Miként előre mondók, lesz tréfa és anekdota ez akrobatai produkcióról a jobb körökben elég.
A fiatal óriások klubjában az a boldogabb, aki szebb élcet tud ez esetre készíteni. Ha ők is jelen lettek volna, akkor hősi tett volna e munka, de így csak badinage, amin nevetni kell.
Chataquéla tettét százféle toldással és megfordítással adták elő, csak azt nem bírták kitudni, hogy ki volt azon ismeretlen hős, aki segített neki benne. Hát éppen nincs abban az emberben hiúság, hogy nem siet magát felfedezni valami újságíró előtt? Vagy ha a jobb körökből való, hogy nem dicsekszik vele? Ha közember, miért nem siet jutalmát elvenni a kormánytól; ha főúr, Chataquélától?
Az ismeretlen azonban nem jött elő.
Egy délben legjobban folyt a tréfa és elméncség e tárgy fölött; ezúttal Abellino vitte a szót az erkélyteremben, jelen voltak a szokott ismerősök, lord Burlington, Rudolf, Iván herceg, Debry márki, Fennimor és a többi.
— Nyomon vagyok, uraim — szólt Abellino. — Psychologicus adataim vannak, hogy az ismeretlen szalamander a nemesi körökből való.
— Halljuk az adatokat! — kiáltának többen.
— Tehát, amidőn Chataquéla azt az ajánlatot tevé a nép között, hogy ezer aranyat fog kapni, ki őt a tűz közé fogja követni, senki meg sem mozdult; ekkor azt kiáltá: “Egy csókot azon férfiúnak, ki velem jő!” és rögtön akadt vállalkozó. Hát nem közülünk valót jelent ez?
— Hihihi! — kacaga az alispánfi, kinek igen jó szokása volt másnak rossz élceit megnevetni. — Hát azután megkapta-e a csókot?
— Hagyjon ön beszélni, monsieur — szólt neheztelő lenézéssel Abellino, ki igen jól tudta, hogy Magyarországon nem híják az alispánokat excellenciás uraknak, s emiatt nagyon sértette, hogy egy ilyennek a fia belevág a szavába.
— Tehát — folytatá magához térve —, a monda szerint a mi delnőnk az ismeretlen férfinak nagyobb hitelesség kedvéért ott a tűz közepett a nép szeme láttára szolgáltatá ki a kitűzött csókot.
Általános kacaj, melyben csak Rudolf nem vesz részt, ezalatt valami angol lapot olvasva.
— E némbernek nagy kedve lehet a tűzben csókolózni — jegyzé meg Iván herceg.
— Hogyne! — szólt a megjavíthatlan alispánfi, ki azt hivé, hogy ezúttal Iván hercegnek valami újat mondhat, ki mint afféle muszka, ezt bajosan tudhatja. — Hisz az indus nők magukat férjeik holttestével együtt égetik meg, s az nekik gyönyörűség.
— Alig hiszem, hogy Chataquéla volt és leendő férjei valamelyikét ebben a dicsőségben részesítse — szólt nevetve Abellino, és a többi is nevetett utána mind.
Erre a szóra felkelt Rudolf a helyéből, hol eddig ült, s odalépett a kacagó társaság közé.
Szép, halavány arcán e pillanatban oly nyomasztó kifejezése ült az életunalomnak, bosszúságnak, embergyűlöletnek és megvetésnek, hogy akik ránéztek, önkénytelen elhagyták a kacajt. Tekintete különösen Kárpáthy felé volt fordulva.
Alig lehetne bizarrabb csoportozatot festeni, mint e két arcot, így egymással szemközt tekintve. Egyfelől a könnyelmű, oktalan gőg büszke, nevető arca, kihívó, gúnyoló vonásaival — másfelől az éles tekintetű, megvető, szoborszerű arc hideg, keserű mosolyával, mely amazt visszatorolni látszik. E két ember arcából azt olvashatná le egy fiziognóm, hogy ezek valaha keserű ellenségei lesznek egymásnak.
— Fogadjunk, uram, hogy amit ön mondott, az nem igaz... — szólt Rudolf, könnyeden odavetve a szót Kárpáthyhoz.
— Hogyan? — kérdek többen, elcsodálkozva Rudolf szokatlan magaviseletén.
— Fogadjon ön — szólt Rudolf, merően Kárpáthy szemeibe nézve —, hogy ez a kérdéses nő képes magát férje halála esetén megölni.
— Ah çà! Ez furcsa fogadás. Ismertessen meg ön a módjával. Az idő nagy különbség, mert fő kérdés az, hogy Chataquéla még akkor fiatal legyen.
— Ajánlatom rövid és gyorsan végbemehet. Én elveszem nőül ezt az asszonyt; ez az első. Azután gondom lesz rá, hogy hirtelen meghaljak; ez a második. Chataquéla utánam fog halni; ez a harmadik; és akkor ön kötelezve van magát tetszése szerinti módon kivégezni; ez a negyedik.
— Ah, ez bolondság! — kiálta fel Iván. — Ti oly könnyen beszéltek két nemesember életéről, mintha két tekebírót kellene választva kiütni.
— Ez pompás tréfa! — állítá a lord. — Igen sajnálom, hogy nem tőlem származik, vagy hogy Rudolf nem angol. Egyébiránt én hiszem, hogy ő meg fogja szavát tartani.
Abellino kacagott, mint szoktak azok, kik megijedtek a komoly szótól.
— Hinni vagy fogadni, uram! — szól hideg arccal Rudolf kezét nyújtva elé.
— Mit hinni?
— Azt, hogy Chataquéla meg tud halni férje után — vagy fogadni — fejet fejért!
— Áll a fogadás! — kiálta Abellino kacagva, s megragadá az elényújtott kezet.
— Nemesi szóra! — monda Rudolf.
— Nemesi szavamra! — állítá Kárpáthy nevetve.
— Hallották uraim — szólt Rudolf a körülállókhoz fordulva —, ha én nem tartom meg, amit ígértem, tartsanak gyávának, ha azon nő nem teszi kötelességét, nevessenek ki; ha pedig mindkettő megtörtént, önök bizonyosan látni fogják, hogy Kárpáthy Béla nemesi szavának meg fog felelni. Addig a titoktartás becsületügy.
Azzal vette kalapját és eltávozott.
Abellino arca az utóbbi szavaknál mosolygó gömbölyűségéből kissé hosszúkásra vált, s kezdte restelleni, hogy a fiatal óriások ezt a fogadást olyan igen jó tréfának találják. Azonban benne volt, s szükségből el kellett fogadnia a nagylelkűséget.
E fogadás bámulatos derék dolog volt, csak az az egy volt benne szomorú a jelenlevőkre nézve, hogy kifecsegni nem lehetett. Rudolf becsületüggyé tette, és ez természetes volt, nehogy a hírt megtudhassa maga az érdekelt delnő.
Lesznek sokan, kik e fogadást túlzásnak fogják tekinteni, de azokat bizonyossá tehetjük, miszerint e magas körökben igen olcsó az élet; egy szó, egy tekintet elég ok ölni és halni. Szegény embernek lehet aggodalma az élet iránt, de nagy urakhoz ez nem illik, a divatszerű blazírt kedélyek előtt pedig éppen bűn. Szegény ember tartozik életével családjának, hazájának, istenének; nagy urak között az a hit él, hogy ők nem tartoznak vele senkinek.
Ah, megálljunk! Itt mégis most az egyszer kivétel van. Monseigneur Kárpáthy csakugyan tartozik az életével valakinek: a hitelezőjének.
Mr. Griffard megtudta a fogadást, mert hiszen neki mindent meg kell tudni, legyen bár a titok lakat, diplomáciai pecsét, káptalani szentély vagy becsületszó alá lezárva. Hanem azért titok maradt, mert tőle nem származik odább.
Griffard úr tehát megtudva, hogy a tréfa annyira komoly, miszerint ha Rudolf teljesíti a fogadás föltételeit, Kárpáthy kénytelen annak eredményét elfogadni, különben jogában áll a jelenvoltak bármelyikének őt, ahol találja, főbe lőni; s lord Burlington már előre meg is vigasztalta vele, hogy ha neki magának nem lenne bátorsága fogadását teljesíteni, ő szolgálhat neki a magáéval, s a jámbor lord ellövi ötven lépésről a fölvetett tallért.
E fogadás tehát éppen nem tetszett a bankárnak. Fölkeresé személyesen Kárpáthyt, és szemére veté, hogy szerződésüket máris megszegte életveszélyes kalandba bocsátkozva.
— Ah, bah! — szólt Abellino — itt oly távol az életveszély, mint a hold. Először annak kell megtörténni, hogy Rudolf elvegye a delnőt — afgán szertartás szerint, de hiheti-e ön, hogy ez neki sikerülni fog. Ez önfejű asszony nem akarta feledni a brit poétát sem értem, sem másokért, kik mind gazdag, généreux, elegáns gavallérok; fogja-e tenni Rudolfért, ki egy melankólikus, spleenes, jenki szokásokkal teljes különc. Ez alig valószínű; de föltéve, hogy megtörténhetnék, képzelhető-e egy épeszű emberről, hogy ez csupán azért, hogy fogadását megnyerje, megölje magát? Ez Rudolftól bizonyosan csak kötekedés és feltűnési vágy, mely vissza fog térni a végletnél. Végre azonban még azt is megengedve, hátravan az utolsó lehetetlenség, az, hogy Chataquéla magát utána ölje, mert Indiában ez így szokás. Ez lélektani abszurdum. Egy nő, kinek ötven férje volt már, s azok közül akárhány meghalt.