A többi számadást át sem tekinté Jancsi úr. Minek? Bosszantsa magát azzal, hogy észrevegye, miszerint csalják? Hát nincs-e annyi pénze, hogy el sem bírja költeni? Vagy tán éppen perlekedjék azok ellen, akiken követelése van? Már akkor csak inkább maradjon annál, aki eltette. Vagy utánajárjon, mint a serény gazdasszony a piacra küldött szakácsnénak, hogy nem számol-e be drágábban, mint ahogy vesz. Ez mind nem volna nemesemberhez méltó fáradság.
— Kösse össze Varga Péter uram az aktáit!
A tiltul átlapozott számadások azután betétettek a családi archívum rácsai mögé, soha többé napfényt és kalamárist nem látandók.
Mennyi nemzeti intézet, mennyi emberbaráti vállalat, mennyi közhasznú indítvány jöhetett volna létre csak azon hulladékokból, melyek a nábob terített asztaláról lehullottak, és amiket később egy nemzedék hangyaszorgalma ismét morzsánként alig győz összehordogatni, hogy felépítse apródonként mindazt, amit az elődök építtetlen hagytak!
— No azután holnap nevem estéjére elvárom kegyelmedet Péter — szólt Jancsi úr, mint negyven év óta mindig szokta, meghíva a hű tisztviselőt asztalához, hová csak előkelő vendég vagy szolgálattevő bohóc képében volt bejuthatása akárki fiának.
A jámbor tisztviselő, mint negyven év óta mindig, most is mély főhajtással válaszolt nagy alázatosan:
— Nem vagyok én méltó ezen úri kegyre, lehetetlenség énnekem annyi előkelő vendég társaságában megjelennem, majd én csak holnapután reggel fogom tenni tiszteletemet a többi szolgálatban levő tisztségekkel egyben.
Azzal meghajtá magát, és lábával hátraseperve elkotródott, nem tévesztve szem elől, hogy eltávozása közben háttal ne találjon fordulni a méltóságos úr felé.
Jancsi úr nevetett, amint Varga Péter eltávozott. A hű tisztviselő becsületessége fölötti elégültségből nevetett tán? Nem. Neki ez is csak olyan bolond volt, mint a többi, mint Vidra cigány, aki mórióskodik, mint Gyárfás poéta, aki verseket köpköd maga körül, mint Lokodi színészdirektor, aki Hamletet játssza, vagy mint Matyi agár, ki a levegőbe hajigálja a nyulat, és úgy kapja el. Csakhogy neki az a kiváló bolondság jutott, hogy az urát megbecsüli és nem lopja meg, holott az ellenkezőre elég alkalma volna. Ez is bolond, mint többi, s csak arra van rendeltetve, hogy az urát mulattassa. És éppen azért őt is oly kiválólag szereti Jancsi úr, mint a többi kedvenc bolondjait, Vidra cigányt, Gyárfás poétát, Lokodi direktort és Matyi agarat, s ha meghalna, éppoly keservesen megsiratná, mint azokat, éppoly fényes sírkövet állíttatna neki, mint azoknak: a cigánynak, a poétának, a színésznek, az agárnak.
— No mit tátja kend a száját? — kiálta Jancsi úr a háta mögött álló Palkóra. — Miért nem megy a fiskálisért, hogy idehíja?
— Jól van na. Azért nem kell olyan nagyon kiabálni! — felelt vissza a vén hajdú. — Csak nem ugorhatok egyszerre, mikor még most is tele van a fejem a sok mennykő hordta számadással.
— Úgy, jó hogy eszembe juttatod. Hát te mikor adsz számot arról a száz forintról, amit a múltkor kaptál, amikor Debrecenbe küldtelek? No most tessék előállni, most tessék hetvenkedni, Pál uram! Lássuk, hogyan tanult meg számadást csinálni.
— Az könnyű — felele Pál huszáros rövidséggel, s megfelelő akcióképpen kettőt sodorított a bajuszán, a mentéjét megrántotta elöl kétszer, a hajába mélyebben vágta a görbe fésűt, és állát beleegyengette nyakravalójába, nadrágszíján egyet húzott, s csizmáját letörülte a kezével, hármat köhentett, és monda:
— Kaptam a méltóságos úrtól száz forintot bankócédulában. Ebből vagyon még a zsebemben egy peták, a többi megevődött, és megivódott; summa summarum: itt van a száz forint.
Jancsi úr az oldalait tartotta nevettében.
— Kend is olyan számadást csinál, mint az egyszeri deputáció; “Jöttünk, mentünk: száz forint; ettünk, ittunk: száz forint; összesen háromszáz forint.”
— Nohát — volt rá a felelet.
— Most lóduljon kend a fiskálisért! Mondja meg neki, hogy jó tollat is hozzon magával, mert írni fog, s ami itt van, az nem okos embernek való.
Egy negyed múlva hozta Pál a fiskálist.
Nem tudatik, hol fogá ki a vízből ezt a jeles egyéniséget Jancsi úr; hanem annyit mondhatni, hogy szörnyen a többi közé illett.
Éppen csak akkora képe volt az emberséges embernek, mint egy született mókusnak, s mosdási ellenszenv miatt hallatlanul kormos. Ezzel egybehangzó, boglyas, tüskés hajától elkezdve, félregázolt csizmasarkáig minden, ami rajta avagy körülötte vagyon; gallérja elhízva sokévi piszoktól, a kabát eleje is csillog valamitől, ki tudná, hogy mitől. Kétséges színű mellénye egy gomblyukkal feljebb gombolva az egyik oldalán, mint kellene, minélfogva a másik oldalon üresen maradt lyuk igen célszerűen rá van fogantatva a pantalló legfelső gombjára, ilyenformán a hevedert is pótolja. Nyakravalója, mely lehetett valaha fehér is, hátul van megkötve, ahogy ez egy időben divat volt, de nem párizsi. Mindkét zsebje tele van dugva egész térdig eggyel-mással, zsebkendővel, spárgával és téli kesztyűkkel; ujjai pediglen oly tentásak, mintha nem is tollal szokna írni, hanem csak azokat mártogatná a kalamárisba.
Ez is Jancsi úr bolondja. Mert neki nem kell másforma ember; ő különös gonddal gyűjti az ilyen embereket, hanem ez nagyon is sordidus bolond, csak olyankor veszik elő mulatság kedvéért, mikor valakivel meg kell itatni az olajat szilvórium helyett, egyébkor csak prózai dolgokra használtatik; leveleket írni, inventáriumokat készíteni, s urbarialis gyűléseken parasztokat megcsapatni.
Ezt per “hallja az úr!” szokta címezni a nábob, ami nála még a kendezésnél is alábbvaló megtiszteltetés.
— Hallja az úr! No jöjjön ide az úr. Jaj be mennykő fokhagymaszagú az úr! Tartsa be a száját; nem megmondtam már, hogy ne egyék fokhagymát, mert elcsapom. De hol juthat hozzá, mikor az egész uradalomban nem szabad termeszteni? — Hát azért hivattam az urat, hogy írjon azonnal leveleket, de idefüleljen, mert kétszer nem mondom el; írjon leveleket mindazoknak az úri barátimnak, akikkel néminémű összekoccanásban voltam az idén, tudósítván őket afelől, miszerint adandó születésem napjának ünnepén óhajtanék velök kibékülni. Név szerint: írja meg Horhi Miskának (intra parenthesim azt mondom, hogy Mihálynak írja az úr, mert ő nem minden bolond embernek Miska), hogy nem bánom, a határvillongási pert condescendáltatom, s neki engedem a burjányosi halmot. Csenkő Lacinak írja meg azt (el ne felejtse, hogy ez perillustris ac generosus titulust kap a levélen, de belül diákul ne írja neki, mert nem érti meg, csak syntaxist végzett), írja meg neki, hogy ami ménlovat kért tőlem, de akkor nem adtam neki, ha eljön érte, elvitetheti. Berki Lőrincet tudósítsa, hogy mindent elhiszek már neki, még ha azt megígéri is, hogy sohasem hazudik többet, még azt is elhiszem. Ezt ezen szavakkal írja a levélbe. Kalotai Fricinek — nem, ennek ne írjon semmit — mert képes volna adóslevelet csinálni a meghívó levelemből, ez úgyis eljön, ámbátor ebrúdon dobattam ki ezelőtt fél esztendővel. Utoljára pedig tudósítsa Kutyfalvi Bandit, hogy felejtse el már azt a kis elpáholtatást, amit Kiss Miska öcsém követett el rajta mindnyájunk nevében, béküljön ki vele, majd szerzek neki valakit, akin bosszúját töltse, ha egyebet nem, a fiskálisomat. Megértette az úr?
A fiskális intett a fejével.