Rudolf nagyot sóhajtott, mintha azt kérdené magában: “Lesz-e hát isteni hatalom, mely őt meggátolja attól, hogy meghaljon hideg, kiégett, elfásult szívvel, aki őt valaha megtanítsa élni és érezni?”
Azonban illőnek találta ez emfatikus beszédfolyamnak más menetet adni, s Flórához fordulva csupa illedelemből valami általános tárgyú beszélgetéshez kezdett vele megkérdezve tőle, hogy mulatta magát Londonban, s mik ott a legújabb közbeszéd tárgyai.
A lyánka okos, nagy fekete szemeit s tündértiszta arcát a kérdezőhöz emelve helyes hangon válaszolt, őrizkedve, hogy beszéde sem oly magas ne legyen, hogy a hallgató közönséget zavarja, sem oly halk, hogy a páholyban levők suttogásnak vehessék.
— Óh, most nagy szomorúság van Londonban. Az egész divatvilág gyászol. Midőn eljöttünk, éppen azelőtti napon temették el a leghíresebb férfit és a leghíresebb asszonyt Angliában.
— Ah, erről mi még mit sem tudunk — monda Rudolf és gondolá magában: “Ez a kis együgyű leány bizonyosan a Lord-Mayort vagy valami nagy tábornokot tart leghíresebb embernek, s híres asszonya legalábbis csillagkeresztes hölgy.”
— És ki volt ama híres férfi és nő? — kérdé Flórától, mint ahogy gyermekeket szoktunk kikérdezni.
— E híres férfi — monda a lyánka némi egzaltációval, mely nemes arcához úgy illett — korának legmagasabb szelleme, a halhatatlan költő — lord Byron.
Rudolf, mintha egy villanyos ütést kapott volna minden ízeiben, úgy megrendült e névre, arca elhalványult, halántékain és fehér homlokán az erek lüktetése volt látható; egy percre a szellem elhagyta minden érzékeit.
— És ki volt a nő? — kérdé elszorult hangon, midőn ismét vissza kezdének térni gondolatai.
— E nő egy más éghajlat leánya, ki a költőt nagyon szerette, saját istenei előtt férjeül fogadta, s midőn meghalt a férj, mint ezt őshonában szokták, utána halt, magára gyújtva a kioszkot, melyben lakott. Tán hallotta ön valaha e nevet: “Chataquéla”?
Rudolf hallgatott, nem felelt semmit.
Tehát Byron elébb meghalt, mint Chataquéla tőle elválhatott volna.
És az indu nő kötelességének tartá utána meghalni.
Megelőzte Rudolfot, ahelyett, hogy követte volna.
Tehát mégis van isteni hatalom, mely egy életunt kezéből kifacsarja a saját maga ellen irányzott fegyvert!...
Rudolf szent borzadályt érze végigfutni tagjain, mintha azon hangokat hallaná, miknek zengése Sault szent Pálra változtatá.
És csodálatos! Amint ismét magához kezde térni, e hír által nem érzé magát kellemetlenül meghatva, ellenkezőleg: oly megnyugtató valami érzést tapasztalt keblében, mint ki egy nyomasztó álomból ébred fel, s örül neki, hogy amit látott, csak álom volt.
Szerencsére megilletődését nem vevék észre a jelenlevők, mert e percben Mars kisasszony egy monológja foglalta el a figyelmet, s mindenki oda nézett. Rudolf maga is követé a közfigyelmet, s első volt, ki a szavalás végeztével tapsolni kezdett.
— Milyen jól szavalt ma ez a Mars.
És akárhová nézett, mindent más szemekkel látott, az emberek jobbak, szebbek voltak, mint azelőtt, s midőn pillanatai az előtte ülő Flóra arcára visszatértek, oly hosszan, oly önfeledten nézte e szép, nemes vonásokat, hogy a leányka lassan pirulni kezdett, mint a napsugártól érő gyümölcs.
Egyszerre minden apropos nélkül fordult Eszékinéhez, ki már kezdé vendégét szórakozottnak tartani.
— Mikor utaznak nagyságtok Magyarhonba?
— Holnap korán reggel.
— Megengedik, hogy útitársuk legyek?
E kérdés oly meglepő, oly váratlan volt mindenkire, hogy senki sem felelt rá.
Azonban a hallgatás és bámulat elég válasz volt.
Rudolf hirtelen vevé kalapját és búcsúzott.
— Sietnem kell ma még ügyeimet rendbe hozom, s szekerem iránt rendelkeznem, hogy el ne maradjak.
S azzal egy boldog ember szelességével meghajtva magát, elrohant.
Midőn egyedül maradtak, István gróf kegyelettel hajolt le Flóra kezéhez, s annak gyöngéd, fehér ujjait érintve ajkaival, halkan rebegé:
— Köszönet kegyednek.
Flóra ámultan kérdé:
— Miért?
— Hogy egy derék férfit visszaadott hazájának.
A szép hajadon fejecskéjét rázva mutatá, hogy nem érti.
Pedig az oly egyszerű volt.
Rudolf pedig sebesen rohant le a lépcsőn; egy sarokfordulatánál szinte hanyatt taszítá Debryt, ki midőn ráismert, utána eredt, s elkapva frakkja szárnyát kényszeríté megállni.
— Ecco ce! ecco ce! Megálljon ön hát. Ime egy fogadás, melyet mind a két fél megnyert, és egyik sem vesztett el! Nem hallotta ön még, hogy Chataquéla meghalt? Igen! Megégette magát férje után. Tehát ön megnyeré a fogadást. De nem ön után égette meg, tehát Abellino sem veszté azt el.
— Hallottam már — szólt Rudolf teljesen osztva a márki derültségét, s kiszabadítva frakkja szárnyát sietett magát kocsijába vetni s hazahajtatni.
Útközben mégis szemrehányásokat akart magának tenni, hogy e nő halálán legkisebb szomorúságot sem tud érezni, pedig mily végtelen volt annak szerelmi önfeláldozása. De hasztalan! Az érzelmeket erőszakolni nem lehet; úgy érzé magát, mint ki gazdag örökséget nyert; örömest tenné, illenék is, hogy szomorú legyen, de más zajosabb érzések elriasztják a gyászt.
Szívtelennek kezdé magát vádolni, gyávának, ki örül, hogy egy halálos fogadástól egy szerető szív vesztével megszabadult, s hazaérve, naplóját vevé elé, hogy újra emlékébe idézze azon napok benyomásait, melyek ama bűbájos hölgy emlékével töltek el.
De amíg ezen lapokra jutott volna, elébb más lapokat fellett végigforgatnia, mikben rég elfeledett, s most újra visszatérő érzések emlékei voltak letéve. Egy-egy arckép rég nem látott rokonoktól, egy regényes tájék rajza a Duna csendes partjain, egy ép színben megmaradt virág, mely a lapok közül kihull azon gyermekévekre emlékeztetve, mik Erdély havasai közt töltek el, az első ábrándok tiszteletre méltó ömlengései, egy ősz hajfürt az elhalt apától, kinek arca elevenen tűnik szemei elé ez ősz fürtöt látva — s aztán egy gyöngéd kézzel írt levél, melyet özvegy édesanya küldött messze világba távozott fia után, míg ő nem tudott megválni a sírtól, mely legkedvesebb halottját rejté, kinek hamvait könnyeivel öntözi most is.
Rudolf lelkének mindez emlékeken egyenkint fel kellett akadni, némelyiken sokáig elmerengett, s midőn az utolsó lapokra ért, melyeket egy szokatlan, rendkívüli érzelem vagy jobban mondva fásulat befolyása alatt írt, oly nevetségeseknek, oly szánalomra méltóknak tartá az eszméket, hogy szégyenlé végigolvasni.
Még egy kísérletet tőn lelkében az önmaga elleni harc, mely nem akarta engedni, hogy egy vasjellem szíve által legyőzesse magát. Vevé rajzónját, s leült naplójához, hogy emlékéből belérajzolja Chataquéla arcát, ami élénk képzelőtehetsége és ügyessége mellett máskor oly jól szokott neki sikerülni.
És most leverten vevé észre, hogy ez arcot nem bírja maga elé képzelni. Felidézte emlékében azon órát, melyben őt oly ragyogónak látta, s halvány körrajzokat vetett a papírra. A kép nem akart sikerülni; az arc valamivel hosszúkásabb lett, a szemek kevéssel derültebbek, nyitottabbak, a szemöld keskenyebb, az ajk komolyabb, s midőn készen volt, s messzi tartá azt magától, hogy lássa, helyesen van-e, megdöbbenve állt meg előtte, a kép nem Chataquélához hasonlított, hanem Flórához.
Rudolf magasabb szellemek közellétét érzé maga körül; érzé, hogy ő itt e magányban nincs egyedül; mellette, fölötte, mindenütt valami fensőbb hatalom él, ki nemcsak az elemekben mutatja meg csodáit, hanem az emberi szívekben is.