A bohó temetési paródia, össze-vissza keveredve a táncoló párokkal, a muzsikáló úr hegedűvel kezében, ének és zene, versrikácsolás, ittas ujjongás és kacaj össze-vissza oly pokoli charivarit szolgáltattak szemnek és fülnek, aminőt csak képzelni lehet.
E pillanatban lépett be az idegen úr a terembe; az ajtót senki sem őrizte, csak akkor vették észre, mikor már megszólalt.
— Jó estét uraim és dámáim, van szerencsém önöknek szalütírozni.
Amilyen nagy volt a lárma, egyszerre úgy elhallgatott minden ember, a szájak tátva maradtak, ahogy éppen a szó beléjük szakadt, amidőn e közéjük nem illő alak egyszerre csak a társaság közepében termett, s nagy affabilitással üdvözlé őket.
Mindenki meg volt zavarodva. Jancsi úr kiejté kezéből a vonót, mert szerette bár a bohóságot a végletekig vinni, de nem szerette, ha azt idegenek látták; azonban mindjárt nem lett a jövevény idegen, mert a bohóc meglepve az egyszerre beállt csend által s feltekintve, amint meglátta a hozzá nem hasonlótlanul öltözött gavallért, elfeledé, hogy meg van halva, felugrott ravataláról, s nekiesett, átölelte, s megcsókolta: “Hozott isten, kedves édes, jó barátom!”
A kacaj újra kitört e bolond fogadásra.
— Ah, ce drôle de cigány! — szólt az idegen kifeszegetve magát a bohóc ölelései közül. — Ne csókolj meg többet, mert elég volt.
Azzal körülhajtá magát a díszes társaság előtt, arcáról letörölve zsebkendőjével a cigánycsók nyomait.
— Ne derangírozzák magokat miattam uraim és dámáim, tessék folytatni a mulatságot. Én nem szoktam mulatságot rontani; én igaz gentleman vagyok, aki minden társaságban tudja magának prendre son air. Van szerencsém nagyságtoknak magamban bemutatni Kárpáti Kárpáthy Abellinót.
S ezzel pálcája sípján fütyörészve, noble nonchalance-szal veté le magát egy tábori karszékbe nagy sarkantyús lábait egymásra hajítva.
E szóra még jobban elbámult mindenki. Jancsi úr most már éppen felült fektéből, s tenyereit két térdére téve, úgy bámult a jövevényre, míg a bohóc eb módjára kezdte körülszaglászni az idegent.
Végre ünnepélyes, vontatott hangon kérdé Jancsi úr:
— Az úr egy Kárpáthy? Tudja-e, mit tesz az: egy Kárpáthynak neveztetni? Viselni olyan nevet, melyet harminckét ős hagyott hátra, kik mind főispánok, zászlós urak voltak, melynél különben hangzó név nincs a magyar hazában? — Azért gondolja meg az úr, hogy mit mond. Kárpáthy csak egy van még a hazán kívül, és azt Kárpáthy Bélának hívják.
— Le voilà! Az éppen én vagyok — szólt az idegen az egyik lábát elnyújtva egy előtte álló széken, a másikkal taktust ütve valami új operai dallamhoz, melyet beszéd közben szájába dugott botja végén fütyölt. — Engem szült ebben a barbár országban az apám — ah cà! Nem az apám: comment s’appelle cela? Az az apám, amelyik asszony volt?
— Tán az anyja?
— Úgy ni! Az anyám. Az egy noble dáma volt, igen finom nevelésű, hanem az apám az egy kissé furcsán tetszett magának. A több furcsaság között van az, hogy engem egyetlenegy fiát Bélának kereszteltetett, és magyarul taníttatott. Béla! Hát nemes embernek való név az? Szerencsémre az apám jókor meghalt, s én elmentem anyámmal Párizsba. Nevem nem tetszett, tehát akkor legdivatosabb név volt Abellino, csináltam Bélából azt, de azért a magyar nyelvet nem tudtam elfelejteni. Nem tesz semmit. Én tudok négerül is. Az nem árt egy igazi gentlemannek.
— Hm. És lám most jó hogy tud, mert különben mit csinálna ezen utazván?
— Ah! venir ici de Paris, c’est tomber du ciel à l’enfer! Párizsból idejönni, égből potyogni pokolba. C’est merveilleux, csodálatos, hogy tudnak itt élni az emberek. Ah, mon cher hajdú ott valami sültet látok, legyen szíves közelebb adni, tegye ide az asztalra, és töltsön poharat nekem. À votre santé messieurs et mesdames! És különösen az úr egészségére, monsieur Jancsi!
Jancsi úr hallgatott; szemei folyvást figyelemmel kísérék a jövevény minden mozdulatát, s arcvonásain lassanként valami csendes szomorúság kezdett elvonulni.
— Hát mi hozza most ide az urat — az égből a pokolba?
— Hélas! — sóhajta Abellino késével, villájával marsot verve a tányérján. — Egy elmúlhatatlan dolog. Egy gentlemannek, ki külföldön lakik, sok szüksége van, s nekem nem hagyott az apám többet, mint rongyos négyszázezer frank jövedelmet; kérem, mi az arra, hogy abból az ember illendően éljen? És hogyan éljen? Ha az ember becsületet akar szerezni a nemzetének, meg kell mutatni a külföldön, hogy mihez ért. Én első házat tartottam Párizsban, saját meute-ét és écurie-t tartottam, szeretőim voltak a leghíresebb táncosnők, énekesnők; utaztam Egyiptomban, Marokkóban elszöktettem a bej legszebb háremhölgyét, a szezont Itáliában töltém, magamnak volt elegáns villám a lago di Como mellett, s írattam utazásaimról a legelső francia auteur-ökkel foliántokat, s kiadtam, mintha magam írtam volna, az académie des sciences megválasztott érte tagjának; homburgi fürdőn egy ülő helyemben elvesztettem egy félmillió frankot, anélkül, hogy egy vonást elhúztam volna arcomon, s az én rongyos négyszázezer frank jövedelmem a capitálissal együtt, phű!
Itt kézzel és szájjal mutatá, hogy az mind a levegőbe van fújva.
Jancsi úr mindig merevebb tekintettel néze a még nem igen idős rouéra, s önkénytelen, öntudatlan egy mély sóhaj szakadt fel kebléből.
— Ez azonban nem tesz semmit — folytatá a chevalier megnyugtató hangon —, míg az embernek van egy milliója, abból elkölthet kétmilliót; ez olyan tudomány, amit könnyű megtanulni. Egyszer azonban ces fripons des créanciers, ezek a gaz hitelezők fejökbe veszik, hogy pénzt kérjenek tőlem, s amint az egyik elkezdi, a többi bolond utána. — Én leszidom őket, ők nem elégesznek meg, mennek a törvényszékhez, s nekem el kell hagynom Párizst. C’est pour se brûler la cervelle. Ez főbe lőni való! Mais v’la. A szerencse engem megszeret. Ekkor történik, hogy az apámnak egy testvére, valami Kárpáthy János, aki még sokkal gazdagabb volt az apámnál...
— Ahán!
— Egy bolondos vén öreg ember, akiről ezerféle ostobaságot mesélnek.
— Valójában?
— Igen. Hogy soha falujából ki nem mozdul, hanem ott tart a kastélyában teátrumot, melyben saját komédiásai játszanak, s oda hozatja a legelső énekesnőket csak azért, hogy neki parasztnótákat daloljanak; aki egy egész palotát tart a kutyái számára, s velök egy asztalnál eszik.
— Hát még?
— Hogy egész háremet tart parasztleányokból, s magához hasonló betyárok társaságában reggelig eltáncol velök, akkor meg összeveszíti a társaságot, s vérig verekesznek.
— Hát aztán?
— És annyira különc a magaviseletében, hogy semmit sem tűrhet ami külföldi, még csak borsot sem enged tenni az asztalára, mert nem idebenn termett, hanem paprikát, s kávét nem szabad a házához vinni, cukor helyett pedig mézet használ. Nem bolond ez?
— De biz az. Tud még róla valamit?
— Ah, ezer ilyet; az egész élete mind bolondság, csak egyszer tett életében valami okosat; amidőn én már éppen az utolsón voltam, és semmi sem segíthetett rajtam egyéb, mint egy gazdag örökség, akkor véletlenül ez a gazdag onkli, ez a magyar nábob, ez a Plutus, egy éjszaka torkig eszi magát bíbictojással, s reggelre meghal nekem; amiről engem rögtön tudósítottak.