E leveleket egy harmadik borítékba zárva átadta a házfelügyelőnek azon kérelemmel, hogy ha tizenkét óráig vissza nem fog térni, bontsa fel a borítékot, s a belül írt helyre küldje el a benne foglaltakat.
Azzal felült a hintóba, hol Rudolf és Miklós vártak reá, távolabb egy másik bérkocsin kísérte őket a seborvos.
Ifjaink csodálkozva vevék észre, hogy a fiatal kézműves arcán legkisebb aggály, szorongás nyomai sem látszanak; oly hidegen, oly nyugalommal viseli magát, mint aki már beleszokott az ily helyzetekbe. Szokott elfogulatlan hangján beszélt velök a legközönyösebb tárgyakról, s midőn a napirenden levő országos és közemberiséget érdeklő tárgyakra hajlott át a beszéd, oly lelkesüléssel szólt hozzá, mint aki száz év haladó boldogságát látja maga előtt — és abból egy napot sem ígér magának.
Még nagyon kora volt az idő, midőn a hídon keresztül a ligetbe hajtattak; ott egy frissítőárus sátora állott. Ifjaink megállíták a kocsit, s felszólíták Sándort, hogy nem kívánna-e elébb reggelizni.
— Köszönöm — felelt ez. — Meg találna rajtam érzeni, s még valaki azt mondhatná, hogy szíverősítőre volt szükségem. Majd azután... Vagy azután sem! — veté utána könnyű kedéllyel.
Innen gyalog mentek az erdőn keresztül a kitűzött helyig, hova alig nehány percnyi várakozás után ellenfeleik is megérkezének.
Komor, felhős reggel volt, s hasonló komor egykedvűség ült a mi ifjaink arcán.
Az ellenfél nevetve, hányiveti délcegséggel jött karonfogva az ezüstnyárfa bokrokon keresztül; Abellino, a termetes Konrád, Livius, egy seborvos és egy szolga. — Az utóbbi hozta magával nagy, saját alakú tokokban a pisztolyokat és a sebészi műszereket.
A négy tanú a középre ment, s halk beszéddel némi közös pontok felett látszott egyezkedni, mint a kiindulási és a lőtávolság és az első lövés felett. Ez tetszésre bízatott. A kiindulási távolság negyvenöt lépés, huszonöt a korlát.
Ez értekezés alatt Abellino elővevé jó vontcsövű peckes (Schneller) pisztolyait, s produkciókat tartott a társaság előtt. Inasának parancsolá, hogy hajítson fel előtte hársfaleveleket a levegőbe, s ő azokat háromszor egymás után egyes golyóval lelőtte.
Ez csak az ellenfél remegtetéséért történt.
Miklós észrevevé a célt, s megnyugtató biztonsággal súgá a kézműves fülébe:
— Nem azokkal a pisztolyokkal fognak önök lőni, hanem a mieinkkel, melyek egészen újak, s nem olyan könnyű velök bravúrlövéseket tenni.
Sándor keserűen mosolygott.
— Nekem mindegy. Előttem nem becsesebb az élet annál az ellőtt falevélnél.
Miklós mélyen tekinte az ifjú szemeibe. Sejteni kezdé, hogy ennek több oka is van a párbajt elfogadni a közös firma becsületénél.
Mindamellett kötelességökhez híven megkísérték a tanúk elébb a felek kibékítését. Abellino e két föltétel alatt ígéré a kihívást visszavonni: 1. ha a kihívott fél a védett firma nevében kinyilatkoztatja, miszerint őt megsérteni sohasem volt szándéka; 2. ha Boltay mester ugyanazon téren, melyen a sértő nyilatkozatot tevé, be fogja iktatni, miszerint Kárpáthy a kérdéses összeget a legnemesebb, tisztán műbaráti célokból adta gyámleányának.
Sándor tanúi elmondák előtte a feltételeket.
Mindjárt az elsőt visszautasítá.
Nem akarta őt megsérteni? Akarta, világosan, öntudatosan akarta, a sértést egyenesen magáévá teszi, és azt vissza nem vonja.
Ah, ennek több oka van puszta hetvenkedésnél a viadalra. Itt nincs más mód, mint lőni.
Abellino segédjeit fellázasztotta ellenfelök makacssága. Most már csak azért is meg kell őt kínozni.
Konrád nagy sztentorral fordult a velök hozott sebészhez:
— Itt vannak önnek műszerei? Tárja ki, tartsa készen. Érvágóra, úgy hiszem, kevés szükség fog lenni. Mit, hát a csontfűrészt miért nem hozta el ön? Ön gondatlan ember, barátom. Párbajban megesik, hogy az embert nem lövik sonica főbe, nem találnak a szívébe, hanem vagy lábát, vagy karját éri a golyó; s akkor, ha csontot sértett, még a városba viszik, és rögtön nem amputálják, könnyen rák eshetik bele.
Még csak az kellene, hogy a golyókivevőt is otthon felejtette légyen, amire minden bizonnyal szükség fog lenni.
— Helyre! Helyre, uraim! — kiálta Rudolf véget vetendő a gyöngédtelen kínzásnak.
Abellino ekkor lövé el a negyedik hárslevelet huszonöt lépésről.
— Azokat a pisztolyokat félre kell tenni, mert már ismeretesek — szólt Rudolf. — A mieink egészen újak.
— Elfogadjuk — felelt Konrád —, biztos kézben ez is szilárdul hord; csupán arra kell vigyáznod — folytatá Abellinóhoz fordulva —, hogy midőn célozni kezdesz, ne felülről bocsásd lefelé karodat, hanem alulról fölfelé emeld, így ha a mellére célzasz, s a pisztoly lefelé rúg, a hasába fogsz találni, ha pedig felfelé rúg, akkor éppen a koponyájába.
Ezalatt megtöltötték a pisztolyokat, a golyók mindenki szeme láttára bocsáttattak a csövekbe, s a kihívott választott belőlük.
Azzal kiállíták őket a kiindulási pontokra; a sorompók fehér kendőkkel voltak jelezve.
A tanúk oldalt vonultak, egy csoportban az egyik félé, másikban a másiké. Konrád egy vastag jegenye mellé húzódott, mely meglehetősen elfedé széles termetét.
Három taps jelt adott a vívóknak az indulásra.
Sándor néhány percig állva maradt helyén, a pisztolyt leeresztett kezében tartva. Arcán hideg nyugalom ült, bánatnak is nevezhetnők, ha ez egy neme nem volna a gyávaságnak. Abellino lassan féloldalt állva tett apró lépéseket előre, több ízben szeméhez vonva a kiszegzett pisztolyt, mintha rögtön lőni akarna. Ez a lehető legnagyobb kínzása az ellenfélnek, mely a kissé remegős szívűt rendesen arra kényszeríti, hogy a nagyobb távolságból elébb lőjön, s akkor, ha nem talált, egészen ellenfelének adta át magát.
Ehhez látni azt a boszontó mosolyt, azt a kötekedő, ingerlő hunyorítást, mellyel Abellino ellenfelét zavarba hozni törekedett! Hisz ő a repülő falevelet is lelövi! “Szegény fiú!” — sóhajta halkan Rudolf, míg társa már rá akart kiáltani Kárpáthyra, hogy lovagias párbajban semmi ingerkedés sincs megengedve.
Azonban akkor egyszerre megindult helyéből Sándor, s szilárd, meg nem szakasztott léptekkel egész az őt illető sorompóig lépett, ott megállt, felemelé a pisztolyt és célzott. Arcán valami szokatlan hőség terült el e pillanatban, szemeiben rendkívüli tűz szikrázott, keze nem reszketett.
Ez szokatlan merészség. Az első lövés előtt nemigen szokott senki a saját sorompójáig lépni, mert akkor rossz siker esetére ellenfelének nagy előnyt adott; e merészség azt okozá, hogy Abellino megállt hat lépésnyire saját sorompójától, s hüvelykujját elmozdítá a pisztoly sárkányáról, melyet eddig tartott.
Ami a következő pillanatban történt, azt nem tudja megmagyarázni senki.
Egy lövés eldördült, s rá egy fél másodperc múlva a másik. Az elősiető tanúk Sándort a maga helyén látták állni egyenesen. Abellino háttal volt felé fordulva, s kezét bal fülére tapasztá. A sebészek odafutottak az utóbbihoz.
— Meg van ön sebesülve?
— Semmi, semmi! — inte, az egyik kezét folyvást fülén tartva. — Az ördöngős golyó éppen fülem mellett repült el, aligha meg nem siketültem. Egy szót sem hallok abból, amit magam beszélek. Őrdöngős golyó! Inkább az oldalbordáim közé ment volna.
— Óhajtanám, hogy oda ment volna! — ordíta az előrohanó Konrád. — Ön egy veszett bolond, ön engemet lőtt meg ellenfele helyett. No nézzék uraim, amely fa mellett álltam, oda fúródott a golyó; hát diszkréció ez, tulajdon segédeinkre lövöldözni, ha az a fa ott nincs, maustodt vagyok, maustodt! — Maustodt! Majd jövök én többször párbajsegédnek, csak egy ekkora gyereket kell értem küldeni, mint a kisujjam; mindjárt eljövök.