Szíve sebesen kezdett dobogni.
Ez ő!
Leült kerevete egyik szegletébe, karjait keblére szorítva; nem mert föltekinteni.
Félt, reszketett, mint ifjú hajadon, ki vőlegényét várja.
A szőnyegek susogtak, valaki belépett rajtok.
Ő volt az! Fel sem tekintett a hölgy, de tudta azért, hogy ő jön.
Hiszen sokszor álmodta így: a hős, a bátor ifjú belépett szobájába; arca, mely a vész közepett oly hideg volt, oly bűbájos, szelíden tekinte most rá, szemei, a halállal dacolók, tele voltak sugárzó szerelemmel, odaült mellé, susogott fülébe... és annyiszor álmodta ezt.
Most is úgy volt.
Az ifjú belépett, susogva üdvözlé, bűbájos szelíden tekinte rá, szemei telesugárzák lelkét szerelemmel, odaült mellé... és a delnő most is attól tartott, hogy ez újra csak álom.
Pedig valóban ott ült mellette, akit keresett, akit várt, akit szeretett, és az nem volt álom többé, az ifjú meleg lehelete érinté vállait.
Chataquéla suttogva szólt hozzá, ahogy szokás álomképekhez beszélni, nehogy elriadjanak.
— Tehát Rudolfnak hívják önt? Milyen nagy kín volt nekem, hogy nem tudtam önt magamban nevén nevezni, csak arcát láttam magam előtt, és nem tudtam megszólítani.
— Én is sokat gondolkoztam ön felől — viszonza Rudolf, kinek arcán mi e pillanatban sem fogunk egyebet látni a szokott hidegségnél; a bűbájt sugárzó szemeket csak a szerelmes nő szemei látják benne. Az ily hideg, halavány arc az asszonyok veszedelme. Férfiak nem tudják azt, de a nők, akik szeretnek, ismerik jól, hogy ez vezet az őrüléshez.
— Tudja-e ön, mit gondoltam akkor, midőn ama vészes órában életét reám bízta?
— Gondolkozott ön rólam akkor?
— Azt gondolám, hogy midőn a gyermekek meg lesznek mentve, s nem marad hátra más, mint ön, ekkor ahelyett, hogy önt felvonjam, levessem a kötelet a mélységbe, s magam is utána rohanjak, és ott vesszünk el együtt a tűz között.
— Miért nem tevé azt? — kérdé a hölgy kimondhatatlan epedéssel.
— Midőn az utolsó két gyermek megszabadult, önnek valami őrszellem azt tanácslá, hogy menjen be az égő házba, ha nem maradt-e ott még valaki.
— Igen, úgy érzém, mintha valaki vont volna kezemnél fogva, hogy menjek oda.
— Ön bement, s egy bölcsőjében alvó csecsemőt hozott ki, azt övével keblére köté, s így nehézkedett a kötélre. És én nem tehettem többé azt, amit akartam.
— Pedig az nekem gyönyör lett volna. Kik a tűzben halnak meg, azok egyszerre a napba jutnak, akik a földben halnak meg, azoknak ott várni kell sokáig, még mind ilyen apró porszemekké válnak, minők itt a függönyök közt besütő napsugárban táncolnak, s miket a nap szemenként szí fel magához. Legszebb a halál tűzben és szerelemben — ahogy hazámban szoktak meghalni a nők.
Rudolf megfogá csendesen a csodás asszony kezét.
— Chataquéla, légy te az én nőm!
A hölgy reszketett, nem bírt felelni.
— Menj vissza férjedhez, és válj el tőle azonnal! Én utánad fogok menni, és nőül veszlek, szeretni foglak, míg meg nem halok.
A delnő elsápadt mint a viasz, ajkai elfehérültek, remegve, lázasan rogyott az ifjú lábaihoz, ki karcsú derekát karjaival átfonva tartá őt fenn, s csak akkor tért magához, midőn lehajló nyakán egy forró ajk égetését érzé. — Erre felszökött, s kezeit védőleg tartá maga elé.
— Mit tevél! — kiálta ijedt tekintettel. — Megcsókolál, midőn nem vagyok tiéd, míg férjemtől nem váltam el. A haragos szellemek ezért vészt hoznak: reám.
— Közöttük és közötted állok! — szólt Rudolf magához szorítva ellenállhatlanul a delnőt.
Egy óra múlva útban volt Chataquéla Calais felé.
Rudolf megígérte, hogy két nap múlva követni fogja.
És itt helyén van megkérdenünk: “Tréfa ez vagy való? És ha való, miben alapszik?”
Honnan e harmincéves életunalom, e bizarr különcködés, e megvetése a világnak, ez útjából kitévedt eszmejárás? Megmondjuk.
Nem a máj és lép betegsége ez, hanem a léleké, és többnyire nagy lelkeké, mert kis lelkek hamar otthon találják magukat a világban. A tétlenség átka ez mindazokon, kiknek rendkívüli szellemerőt adott a sors, de ők kikerülték, nem keresték a tért, mely számukra ki volt mérve, s büntetésül ostorrá vált rájuk nézve éppen e lélekerő, mert üresnek látta a világot és haszontalannak mindent, ami benne van, mely sem fáradságra, sem szeretetre, sem gondolkozásra nem méltó. Pedig ha kereste volna, megtalálta volna, hogy van valami, ami karjai fáradságára, szelleme küzdésére és szíve legmélyebb szeretetére méltó, és az — ha nem egyéb — a haza.
Tíz nap múlt Chataquéla eltávozása óta, s Rudolf még mindig hasztalan várta a delnő levelét, pedig elválásuk percében megígérte, hogy amint megérkezik, tudósítni fogja Rudolfot.
Végre elhatározá, hogy utána menend Londonba.
Ösztönszerű nyugtalanság volt-e ez vagy valódi szerelem, vagy semmi egyéb, mint egy neme azon vágyaknak, miket az ember magára vitatott azáltal, hogy sokat gondolkozott róluk?
Azon nap előtti estén, melyre elindulását tűzte, még egyszer elment a színházba, és tapasztalá, hogy sohasem unta magát oly mértékben, mint ekkor. Az egész világ rendkívül rútnak és ostobának tetszett előtte. Mars kisasszony sohasem szavalt oly helytelenül, a claqueurök sohasem impertinenskedtek oly ügyetlenül, a páholyokban sohasem viselte magát oly kacérul a fiatal nőnem, s az ifjú óriások sohasem mondtak annyi ízetlenséget, mint ma; kín, bosszúság volt akárhová nézni, utóbb nem is nézett sehova, hátravetette magát páholya kerevetébe, s tökéletesen készen volt rá, hogy a legelső emberrel, aki páholyába benyit, össze fog veszni.
S csakugyan nyílik az ajtó, Rudolf félvállról tekint nagy mogorván vissza, s István grófot látja belépni.
Még az a bosszúság hozzá, hogy ezzel össze sem lehetett neki veszni, mert kénytelen volt iránta egy nemével a becsülésnek viseltetni.
Az ifjú gróf csak amúgy az ajtóban állt meg, beszólva halkan Rudolfhoz.
— Ugyan kérlek egy szóra. Eszékiék vannak itt, most érkeztek Londonbul, megtudták, hogy itt vagy, az öreg asszony nagyon szeretne veled beszélni.
Rudolf leírhatlan savanyú képet csinált ez örvendetes izenethez, s amint elhatározá magát, hogy helyéből fölkeljen, mintha egy gőzgépet kellene mozgásba hoznia, oly fáradsággal tevé, s nagy kedvetlenül beleakasztva magát István gróf karjába, engedé magát cepelni, amerre annak tetszett.
István gróf egy földszinti páholy ajtaját nyitá meg előtte.
A kérdéses család egyike volt Magyarország legelőkelőbbjeinek, s két tagja volt jelen a páholyban: az öreganya, a derék, kedélyes gróf Eszéki Sándornő és fiatal tizenhét éves unokája, Flóra, kivel egy telet Londonban töltött.
Az éltes asszonyság még mindenben megtartá a császárság alatti divatot, a nagy hajporozott dupét, mely különben igen jól illik piros, egészséges matronális arcához, a hegyes derekat, hímzett virágos övvel, a szűk, megfeszülő ruhát rövid ujjaival s a hosszú, pávafark nagyságú festett legyezőt és a könyökig érő szarvasbőr kesztyűket.
Ő foglalja el a főhelyet, a színpaddal szemközt. Átellenben ül unokája, Flóra; egy megragadó szépségű arc, melyet csak a szerény komolyság őriz, hogy az emberek utána ne őrüljenek. Tekintetének nyugalma, szép tojásdad arcának halvány vonásai, melyre ha sokáig néz az ember, úgy tetszik, mintha valami dicsfényt látna körüle, vékony szemöldöke, szelíded szemei, finom ajkai valami oly harmonikus ártatlanság rajzát adják elénk, miknek látása magában képes a vulgivaga Vénust megtagadtatni a szemlélővel. Egyike azon arcoknak, miknek látása nem költ szenvedélyt, bár szépsége tökéletes.