azután tudatva vele, ki által szolgáltatta magát, midőn a városból ismét továbbutazott.
Őutána következett a világhírben mademoiselle Grignon, ki fiatal rat (patkány; így hívják az operáknál a némaszemélyzetet) létére egy fiatal dandyt, ki őt valahogy rászedte, a Palais Royal legnépesebb utcáján lovagkorbáccsal eldöngetett.
Elmosta a hírt valami mangeur des petits enfants (kisgyermek-evő), ki tán öt vagy hat embert gyilkolt meg egymás után, s ezért lefejeztetett. Mert ez is elég arra, hogy az ember divatba jöjjön.
A lenyakazott hírét elhomályosítja Aubry kutyája, mely lázba hozta az egész közönséget. A kutyát felváltá Kárpáthy Abellino, ki azt ötvenezer frankért agyonlőtte.
Következett a színházi csata, a Mainvielle-Catalani harc, erről legtovább beszéltek, ez a hír körülbelől kihúzta a szezont augusztus 10-ig. Ekkorra, mint előre megmondá, minden pénzét elköltötte Debry komornyikja, s ismét visszaállt inasnak elébbi urához, kivel négy hónapig gavallérságban versenyzett; mind e híreket eltörlé azonban nemsokára egy név, mely amilyen különösen hangzik a mi nyelvünknek, kétszeres bajt okoz a franciának, ki kénytelen minden elképzelhető erőszakot elkövetni beszélő műszerein, míg e nevet ki tudja mondani: