Az ifjú itt ismét szemeire nyomá kendőjét.
Milyen valódi fájdalom! — gondolá magában az asszonyság.
— Fájdalommal kell megvallanom, asszonyom — folytatá reszketeg hangon a dandy —, hogy nyolc év alatt nem tehettem eleget megholt arám kívánatának. Kiket jótéteményeimmel halmozék, haladtak bár a míveltségben, de megbuktak az erény útján. Szégyennel gondolok reájok; pedig vannak közöttük, kiket a világ dicsőséggel halmoz el. Minden újabb kísérlet csak újabb csalódás.
Itt ismét abbanhagyja a beszédet, s engedé Krammné asszonyt egy egész hétig töprenkedni a különös történet felett. De ez nem szólt felőle senkinek.
Jövő vasárnap ismét megjelent Abellino.
Az ének végeztéig hallgatott, de arcán látszott, mintha valamit nagyon szeretne, de átall kérdezni. De csak mégis erőt vett magán.
— Bocsánat asszonyom, hogy ilyen kérdéssel terhelem. Ne vegye tőlem rossz néven, ön úgy látszik, ismeri az éneklő személyt; én már annyiszor csalódtam jószívűségemben, miszerint alig merek előleges értesülés nélkül közeledni valakihez; én e leányzó családjáról a legcsodálatosabb híreket hallottam, mintha nem éppen nagyon sokat tartanának a jó erkölcsre.
Már erre a szóra Krammné is beszédes lett.
— Akármik legyenek is e leányzó rokonai, uram, ő gyermekkorától fogva nincs közöttük, s lelke oly tiszta, mint azon gyermekeké, kiket az idvezítő magához bocsátott; neveltetése pedig oly szigorú, hogy ha ma egyedül maradna is bárminő sorsban, soha a véteknek még csak árnyéka sem lehetne őrajta.
— Ah, asszonyom, ön engemet egészen boldoggá tesz.
— Hogyan, uram?
— Máriám szellemének valahára eleget fogok tehetni.
Ezzel ismét elment, s Krammnét újra hagyta gondolkozni egy álló hétig.
Azon vasárnapon azután szívének egész bizalmával megtisztelé a derék asszonyságot.
— Íme, asszonyom, én meggyőződtem afelől, hogy az ön védence tökéletesen méltó pártfogásomra. E lyánkából egykor híres művésznő lesz, s ami őt mindeneknek fölé fogja emelni, ritka erényű hölgy leend. De vigyázni kell reá nagyon. Én már megtudtam, hogy titokban gazdag fiatalemberek incselkedtek utána. Vigyázzon asszonyom, és mondja meg azoknak, kik a lyánka felügyelői, hogy őt jól őrizzék. A fény a legnagyobb jellemeket is megvakítja. De én feltettem magamban, hogy őt megszabadítom az álnokok cseleitől. Legyen ő művésznő. Ő hangjában oly kincset bír, hogy ha az mívelve fog lenni, ezek a gavallérok minden jövedelmeikkel koldusoknak fognak mellette látszani, s akkor, ha ő magában bírandja gazdagsága forrását, elenyészik a veszély, mellyel a gazdagság fenyegeti az ártatlanságot.
Krammné tökéletesen érteni hitte a dolgot. Már a templomot is színháznak nézte, s várta, hogy tapsoljanak Fanny énekére.
— Két év alatt tökéletes művésznő válhatik belőle. Csupán szorgalom és nagyon kevés költség kívántatik hozzá. Ez utóbbit szívesen előlegezem én, arámnak tett fogadásomnál fogva. Nem adom ingyen, nem ajándékba, csak kölcsön; majd ha gazdag leend, nekem vissza fogja azt fizetni, hogy ismét másokat boldogíthassak vele. Én kegyednek havonkint átadok háromszáz forintot, hogy abból a leányzó tanulmányaira szükséges költségeket fedezze; de arra kérem, hogy ne tudassa vele, miszerint az egy férfitól jön, mert akkor meglehet, hogy el nem fogadná. Nevezze előtte megholt arámat, Darvai Máriát, a jótékonyság küldőjeül. Valóban ő is küldi azt, csakhogy az égből. Én csak egyet követelek; azt, hogy erényes maradjon. Ha ellenkezőt tudnék meg, rögtön megszüntetném pártfogásomat. Most tehát legyen szíves kegyed az első havi összletet tőlem átvenni s célszerűen felhasználni. Még egyszer kérem, hogy rólam ne szóljon semmit. A derék leány végett kérem. Tudja, a világ mindjárt rosszat mondana.
Krammné elvette a pénzt. Mért ne vette volna el? Akárki is azt tenné helyében. Adott valami okot a gyanúra a titkos jóltevő? Hisz ismeretlen akar maradni, hisz közeledni sem kíván, hiszen ő figyelmezteti mások incselkedéseire, s jótékonysága föltételéül szabja a feddhetlen erényt. Hát mi kell több?
Krammné elfogadta a pénzt, s titokban ének- és zenemestereket fogadott Fanny számára; egyedül vele tudatta a dolgot. És ez volt a hiba, hogy Terézzel nem közlötte azt. Attul tartott, ami bizonyosan meg is történt volna, hogy a szigorú hölgy kihajította volna a pénzt az ablakon, azt mondva, hogy tisztességes leánynak senkitől semmi ürügy alatt sem szabad elfogadni pénzt, mely becsületesen nincs megszolgálva! Hát még a másik pont: a művészi pálya? Ez is nagy ellenzésre talált volna Teréz előtt. Efelől alig mertek előtte példálózni.
Pedig Teréz előtt nem lehetett titokban maradni.
Rögtön észrevette ő a változást, mely a leány kedélyében véghez ment az első napok után.
A leány szívébe be volt ültetve azon gondolat, hogy ő magában oly kincset bír, mely őt dicsőséges úton pályatársai fölé emelheti... És többé nem volt kedve az egyszerű munkákhoz, a szegényes mulatságokhoz, miknek eddig örült; a fiatal kézművessel sem beszélt többé oly szívesen; gyakran órákig elábrándozott, s ily ábrándok után azt szokta mondani nénjének, hogy egykor ő gazdagon jutalmazandja meg fáradozásait.
Mennyire megrezzent e szavakon Teréz!...
A leány gazdagságról ábrándozik. A gonosz megmutatta neki a világot, és mondá: “Ezt mind neked adom, imádj engemet!” És neki nem jut eszébe a felelet: “Távozzál sátán!”
A vadász jól veté a cselt.
A leányt a hálaérzet többször készteté arra, hogy Krammnét unszolja, miszerint vigye el őt az ismeretlen jóltevőnőhöz, hogy forró köszönetét elmondhassa neki, s további tanácsát kérje, s hogy nénjét beszélje rá engedékenységre; ily dolgokkal végre oly szűk sarokba szorítá a jámbor asszonyságot, miszerint az egyszer ki találta előtte mondani, hogy titkos jóltevője nem asszony, hanem férfi, ki örökké titokban akar maradni.
E fölfedezés az első percben nagyon megrettenté Fannyt, de későbben annál jobban ingerlé képzelődését. Ki lehet azon férfi, aki őt boldogítani akarja anélkül, hogy valaha csak látni is szándékoznék, aki annyira óvatos, annyira fél becsületes ajándékával a leány szeplőtlen hírének ártani, hogy még csak nevét sem mondja meg?
Mi természetesebb, mint hogy a leány képzeletében ismeretlen védőjére magának ideálképeket alkotott. Magas, komor, halvány arcú férfiúnak képzelte azt, ki soha nem mosolyog, csak midőn jót tesz, szelíd tekintete sokszor felkereste őt álmaiban.
Midőn az utcán végigment, s ifjú gavallérokkal találkozott, lopva egy tekintetet vetett rájuk. Nem ez az ő titkos jóltevője?
De azok mind nemigen jól illettek a lelkében alkotott minta helyébe.
Végre egy napon találkozott hasonló arccal, hasonló szemekkel, hasonló tekintettel, amilyet magában képzelt. Igen, éppen ilyen ideált alkotott ő magának! Ez ő! Ez az ő titkos nemtője, ki nem akarja, hogy őt ismerje. Igen, igen, ez alakról szokott ő álmodni, e szép kék szemekről, e nemes vonásokról, e délceg termetről.
Szegény leány! Az nem az ő jóltevője volt. Az Szentirmay Rudolf volt, Flóra férje, a legboldogabb, leghívebb férj, kinek őreá igazán semmi gondja.