Egy délután tűz ütött ki a Mouffetard utcában.
Még akkoriban nem voltak a tűzoltó intézetek oly jól rendezve, mint most, s minden gyulladásnál nagy dob- és harangszót kellett ütni, hogy akinek ép keze-lába van, siessen a közveszélyt meggátolni.
A Mouffetard utca különben is nagyon alkalmas arra, hogy a benne támadt égés az egész környékre nézve veszélyessé váljék.
Egy tömkelege az a legcsodálatosabb alakú házaknak, mik közül némelyik több háromszáz esztendősnél, összekeveredve apró szűk sikátorokkal, mint a St. Médard, Arras, Oursine utcák, melyek csak gyalogok számára látszanak fennhagyva lenni. Egyik ház földszinti, a másik háromemeletes, de mind oly ódon, romladozott, elfeketült falakkal, szúette kapukkal; az utcán keresztül a házak tetejére kötött zsinegről lógnak a lámpák alá, e szurtos keverékben csak a népség legszegényebb osztálya, mely a városrészt lakja, tud kiigazodni, s minthogy itt úri előfogatok és postakocsik úgysem robognak keresztül, az utca néhol oly keskeny, hogy ha szekér talál rajta keresztülmenni, a gyalogembereket a falhoz szorítja.
A rongyos középkori épületek között emelkedik magasra egy rengeteg épület vörös téglafalakkal, nagy és sűrűn egymás mellett álló ablakokkal; ez a Gobelin szőnyeggyár, mely az egész utca népességének ád munkát, kik egész nap itt dolgoznak, és éjszaka mennek rongyot keresni.
Az utca egyik végén áll a La Pitié kórház, hol a nyomor vagy bűn által látogatott nők számára van szülőintézet, a másik végén a La Bourbe kórház haldoklók számára és a Sainte Pélagie börtön a halálra ítélteknek. Ez utca népességéről tehát gondoskodva van a bölcsőtől a sírig.
Alig kondult meg a Saint Médard templomában a vészharang, a megdöbbent nép roppant fekete füstoszlopot látott az égre gomolygani, melyet utóbb éles lángnyelvek cikáztak keresztül.
A népség azonnal minden oldalról sietett a veszélyben forgott városrész felé; a harangok egyenkint felelgettek egymásnak ijedelemgerjesztő zűrhangokban, mikből legborzasztóbban hangzott ki a Notre-Dame-i harang iszonyú zúgása.
A Panthéon térről legszebben lehete látni a tüzet, mely gáttalanul harapózott szét a sűrű épülethalmaz között; ide sietett az elegáns világ a nagyszerű tüneményt bámulni pompás előfogatain, lovon, cabriolet-n; az asszonyságok készen tartott flakonokkal, hogy ha szükség lenne elájulásra; a chevalier-k a legelső kútnál meglocsoltatták öltözeteiket, hogy azt mondhassák majd, miszerint a tüzet oltani segítettek.
Itt lehete látni Chataquéla nyitott kocsiját is körülfogva elegáns lovagoktól, kik közt látjuk Abellinót, Fennimort, az alispánfit s más honi ismerősöket, lord Burlington fenn ül a kocsi hátulsó bakján térdére fektetett hosszú látcsővel vizsgálva az égés terjedését; a többi lovagok mint hadi nyargoncok száguldanak előre-hátra tudósításokat hozva a delnő számára, ki pompás kasmír öltözetében hanyagul hátraveté magát a hintó vánkosai közé, finom rizskalapját levette fejéről, s szalagjainál fogva kezében tartja, s merőn a tűzbe bámul.
Legtöbben azok közül, kik neki újabb hírt hoznak, nemigen lovagoltak odább a szomszéd utcánál, s jónak látták onnan a néptolongás elől visszatérni, csupán Iván herceg vevé magának azt a fáradságot, hogy lóháton ülve keresztültörtessen a szitkozódó canaille-on, korbácsnyéllel verve magának utat közöttük. Kis idő múlva ismét visszatért.
— A tűz egyre terjed — monda Chataquéla hintajába behajolva —, nemsokára a Saint Médard templomba is bele fog kapni, ami nagyszerű látvány lesz.
— S nincsenek itt bátor férfiak, akik ezt meg tudják gátolni? — kérdé a delnő.
— Mit tehetnek fecskendők nélkül? A szűk sikátorokon keresztül nem lehet a nagyobb fecskendőket vinni. Úgy nevettem egypár jó fiút közülünk, úgy hiszem magyar mágnások voltak, kik ott vesződtek egy rokkant kertészfecskendővel, aminővel a hernyókat szokás lelövöldözni a fákról; persze az égő ház ablakáig sem bírtak vele prüszkölni.
— De hát nincs itt közelében nagy tűzoltógép?
— Van biz itt a Panthéon udvarán, de nincsenek lovak, melyek odahúzzák.
— Azon könnyű segíteni — szólt Chataquéla, s inte kocsisának, hogy hajtson a Panthéonba.
Odaérve kifogatá hintaja elől pompás angol telivér lovait, s a roppant fecskendő elé kapcsoltatá, melyet már akkor egy csoport fiatalember törekedett odább tolni.
Azzal Chataquéla elhajító rizskalapját, felgyűré gyönyörű karjain vállig a hímzett ujjakat, s felugorva a fecskendő ülésébe maga kezébe ragadá a gyeplűt.
— Ah! — szörnyűködének kísérői. — Ön tán nem akarja maga odahajtani a lovakat?
— Hát mit tegyek? Itt az előfogattalan kocsiban csak nem ülhetek.
Azzal közibe vágott az ostorral lovainak, a nehéz tűzoltógép mennydörögve gördült végig a kövezeten a Mouffetard utca felé. Az elegáns világ megbotránkozva csóválgatá fejét: “Minő bizarrerie! Minő feltűnni vágyás!”
A kísérő dandysereg lassankint elmaradozott tőle, az élére vert néptömeg rögtön összezárult a fecskendő mögött, s míg ennek hurrákiáltással sietett utat csinálni, az utána jövő lovasokat szitkozódva kergeté vissza.
Chataquéla észre sem vevé, hogy a tűz színhelyére érve, egyedül van jelen az elegánt világból.
— Ide, ide, madame! — kiálta ekkor hirtelen egy nemes akcentussal kiejtett hang mellette, s Chataquéla egy legújabb divat szerint öltözött ifjút pillanta meg, de ki egészen össze volt locsolva és bekormozva, s a lovak zablájába kapva egy szeglethez iparkodott azokat kormányozni, hol egy ügyetlen fecskendő segélyével nehány hasonlóul díszes öltözetű ifjú törekedett az átelleni házon a tűz terjedését meggátolni.
Ez volt a legféltőbb pont. Ha a tűz e szegletet elfoglalhatja, akkor a Médard-templom veszve van. Több, blúzba öltözött ouvrier egy másik fiatal chevalier vezetése mellett a háztetőre mászott fel, arról verve le a tetőt.
Chataquéla mindezek közül senkit sem ismert; bár a legelőkelőbb világhoz kellett tartozniok, ő sohasem találkozott velök; de azok jól ismerték őt, s egy közülök rövid üdvözlettel nevén szólítá megköszönve, anélkül, hogy bókot mondana, a tett szolgálatot, s miután az új fecskendőt a szegletre állíták, felszökött rá, s csövét megragadva, gyönyörű ügyességgel irányzá a vízsugarat a felettük égő tetőre.
A hatás rögtön észrevehető volt, a láng e részen lohadni kezde, de annál sűrűbben sziporkázott.
Mintegy tizenkét ház égett már egy csomóban.
Egyszer nagy kétségbeesett sírás hangjai hallatszanak a tömeg lármája közül.
A Gobelin-gyárból egy csoport némber jő, kezeit tördelve, a legnagyobb kétségbeesés kifejezésével, a körülálló férfiaknak nagy erőszakba kerül őket visszatartóztatni, hogy a tűzbe ne rohanjanak.
— Mi baja azon asszonyoknak? — kérdé Chataquéla egy odaérkező munkástól.
— A nyomorultak, midőn dolgozni mentek a gyárba, rendesen egy udvarba szokták beadni gyermekeiket, hol valami vénasszony viselt rájuk gondot. Most az a vénasszony valahova bizonyosan eltávozott, s azalatt bezárta a gyermekeket, és azok most mind odaégnek.