— Olvasta ön, mi van azon levélben?
— Igen. Ez kihívás párbajra.
— No, és mi jogon akar ön egy más valaki ellen intézett kihívást elfogadni?
— Mert az nekem címtársam, mert az fogadott apám, és nincsen jelen, s minden jó és balszerencse, bukás vagy botrány, ami őt éri, ér engemet is. Ha maga jelen volna, felelne magáért; úgy, de eltávozott, s nekem okaim vannak meg nem mondani sem azt, hogy hová, sem azt, hogy mennyi időre — és így nincs uraságtoknak mit tenni egyéb, mint vagy visszavonni a kihívást, vagy tőlem fogadni el annak kielégítését.
Konrád félrevoná Liviust, megtudandó tőle, ha szokásos dolog-e ez párbaji rendszabályok szerint. Livius emlékezett hasonló esetekre, de csak nemesemberek között.
— Hallja ön, Barna Sándor — szólt Konrád —, amit ön ajánl, csak nemesemberek közt szokásos.
— Hisz uram, nem én vagyok a kihívó, hanem önök.
Erre nem lehetett mit felelni.
Konrád összefoná nagy mellén rettentő karjait, s az ifjú elé állva, csaknem a szájába kiáltott.
— Tud ön víni?
— Voltam Waterloo alatt, és kaptam érdemrendet.
Konrád megcsóválta a fejét.
— Ez dühös bolond.
Pedig Sándor igenis nyugodtan viselte magát.
— Tehát csakugyan meg akar ön verekedni mestere helyett? Ön nekem valami hetvenkedő, kötekedő, vakmerő cimborának látszik. Gondolja meg ön, hogy a párbaj nem háború, ahol messziről lövöldöznek az emberre, s le lehet a golyó elől hasalni, félrebukni, meg aztán két-három gléda áll előttünk, s minket hátul semmi baj sem ér, hanem meg kell állani szem-szembe, pisztoly pisztoly ellen, födetlen mellel egy arasznyira a kard hegye előtt, és az ember senkit sem hívhat segítségül, egyedül magára van hagyva. — Hán?
Sándor meg nem állhatta, hogy el ne mosolyodjék.
— Mindegy az nekem, uraim; én tudok pisztollyal, karddal, még vöröshagymával is víni.
Konrád visszahökkent.
— Diable! Ez az ember valamire céloz. — S kezdett valóban emlékezni rá, hogy a Mainvielle-Catalani színházi csatában valaki irgalmatlanul meghajigálta vereshagymával.
Livius hivatalos hidegséggel vevé fel a szót — Kik lesznek önnek tanúi? Nevezzen meg két ismerőjét.
— Ismerőim mind békés munkásemberek, kiket nem akarok ily veszélyes ügybe keverni. — Megtörténhetik, hogy én a kihívót lelövöm, s azon esetre nem akarok még két ártatlan embert földönfutóvá tenni, hanem legyenek önök szívesek saját becses körükből számomra két tanút kinevezni, én elfogadom, bárkik legyenek. Nagysádtok könnyebben keresztülvágják magukat hasonló kényességeken.
— Az időről és helyről majd tudósítják önt — monda Livius, s azzal vevék kalapjaikat és eltávoztak.
— Ennek a fiúnak nemesemberhez illő szíve van — monda Livius Konrádhoz eltávozásuk közben.
— Majd meglássuk, eltart-e neki holnap reggelig.
Még eznap este egy cifra, ezüstsinóros hajdú keresé fel Boltay mester műhelyét, és Barna Sándor úr után tudakozódott.
Egy levél volt kezében.
— Tisztelettel kérem — szólt a hajdú udvarias hangon, melyből kitetszett, hogy jó magaviselethez van szoktatva —, ön dolgozott Gaudcheux úr atelier-jében Párizsban?
— Igen, ott dolgoztam.
— Kegyed találkozott ezelőtt három esztendővel az ermenonville-i erdőben három magyar úrral.
— Igen, én találkoztam — felelt Sándor csodálkozva, hogy kinek jut eszébe életéből ily apró részletekre emlékezni.
— Úgy kegyed lesz az, kinek ez a levél szól — monda a hajdú átadva a levelet. — Tessék elolvasni, én megvárom a választ.
Sándor felszakítá a levelet, s mint szokás, legelébb is a névaláírásra tekintett, a meglepetés felkiáltása hangzott el ajkairól.
Két nevet olvasott egymás alá írva, két oly nevet, melyek a legnagyobb tiszteletben állottak mindenki előtt, ki magát jó hazafinak s felvilágosult, becsületes embernek tartá: — Rudolf és — Miklós.
Mit írhatnak ők ez árva fiúnak ők, a nagyok, a nemzet ünnepeltjei, a nap hősei, egy szegény, ismeretlen munkásnak, kiről senki sem tud semmit?
E levél így szólt:
“Ön derék férfi; ön igen helyesen cselekvék. Önnek helyzetében bármelyikűnk hasonlót tett volna. Ha segítségünket elfogadja ön, hajdani ismeretségűnknél fogva készek vagyunk önnek e lovagi szolgálatot felajánlani.”
Sándor nyugodtan hajtá össze a levelet.
— Nagyra becsülöm ez ajánlatát őméltóságaiknak — monda a hajdúhoz fordulva —, és mindenekfelett elfogadom.
A küldött illedelmesen meghajtá magát, és eltávozott. Fél óra múlva eljött Rudolf és Miklós.
Ah, ha e percben Fanny otthon lett volna; de távol volt ő, ki tudja hol, ki tudja merre, s az imádó és az imádott egymással szemben ültek anélkül, hogy sejtelmük volna róla, hogy egyik azért szeret reménytelenül, mert a másik reménytelenül szerettetik.
Rudolf elmondá, hogy írásbeli felhatalmazásra van szükségük Sándortól, nehogy Konrád és Livius oly embereket adjanak neki segédül, kiket nem óhajt.
— Tehát mások is vannak, kik segédül ajánlkoznának.
— Óh, elegen. Az ifjú óriások közt valóságos csődület van afelett, hogy ki lehessen jelen — mint ők mondják — a tragikomédián.
— Nem lesz tragikomédia, mondhatom.
— Leginkább ez volt, mi bennünket arra indított, hogy önnek e találkozásnál szolgálatunkat felajánljuk. Mi éppen nem találunk semmi gyönyörűséget abban, hogy embereket összeveszítsünk, s párbajokat siettessünk, mi körünkben, fájdalom, a legjobb mulatságok közé tartozik; azonban ezúttal kötelességet látunk abban, hogy önnek segélyünket felajánlva, ezáltal útját álljuk azon idétlen tréfáknak, miket egy eléggé komoly ügyben könnyebb vérű barátaink örömest szeretnének előidézni.
Miből állottak e szándékolt tréfák, azt határozottan nem fejthetjük meg. Voltak, kik indítványozták, hogy valami jeles komédiát kell ezzel a fickóval játszani, ki vakmerészkedik egy nemesember elvetett kesztyűjét felvenni. Keresztül kell őt vinni a halál minden félelmein, s mikor ijedtében már félig meg van halva, akkor pisztolyba tömött pelyhet kell a szeme közé lőni, s több efféle. Hasonló indítványok ugyan csupán a fiatal óriások legkönnyelműbbjeitől származhattak, de az általános hangulat mégis adott aggodalomra okot, miszerint a kihívók részéről e párbaj inkább mulatságnak, mint komoly dolognak tekintetik. A szegény mesterlegényt bizony senki sem szándékozott agyonlőni, s az sem igen volt valószínű, hogy az ő munkában elfásult kezei harminc-negyven lépésről közönséges, új, ki nem próbált pisztollyal valakit eltaláljanak, hanem egy kissé meg akarták őt szeppenteni, hogy máskor elmaradjon a kedve a fiúnak hasonló, nem neki való mulatságoktól.
E zavartól akarták lovagiasabb érzelmű ifjaink az emberséges kézművest megmenteni. Fájt volna nekik a gondolat, hogy e nemes érzelmű fiú társaik gyöngédtelen gúnyjának áldozatul essék; inkább akarták, hogy menjen az egész komolyan, annak rende szerint.
Sándor megköszöné szívességeiket, és nagyon jólesett neki, hogy azok egy szót sem vesztegettek arra, hogy őt bátorítsák.
Másnap korán reggel egy bérkocsin megjelentek az ifjak. Sándor készen várta már őket, csupán nehány levelet pecsételt még le, miket az éjjel írt, egyiket gazdájához, elmondva, hogy a ház ügyeit minő rendben hagyta; másikat Fannyhoz, kérve, hogy csekély birtokát, mit szorgalma által szerzett, legyen szíves tőle véghagyományul elfogadni.