“Chataquéla.”
Pedig már szeptember elején senki sem beszélt egyébről, mint a csodás Chataquéláról, s nem volt derék ember, aki legalább egy új kalandot nem tudott felőle regélni, lett legyen az való avagy sem.
Így, a hangzás után ítélve, sokáig engedhetnők találgatni a sajátságos név alatt rejlő egyéniséget, s lenne, aki nílusi lovat, arab szemfényvesztőt vagy ausztráliai madarat vélne benne feltalálni; e malomkelepeléshez hasonló név akárminek lehetvén képviselője, csak valami eszményi tárgynak nem.
Pedig e nevet a legszebb hölgyek egyike viselte, kiket valaha a trópikusok égalja szült.
Chataquéla afgán hadifőnök leánya volt, s mint olyan, az angolokkali harc alatt jutott fogságra még gyermekkorában. Elébb fogságra, azután uralkodásra, mert az Európába átültetett meleg égalji virágszál azon perctől fogva, midőn lábait a szárazföldre tevé, uralkodónéja lett minden férfiszívnek.
Egészen új, idegenszerű szépség, mely a megszokottól annyiban elüt, s szokatlan bájaival ismeretlen gyönyöröket ígér.
Arc- és testbőre, mint az ezüsttel vegyített arany, fényes, de nem kellemetlen sárga, melynek hamvas bársonya alatt ez átlátszó aranyon keresztül világlik az arc hajnalodó színe, melyet láthatólag kigyullaszt a néma szenvedélyek lángja. Szemeinek fehére valami mély porcelánszerű kékséggel bír, szivárványa igazán szivárvány, mert feketéjében a napsugár minden színét vélheted ragyogni. Haja négy hosszú tekercsbe fonva, színére nézve a kékbe átmenő acél feketeségével ragyog; ajkai oly parányiak, pirosak, töltek, mint egy meghasadt cseresnye, s termete karcsú és délceg. De mit arc, termet és szemek? Mit ér a holt leírás az élőnek egy tekintete mellett? Ki tudna beszélni e szemek olthatlan tüzéről, mely világít és éget, mely kínoz és epeszt, mely boldogít és elvarázsol? Volna-e bátorsága festőnek ecsetéhez, költőnek tollához nyúlni, ha látná ez ajkat mosolyogva? hogy más helyzetéről ne is szóljunk. S ki győzné őt minden percben leírni, hisz e csodálatos hölgy minden percben más alakot vált, még soha két férfinak nem volt róla egyenlő fogalma, és ha egy társaságban vannak tízen, Chataquélát mindegyik másnak fogja látni; egynek szende, másnak kacér, harmadiknak hősné, negyediknek gyermeteg, itt óvatos, amott öntudatlan, ma kicsapongásig víg, holnap ábrándos és méla, és ezért őrjöngnek a férfiak annyira utána.
Különben mindezekből nem szükség Chataquéla ellen gyanús elővéleményt támasztanunk, ő nem tartozott a divatszépségek, nem az entretenue-k s más egyéb könnyen hozzájárulható hölgyek sorába, ő maga volt a morál és legszigorúbb erény példaképe — afgán fogalmak szerint.
Csupán csak az afgán fogalmakat kell tehát ismernünk.
Az afgánok házassági kódexeiben nagyon kevés formaság van megalapítva a hivatalos szerelmi összeköttetésekre nézve. Az egész mindössze abból áll, hogy ha egy férfinak megtetszik valami szabad állapotban levő asszonyszemély, derekán viselt övét elküldi hozzá, s ha a hölgy megtartja azt, és cserébe a magáét küldi vissza, a házasság megköttetett. Arról azután, ha a hölgy valamely férfi övével derekán jelenik meg, tudhatja mindenki, hogy ez annak felesége és többé nem szabad; a férfi azonban tartozik valamely csekély ajándékkal udvarolni a legközelebb talált boncnak, aki őket ezért megáldja.
Az elválás hasonló egyszerű formaságok mellett megy végbe. Amelyik félnek nem tetszik az összeköttetés többé, leoldja derekáról az övet, s visszaküldi annak, akitől kapta, s ismét szabadok lesznek. Kereshet mind a két fél új nőt és új férjet, és ezt annyiszor ismételheti, ahányszor kényelmesnek találja. De jaj volna azon nőnek, ki addig, míg más férj öve van derekán, egy idegennek engedné kezeit érinteni; az afgán erkölcs szigorú! Azon nő házasságtörő volna, s az még csak istenes dolog, hogy ezen a világon elevenen elásatnék, de a másik világon a nagy fogú Talihaméha tüzes fűrészekkel osztja ezer darabra, s mindegyiknek külön kell érezni a kínt, mit ezen a földön egy darabban érzett.
Im ezen jámbor fogalmai szerint a morálnak a legtökéletesebb hölgy volt Chataquéla mindazok közt, kiket valaha a Dhavalagiri bércei neveltek.
Első férje egy angol colonel volt, ki őt magával hozta Londonba; ott azonban egy lord kisasszonyát véve nőül, tőle a fent leírt egyszerű szertartások mellett törvényesen elvált.
Ettől fogva Chataquéla nagy kedvezésében részesült Siovának, az afgánok szerelem-istenasszonyának, ki ábrázoltatik tizenkétezer fülekkel, hogy mindazon sóhajtást meghallhassa, melyek hozzá intéztetnek.
Két év alatt ugyanis alig maradt a világ fővárosaiban híres ember, ki őt rendes törvényes feleségül ne bírta volna, és Chataquéla mind valamennyi iránt szigorúan megtartá a kötelezett hűséget és női erényt, ameddig tudniillik jónak nem látta tőlük végképp elválni.
A legutóbbi időkben a görög thermopilaei hőst, Ulyssest követte Hellasz földére, s harcolt vele együtt bátran és hősileg a törökök ellen, ugyanott megismeré egy csata alkalmával a lánglelkű szellemóriást, Byront, s elválva Ulyssestől, őt tisztelé meg sokat vándorolt övével, s a költővel vissza is jöve Londonba.
Alig pár hete, hogy a brit fővárosból Párizsba érkezék, itt mindenki csak róla beszél. Szépsége fölülmúl minden eddig látottat, sajátságai elragadók.
Az ember tudja, mily végtelen szerelem lakik e szívben, és azt elérni mégis milyen nehéz.
Nem elég gazdagnak lenni őelőtte. Chataquéla tud tűrni; nélkülözni azért, akit szeret; ha kell, tud szolgálója lenni; előtte szeretetre méltónak kell lenni, mert ő szerelmet nem hazudott soha.
Neki férje van. Ez európai fogalmak szerint nagyon kényelmes dolog, mert egy férjes nővel kezdett viszony nem végződhetik házasságon, s emellett az a tréfa is van benne, hogy az ember magának örömet, másnak bosszúságot szerez, ami kettős élvezet. Ámde Chataquéla férje iránti hűségéről csak következő férje iránti szerelemből mond le, s másra nézve illethetetlen.
Ez ismét nem volna igen nagy baj, mert hiszen az ember tehát nőül venné, és azután idő jártával ismét elválna tőle; de nem olyan könnyű az afgán hölgyet meghódítani. Az európai courtoisie szegény az ő szeszélyeinek megfelelni. A hízelgés, a léha kedvtelések őt nem mulattatják; őelőtte hősnek, bátornak, eszesnek, önfeláldozónak kell lenni, s nem elég mindez indulatokat szenvelgeni, ő az embert kényelmetlen próbákra állítja, s ha ki nem állotta azokat, kikacagja.
Őérte fáradni, küzdeni kell, pedig mily könnyű és édes az ő bírhatása!
Ez ád legnagyobb ingert a szenvedélyeknek; e csalogató csáb, mely éppen a cél előtt állít meg, mint a tenger fenekén látszó virágok, mikről azt hiszi az ember, hogy kezével elérheti, s csak ha utánok nyúl, tapasztalja, minő mélyen vannak.
Ez lázítá fel az egész elegáns fiatalságot, mindenki törekszik az új férj helyét elfoglalhatni, ami ezúttal annyival nehezebb, mert a régi még bírja a nő szerelmét, és ez a régi lord Byron, és ez oly magasan áll korának minden arszlánai felett, hogy a gondolatnál kétségbe kell esni, miszerint az ő emlékét valaki egy szerető hölgy szívéből kitörölhesse.
És az ifjú óriások azért nem szűntek meg remélni; mindennap ostromolják a szép egzotikus hölgy termeit és szívét; a termek nyitva, de a szív zárva örökké. Ő csak szomjat oszt, de nem enyhítését a szomjnak. Játszik, enyelg, mulat velök, mint játszanék szelídített állataival; az ifjak mindennap elmondják a klubban, ki mennyire haladt már — és ha felvetik a végeredményt, azt látják, hogy ott vannak, ahol kezdték.