Az asszesszort egy percre meglepte a kérdés, de rögtön talált rá feleletet.
— Hová? Azon esetben, ha az úrnak tudomásával vannak azon dolgok, amik családja körében véghez mennek — a fenyítő házba; ha pedig semmit sem tud azokról — akkor a bolondok házába!
Mayer úrnak elég volt ennyi. Magát ajánlotta, és ment. Alig talált ki az ajtón, melyen bejött, s tántorogva ért le az utcára; az ácsorgók nevetve mondák egymásnak: — “Ez is jól felöntött ma valahol!”
Tehát másoktól kellett neki megtudnia, hogy ő nem becsületes ember; idegen ajkról kellett meghallania, hogy őt lenézik, csúfolják, átkozzák, hogy őt szerelemkalmárnak nevezik, ki önleányai szerelmével űz kereskedést, s házát a fiatalság romlása helyének tartják.
Pedig ő azt hitte, hogy ő a legjobb ember a világon, kinek házát tisztelik, becsülik, kinek barátságát keresve keresik. Azon gondolkozott, vajon illendő-e még őneki azon házba betenni a lábát.
Elbúsúltában kibarangolt egész a malomligeti tóig. — “Milyen szép tó — gondolá magában —, mennyi rossz leányt bele lehetne fojtani, az ember maga is beleugorhatnék!”
Azzal visszafordult ismét, és sietett hazafelé.
Otthon ezalatt még mindig folyt a beszéd, a panasz és jajveszékelés Teréz követelése fölött.
Egyik testvér a másik kezéből kapta ki a legkisebb leányt, ölelték, csókolták, mintha valami nagy szerencsétlenség várna rá.
— Szegény Fáni! Nálunk a szolgálónak jobb dolga van, mint teneked fog lenni Teréznél.
— Óh, milyen kedves napjaid lesznek; egész nap kötni, varrni, este aztán az “Áhítatosság óráit” olvasni a nagynéni előtt, míg el nem alszik.
— Tudom, hogy fog bennünket előtted szidni mindig, majd úgy elidegenülsz tőlünk, hogy ránk sem nézesz többé!
— Szegény Fáni, az a vén csont meg is fog verni.
— Szegény Fáni!
— Szegény leányom!
— Szegény öcsénk!
A gyermeket egész megvadították ezzel a sok sopánkodással, végre is abban állapodtak meg, hogy mondja azt Fanny a papának, ha az csakugyan engedni akarna Teréznek, hogy ő nem akar odamenni, majd a többiek azután mind pártját fogják.
Éppen lehetett Mayer úr lépéseit hallani a lépcsőkön.
A kalappal fején lépett be a szobába, mert hiszen ilyen háznál nem szokás a kalapot levenni.
Tudta, hogy mindenki az ő arcára néz. Azt is tudta, hogy arca eléggé zavart arra, hogy mindenki megijedjen tőle, aki ránéz.
Senkire sem tekintett, csak Fannyhoz szólt.
— Vedd fel a köpenyedet, tégy kalapot és készülj!
— Minek, papa? — kérdé Fanny rosszul nevelt leányok szokásaként, kik mielőtt tennék, ami mondva van, elébb megkérdik: “Miért?”
— Jössz velem.
— Hová papa?
— Terézhez.
Mindenki iparkodott csodálkozását kifejezni. Fanny lesütve szemeit és egy szalagot tekergetve ujjai körül rebegé félénk hangon:
— Én nem akarok Terézhez menni.
Egy szétszedett hímzőráma feküdt az asztalon.
— Mit mondtál? — kérdé Mayer leányához lehajolva, mintha nem jól hallott volna.
Fanny szétnézett anyjára s testvéreire, s azoknak biztató tekintetével találkozva bátor, határozott hangon ismétlé:
— Én nem akarok Terézhez menni.
— Úgy? Nem akarsz?
— Én itt akarok maradni az anyámnál és a nénéimnél.
— Az anyádnál és a nénéidnél? És lenni az, ami ők?
Azzal megfogá a leány kezét, másik kezével felkapta a hímzőráma egyik ágát, s mielőtt annak ideje lett volna a megijedésre, olyan sort vert rajta, hogy magának is megesett rajt a szíve.
A testvérek mind közbeveték magukat; éppen jókor! Ahány ága volt a hímzőrámának, azt Mayer papa mind összetöré rajtok, utoljára került az asszony. Már annak nem jutott a rámából. Tehát ököllel üté meg úgy, hogy lerogyott a szögletbe.
Nehány év előtt kellő mértékben alkalmazva még tán használt volna e megintés; így csak fájdalmat okozott.
Mayer úr az egész alatt egy szót sem szólt, ő csak dühét elégítette ki, mint egy kalitkájából kiszabadult vadállat.
Azzal megfogá a leány kezét, s anélkül, hogy valakitől elbúcsúztatná, elhurcolá őt magával Terézhez. A leány végig sírt az utcán.
A megvert leányok haragjokban azt kívánták, ahogy apjok eltávozott, hogy bár vissza se térne többet. Ez a kívánságuk be is telt, mert Mayer úr sohasem tért többé vissza. Ez órától fogva eltűnt Pozsonyból. Hová lett, mivé lett, sohasem tudta meg senki. Némelyek azt állíták, hogy a Dunába ugrott, mások, hogy elbujdosott, s évek múlva is hordták haza a hírt távoli utasok, kik majd Törökországban, majd Angliában láttak hozzá hasonló embert.
XI. A kísértő a templomban
Mikor azután felvitte Jézust az ördög egy nagy magas hegyre, megmutatá neki a földnek minden országit egy szempillantásban. És monda néki: “Ím én neked adom mindazt a hatalmat, ha te imádandasz engemet, mindezek tiéid legyenek.” Felele neki Jézus: “Távozzál éntőlem sátán!”
Szentírás.
Boldog isten! Mennyivel közelebb vannak a gazdagok a mennyországhoz, mint a szegény emberek!
Mennyi bűn van, amibe a szegény ember beleesik, s amit a gazdag nem is ismer!
Hát hallhatni-e, hogy a gazdagok lopnak; hogy az életfenntartás ösztöne oly lépésre kényszeríti őket, amire isten parancsa és a világ ítélete átkot kiált? Hallhatni-e, hogy egy előkelő hölgy erényeit megvették pénzen? Nem. Ez csak a szegény emberek leányainak bűne.
Ős időktől kezdve, mióta az aranyat és a szerelmet ismerik, a szerelem volt az istenség jelképe és a pénz az ördögé. Oly ritka eset-e, hogy az istent eladják az ördögért? Nagyon sűrű. És a szégyen mindig azé, aki elád, és nem azé, aki vesz.
Szerény, szorgalmatos a leányka? Nem látott soha egyéb példát maga körül erény-, türelem-, lemondásnál? Szívébe edzve van a jó iránti érzés, s egy illetlen tekintet képes arcát pirulásra indítni? Lelke tiszta, erénye gyémánt, szerelme szűz?... De ha a kísértő felviszi őt a magas hegyre, és megmutatja neki a gazdag, az örömökben és élvezetekben határtalan világot, és azt mondja neki: “Nézd, én ezt mind neked adom, ha engemet imádsz!” — hány lesz, ki el nem szédül, és azt mondja: “Távozzál tőlem, sátán!” Kivált ha a kísértő csinos alakkal, kedvező arccal jelenik meg. Pedig hisz azt mindenki tudja, hogy aki a magasból leszédül, mindig összezúzza magát, s a természet rende azt kívánja, hogy esni csak lefelé lehet, de fölfelé soha. — És mégis annyian elesnek!
* * *
Három év folyt le már, hogy Fanny Teréz nagynénjénél lakott. Az ifjú, hajlékony lelkületre nagy befolyással volt a három év.
Régi eszme, hogy az emberi szívben a jó és rossz indulat egy bölcsőben alszik. Amelyiket ápolják, az nő meg, és elhagyja testvérét, a nevelés tudománya megtöri a kraneológok tanait. — Fannyból, a hírhedett divatleányok testvéréből a legszendébb, a leggyöngédebb szűz lett. Tán testvérei nem lettek volna azok, ha lelkeiknek más irányt tudott volna valaki adni?
Eleinte szigorú, kemény szívű volt iránta Teréz, ez megtöré a gyermeklélek tövises makacsságát. Legkisebb hibája iránt nem volt elnéző, idejének minden percére munkát szabott, és azt számon kérte; egyetlen ellenmondást, legkisebb szeszélyt nem tűrt, figyelmét nem lehetett kikerülni, mélyen tekintő, szigorú szemei előtt lehetetlen volt hazudni, keresztüllátott a leány lelkén, megkapta a csírájában levő gondolatot, és kitépte onnan. Hiába, elébb a gyomot kellett kiirtani, azután lehetett elvetni a nemesebb virágok magvait.