— De hát ki kell őket szabadítani.
— Hiszen csak hozzá lehetne férni azon udvarhoz, de körös-körül minden ház ég már, hacsak valaki az égő házak tetején keresztül nem menne értök, mert a sikátorok be vannak omolva.
És valóban úgy tetszék, mintha a lárma, zavar közül távol gyermeksírás hangjait lehetne kivenni.
— Uraim, ez irtóztató! — kiálta Chataquéla a körülállókhoz fordulva. — Nem hallják önök ezt a sírást? Hát nincs mód e gyermekeket megszabadítani?
— Van egy — szólt hidegvérrel azon ifjú, ki legelébb megszórttá a delnőt —, hágcsót támasztani ez előttünk álló háznak, tetején a fecskendő folytonos működése mellett keresztül hatolni, onnan egy ember a másikat kötélen leereszti az udvarba, s ez ugyanazon kötélen egyenként felhúzza a gyermeket, s így kézről-kézre le lehet adogatni.
— Igen — szólt a munkás bosszúsan lerántva sipkája ernyőjét —, de ki lesz oly merész, hogy ez égő háztetőre másszék?
— Leszek én! — szólt változatlan arccal a gavallér.
— De hát az a másik, aki onnan leereszkedik arra a veszélyre, hogyha ön elhagyja, ott vész? Hein?
— Ki fogja magát önre bízni?
— Én, én! — kiálta hevesen Chataquéla. — Gyorsan lábtót és kötelet ide! — S azzal nem sokat tanakodva magával, hirtelen kikapcsolá az öltönyét elöl összetartó agrafe-jait, s anélkül, hogy a körülállókkal törődnék, hirtelen leveté magáról a kasmír felöltönyt, nem gondolva meg, hogy sokkal nagyobb gyújtogatást követ el ezáltal, mint maga a tűzvész. Pompás termetét nem rejté egyéb, mint egy vállait szabadon hagyó csalánszövetű ing s egy bő selyem török bugyogó, mely indu szokásként csupán térdeig ért, ott lábaihoz levén szorítva s széles csipkekarmantyúval fodrozva.
A körülállók egy percre még a tűzoltásról is megfeledkeztek.
Chataquéla nem vevé észre a veszélyes hatást, melyet előidézett, s erős, csengő hangon kiálta:
— Előre, uraim! Hozzátok a lábtót, az anyák gyermekeikért sírnak, siessetek!
— Hitemre, ez asszonynak van szíve! — dörmögé magában a munkás, s elsietve, nemsokára társaival egy hosszú lábtót és kötelet hozott elé; a lábtót nekitámaszták az égő háznak, a kötelet dereka körül fonó a delnő, s inte az ifjúnak, hogy menjen előre. A nép hurrákiáltása kíséré a két vakmerőt.
Az asszonyok letérdepeltek az átelleni ház előtt, s imádkozva várták a sikert a magasból.
Megállapodás nélkül haladtak felfelé. Már az ifjú az égő tetőhöz ért. Kezével int a hölgynek, hogy maradjon kissé hátra. Neki egy égő gerenda alatt kell elébb keresztülbúni. Most egy jól irányzott vízsugár éri az égő gerendát, s a hirtelen eloltott részt sikerül az ifjúnak megragadni s annál fogva a gerendát félrevetni az útból. Azzal kezét nyújtja az utána jövő hölgynek, az bátran szökik fel a zsarátnakos falra. Ez a nő vagy a jókkal, vagy a rosszakkal van szövetségben!
Ugyanazon vízsugár, az alant álló gavallértól irányozva kíséri most a tűz közepett haladókat, utat törve előttük s szabadon tartva hátuk mögött: Ah, sikerült a tűzfalig eljutniok. Az ifjú helyet keres lábaival, megtapogatva a falat, ha nem omlik-e le alatta. Kezével megnyugtatólag int az alant állóknak, hogy a gyermekek ott vannak az udvarban. Most legombolítja derekáról a hölgy a kötelet, egy kiálló gerendára kétszer körülkerítik, azzal a fal párkányába fogózva lassankint lebocsátkozik; a kötél az ifjú kezében van, ki őt csendesen bocsátja alá; ha az ifjú csak egy percre gyáva talál lenni, a hölgy veszve van; és mindez omló zsarátnakzápor s fojtó füstfelleg közepett történik. Az emberek odalenn elcsendesültek, oly mély a várakozás, a bámulat. Az ifjú fél térdre bocsátkozva mindkét kézzel kénytelen a kötelet tartani, hogy terhét el ne szalassza; eközben egy feje fölött égő gerenda lassankint elkezd alá felé hajolni; a férfi jól látja, hogy felé fog esni, alant az irtózat hangja tör ki, mindjárt ott fogja zúzni! Az ifjú nem tarthatja elé kezét, nem léphet előle félre, mert a kötelet kell tartania, csak nézi csendesen, mint hajlik felé az égő szálfa. Többen mentésére sietnek fel a lábtón a példa által bátorítva; már késő! A szálfa lezuhant! Azon percben ügyesen hajolt előle félre az ifjú, s az lábaihoz esett le alig félnyomnyira tőle.
Már ekkor több bátor férfi ért fel a tetőre. E pillanatban az udvarra szállt le a delnő. A gyermekek mind egy nagy akácfa alá voltak gyűlve, mely lombjaival védte őket idáig a tűzeső ellen; mintegy huszonnégyen lehettek.
Chataquéla hirtelen egy rövid dorongot hurkolt a kötél végére, s kétfelől két gyermeket ültetett rá meghagyva nekik, hogy kapaszkodjanak jól a kötélbe, s azzal inte a magasban álló ifjúnak.
Az felvoná a két gyermeket, kiket a többi munkások kézről kézre adva szállítának le a lábtón.
Lássátok azon anyák örömét, kik gyermekeiket legelébb megkapták, nézzétek ezt az őrjöngést; mint szorítják kebleikre, sírnak, s földre borulnak az öröm miatt; a többi lihegve imádkozik, hogy az isten megsegítse a fáradozókat.
Az ifjú újra két gyermeket húzott fel a kötélen; lassankint minden anya keblére ölelheti gyermekeit. Már az utolsó kettő is emberkezek közt van. Ah, de még egy nincsen itten. A legutolsó, a legkisebb, egy kis pólyában fekvő csecsemő, kit bizonyosan a szobában feledtek; egy szegény, fiatal, tizenkilenc éves asszony csecsemője, kinek férje az idén halt meg, s kinek minden vigasztalása a gyermek, s ki ott fetreng a porban kétségbeesésében hajfürteit tépve. Az ifjú már int a tetőn álló embereknek, hogy távozzanak el, s nagyobb erőt látszik a kötél felhúzására fordítani, mint eddig. Látszik, hogy az nem gyermeki teherrel jön ezúttal. A fiatal anya megszakadó szívvel tekint fel az égre, mintha gyermekét keresné benne, midőn óriási örömriadal zendül meg körüle; a delnő felért a tűzfalra — és karján hozá fel a megtalált csecsemőt.
Nehány pillanat múlva ismét lejutott a két bátor mentő a hágcsókon, a ház minden emelete beégett már ekkor, minden ablakon jött ki a láng.
Lejutva a földre, Chataquéla az ifjú özvegy keblére tevé a megmentett csecsemőt, a keblén viselt gyémánt fétist akasztva nyakába, s azzal sietett hirtelen magára venni felöltönyét.
Milyen szép volt! Szemei miként ragyogtak, arca derült volt és boldog. Hogy fogják áldani majd a nyomorú viskókban! — És hogy kigúnyolják majd a szalonokban e kötéltáncosi bravúrért.
E pillanatban nagy robajjal omlott össze az égő ház féloldala. Ha tíz perccel elébb történik, mindkettőt odatemeti.
Azonban a tűz ez oldalon el volt fojtva, s másfelől erősen oltották; a népség széledezni kezdett.
Ezalatt Chataquéla hintaja utána érkezett a visszatért fogattal, s inasai ugrottak szolgálatára, hogy őt ülésébe segítsék.
A delnő körültekintett, mintha valakit keresne, de a három ismeretlen ifjú már nem volt sehol; ők azon pillanatban, midőn a delnő a csecsemőt anyjának visszaadta, eltűntek a néptömeg közül, hihetőleg a hálálkodásokat akarták kikerülni.
Chataquéla hasztalan tudakozódék utánok a körülállóktól, senki sem ismeré, pedig úgy szerette volna tudni, ki volt azon ifjú, kire ő életét oly könnyelműen rábízta, s ki: azt oly erős lélekkel őrzé meg.
Nehányan azt állítják, hogy vele jött vadásza grófnak címezé az ifjat.
Így mégis kell vele találkoznia valahol, hacsak ez ifjú nem aszkéta vagy puritán, hogy kerülje azon köröket, mikben ő meg szokott fordulni.
Mint szeretne vele még egyszer találkozni az életben. Talán semmi egyébért, mint hogy megmondhassa neki: “Ön derék férfi!”