— Vigye el ön uram a pénzét, és írja alá a nyugtát, mert bizonyomra, meg fogja bánni, ha ezt nem teszi.
Kárpáthy megvetően elfordult, s becsapva maga után az ajtót eltávozott. Csak midőn hintajában ült, akkor jutott neki eszébe, hogy miért nem ütötte ő pofon azt az embert. Ezúttal azonban nagy köszönettel tartozik feledékenységének.
De ki is várhatta volna ettől a kérges tenyerű asztalosmestertől azt a ritka önmérsékletet, hogy dühös, szangvinikus természete ellenére, legkisebb kifakadás nélkül, ily egyszerű módon adja tudtára a meglepett udvarlónak ellenséges indulatát?
Abellino nem merte e jelentést elmondani társai előtt, annyira érzé, hogy bárminő verzió szerint is, a kézműves magaviselete diadalmasnak fog látszani.
Pedig még nem itt volt vége a visszautasításnak.
Boltay mester vissza sem tevé többé fiókjába az asztalon hagyott pénzt, hanem összesepré, elvitte a “Pressburger Zeitung” érdemes szerkesztőjéhez, s másnap a fenntisztelt lap hasábjain következő hirdetmény volt olvasható:
“Egy helybeli családapa hatszáznégy forint és harminc krajcárt adott által a polgári kóroda számára, mely összeget nagyságos Kárpáthy Béla úr kegyeskedett az átadó fogadott leányának ajándékozni, mit azonban ez célszerűnek talált kegyesebb célokra fordítani.”
Ilyen affront azután ritkítja párját a társadalmi élet történetében.
A dologból nagy zaj lett, a kitett nevet minden magasabb körben jól ismerék, itt nevették, ott szörnyűködtek a furcsa hirdetmény felett, egypár elménc úr az ellenpárton a zöld asztal előtt gratulálni kezde Abellinónak a szenvedő emberiség nevében, az ifjú óriások tüzelték, lovalták, hogy ezt a bosszantást megtorlatlan hagyni nem lehet. Abellino egész nap járt alá s fel a városban, keresve, hogy kit hívjon ki párbajra, de senkit sem talált e célra alkalmasnak; végre abban állapodék meg az elegánsoknak Mayeréknél tartott konferenciáján, hogy magát a családapát kell párbajra kihívni.
Kit? Boltay uramat? Az asztalosmestert? Ez lesz csak a furcsa.
Hátha nem megy ki? Akkor addig inzultáltatni úton, útfélen, míg Pozsonyból megszökik.
Mi cél lesz azáltal elérve?
Az, hogy megijed a filiszter. Megtér, megjuhászodik, megszelídül. És azután nincsen kedvesebb ember egy megszelídült, megtért ellenségnél, mert az mindig azon iparkodik, hogy elébbi tetteit jóvátegye. És akkor — akkor prédára jutott a tündérkisasszony, kinek őriző sárkánya meghódíttatott.
Az élettapasztalás jogot ád hasonló összevetésekre. Számtalan eset van, hogy rakoncátlankodó ember, ki nem szűnt meg ellenfelét sértegetni, ha az egyszer keményen ráijesztett, nemcsak felhagyott a bántalmakkal, sőt ennek legengedelmesebb jó barátja támadt belőle.
Azon egy tekintet, hogy vajon convenant helyzet-e egy főrendű úrnak egy kézművessel párbajt víni, ki még tán nem is nemesember, de ha nemesember is, azáltal, hogy kézi munkára adta magát, azáltal, hogy szorgalma után él, minden megillető nemesi respektusról lemondott; ez, mondom, kérdésbe sem jöhetett, mert hiszen a jámbor filisztereket ismerjük már, mikor úrnapi díszmenetek alkalmával saját puskáikat el kell sütni, hogy megijednek tőle! Ez nem fog párbajt elfogadni, hanem inkább magyarázatokat ad, azazhogy bocsánatot kér, és megisszuk az áldomást, melynél a szép kis bujdosó lesz a “Hébé”, ki a poharakba bort s a szívekbe szerelmet töltöget.
Ez a legtermészetesebb perfolyama hasonló eljárásoknak.
Délután tehát elküldé segédeit Abellino az asztaloshoz.
Az egyik volt Livius; párbaji tekintély, kinek ítélete kánon volt a jobb társaságok ifjai előtt minden point ďhonneurt illető ügyekben, s ki Hugo Victorral együtt fáradozott a “Code du duel” kidolgozásában.
Másik volt Konrád (magyar főúr), roppant atlétai alkat, kit emiatt minden kihívó fél nagyon szerencsésen alkalmazott hasonló eljárásoknál, ahol attól lehetett tartani, hogy a kihívott durva visszautasításokra vetemedhetik. A bramarbasi termet imposant arccal volt ellátva, és hangja képes lett volna a medvéket is visszakergetni odúikba.
E két érdemes lovag tehát, pro superabundanti, megírva a kihívó levelet, ha netalán a filiszter eltagadná magát, vagy elbújt volna előlük, felkeresé Boltay uram lakát, s benyitott annak dolgozószobájába.
A mester nem volt honn. Korán reggel szekérre ült Terézzel és Fannyval, s úti készületeiből lehete gyanítani, hogy hosszabb időre távozik.
A szobában magánosan ült Sándor, s mintákat rajzolt táblára feszített papíron.
A két gentleman bon jourt kívánt, mint az ifjú hasonlóul viszonozva, eléjök járult, kérdezve, hogy mit parancsolnak.
— Hm, fiatalember! — kezdé dörgő hangon Konrád. — Ez Boltay mester háza?
— Ez — viszonza Sándor, magában gondolva, hogy azért nem szükség olyan nagyon morogni.
Konrád erősen fújtatva tekinte körül a szobában, mint a mesebeli sárkány, aki emberbűzt érez, s lenyomott gégével dörmögé:
— Elé kell híni a mestert.
— Nincs idehaza.
Konrád szemeivel inte Liviusnak, odadörmögé:
— Nem mondtam?
Azután letevé egyik öklét az asztalra, másikat háta mögé dugta, s meghajtva derekát szemébe néze az ifjúnak marcona tekintettel.
— Hát hol van a mester?
— E bizalmával nem tisztelt meg — felelt Sándor, ki oly hidegvérrel bírt, hogy még a kifejezésekben is bírt válogatni.
— Jól van — monda Konrád, előhúzva belső zsebéből a pecsételt levelet. — Kinek híják önt, fiatalember?
Sándor csodálkozva és boszonkodva kezde a kérdezőre nézni.
— No, no, ne ijedjen meg — biztatá Konrád —, nem akarom önt bántani; csak van önnek valami neve?
— Igen. Barna Sándor.
Konrád feljegyzé azt tárcájába, s azzal ünnepélyesen fogá a levél szélét.
— Tehát hallja ön, édesem, Barna Sándor úr... (az “úr” szót erősen megnyomva, hogy a fickó észrevehesse, mennyire meg van ő ezáltal tisztelve) ezen levél az ön mesterének szól...
— Bátran átadhatja uraságod. Engem Boltay úr megbízott távollétében minden előforduló ügyeit saját nevében elintézhetni.
— No tehát fogja ön ezen levelet — szólt mennydörgő hangon Konrád, s még sok imposant dolgot elmondott volna, mikből azonban teljesen kizavarta Sándornak azon indiszkrét cselekedete, miszerint a mestere nevére címzett levelet feltöré, s az ablakhoz lépett vele, hogy azt elolvashassa.
— Mit cselekszik ön? — kiálta rá egyszerre mind a két tanú.
— Én meg vagyok bízva Boltay úr által, hogy távollétében minden hozzá érkező levelet elolvashassak, s idegen követeléseket, tartozásokat kifizessek.
— De ez nem olyan követelés, amilyet ön gondol! Ez magánügy, személyes ügy, amit ön nem ért.
Sándor ezalatt keresztülfutotta a levelet, s azzal a két tanú elé lépett.
— Szolgálatjokra állok, uraim.
— Micsoda? Mit ért ön ez alatt?
— Engem Boltay úr minden ellene intézett követelés kielégítésére megbízott.
— Nos? Hát aztán?
— Tehát — szólt Sándor a kitárt levelet lesimítva kezével — én e számadást kész vagyok bárhol és bármikor kielégíteni.
Konrád Liviusra nézett.
— Ez a fickó velünk tréfálni látszik.
— Nem tréfálok uraim, én tegnap óta címtársa vagyok Boltay úrnak, s akármely követelés éri firmánkat, egymás helyett tartozunk fizetni, ezt kívánja a kölcsönös hitel.
Konrád kételkedni kezdett a legény józan eszében vagy olvasási tehetségében. Rárivallt: