— Hát komédiások nem jöttek?
— Dehogynem jöttek, hiszen éppen azon nevettem. Megint itt van az a Lokodi ötödmagávaclass="underline" ő maga, aki vitézeket játszik, egy vékony borbélylegény, aki játszik öregapákat és egy éltes asszonyság, aki a fiatal kisasszonyokat játssza. Már ki is csinálták, hogy estére mit fognak előadni. Mikor a nagyságos urak a nagy teremben ebédelnek, ők azalatt az előszobában Dobozyt játszák el feleségestül, tizenkét képes ábrázolatban — görögtűz mellett.
— Hát miért az előszobámban és nem a színházamban?
— Kicsiny az nekik.
— Hiszen csak öten vannak.
— Igen, de valamennyi hajdú mind ott lesz ám, ki töröknek, ki magyarnak; a régiségtárbul elő is hordtunk már minden hozzá való fegyvert és öltözetet, a diákok meg azalatt énekelni fogják Dobozy történetét, Gyárfás most készíti hozzá a verset, a kántus prézes meg a nótát. Be derék lesz!
A vén golyhó úgy örült a komédiának, mint egy gyerek.
Ezalatt felöltözteté Jancsi urat, megfésülé, megmosdatta, elvagdalta a körmeit, megborotválá, felköté nyakravalóját, és begombolá, amint illett.
— No már most kimehet emberek elejbe.
— Merre a pipám?
— Csitt! Micsoda pipa? Nem tudja, hogy elébb templomba kell menni, imádkozni, addig nem pipázik senki.
— Úgy! Biz igazad van. Hát miért nem harangoznak még?
— Várjon! Elébb meg kell izenni a papnak, hogy felkelt a nagyságos úr.
— Még egyet kell neki megizenni, hogy: “Hosszú kolbász, rövid prédikáció!”
— Tudom — monda Pál és lódult a paphoz, kinél tulajdonképpen nem az volt a fő baj, hogy hosszú prédikációkat tartott, mint inkább az, hogy esztendőben egyszer színe elé kaphatván Jancsi urat, az isten nevében úgy megdorgálá mindannyiszor, hogy az összegyűlt vendégeknek volt miről tréfálni egész ebéd idejéig. Ez alkalommal azonban a különös véletlen felmenté Jancsi urat e keserves mulatság alól, mert a tisztelendő úr hirtelen megbetegedett, nem végezhette kötelességét.
— Hisz itt van az esperes! — monda a gyászhírrel érkező Palkó.
— Ki ne ereszd a szádon többet! — kiálta rá Jancsi úr, — Ha az befog bennünket, vacsora lesz az ebédből, s úgy összevissza talál dícsérni Isten fülei hallatára, hogy magam is elszégyenlem magamat. Végezze az istentiszteletet a szuplikáns.
A szuplikáns öt esztendős (nem születését, hanem a tanfolyamot számítva) tógátus diák volt, ki amióta a kollégiumba zárták, sohasem látott ennyi urat egy rakáson; képzelhetni a jámbor ijedelmét, midőn tudtára adák, hogy egy negyedóra múlva ő fog prédikálni ennyi istentől elvetemült ember lelki épületére.
Jó lett volna elszökni valamerre, de szemmel tartották, s látva félelmeit és szorongattatásait, mindenféle dévajságot elkövetett vele a csintalan sereg; a zsebkendőjét hozzávarrták a tógája zsebéhez, hogy ki ne húzhassa, mikor az orrával lesz baj; elhitették vele, hogy Vidra cigány a kántor, ezt azután körülfogta, hogy ha bele talál maradni valami mondásba, kezdje rá az orgonát; utoljára pedig kicserélték az imádságos könyvét egy nagy baromorvoslási könyvvel.
A jámbor diák nem bírt azzal a lélekjelenléttel, mivel Csokonai Vitéz Mihály, kinek hasonló esetben dévaj úrfiak szakácskönyvvel helyettesítvén az imakönyvét, amint azt a jegyzéken kinyitá, elkezdé olvasni: “az ecetes...” itt vevé észre, hogy ecetes ugorkáról van szó, és rögtön folytatá: “...vízzel megitatott Jézus monda fejét lehajtván: “Elvégeztetett!” S olyan szónoklatot hevenyészett ez alapigékről, hogy mindenki elbámult bele.
A szegény szuplikáns ehelyett, amint észrevette, hogy barmoknak való könyvet vitt fel a katedrára, úgy belesült mindenbe, hogy azt sem tudta, micsoda szavakon kezdődik a “Miatyánk”. Azon módon visszament a szószékből, és egy szót sem szólt. Csakugyan az esperes urat kellett felkérni, megígértetvén elébb vele, hogy prédikálni nem fog, csupán imádkozik. Az is eltartott másfél óra hosszat. Az érdemes úr úgy ellátá jókívánságokkal a Kárpáthy-családot, annak minden fi- és leányágon lévő ivadékit in ascendenti et descendenti, mind ezen, mind pedig a másik világon, hogy azokat, akár élnek, akár meghalnak, semminemű malőr nem érheti.
E kegyes szertartáson mind jelen valának az érkezett vendégek, Jancsi úr addig senkivel sem szólott, amíg Istenhez nem emelé lelkét, s arcán ez alkalommal nem mindennapi érzelmek kifejezéseit lehete látni. Midőn leborult imádkozni, valódi mély áhítat ült minden vonásán, s lesüté szemeit, midőn érdemeit hallá emlegetni, mintha mindazt, amit életében jót tett, ahhoz képest, amit tennie lehetett, amit tennie kellett volna, oly csekélynek látná!... “Csak még egy esztendőt adjon a többiekhez Isten — sóhajta fel magában —, és ki lesz pótolva, amit a többi elmulasztott. De van-e ígérve onnan felyül ilyen év? Jön-e csak egy új hold, csak egy új nap is még a mai után?”
Egészen elérzékenyülve hagyá el a templomot, s csak vendégei gratulációira kezde ismét szokott eszmekörébe térni.
Jancsi úr szokatlan megilletődése egy cseppet sem akadályozta a dévaj társaságot megkezdett jókedvében; tréfáltak, nevetgéltek, míg a templomtól a kastélyig hajtattak, ki kocsin, ki lovon; Kalotai Frici nyolc fiút felszedett a szekerére, s midőn legjavában hajtatott, kiesett mind a négy kereke, feldűlt a szekér, kinek keze, kinek lába marjult; mert ama furfangos Horhi Miska, amíg a templomban ültek mások, azalatt kiszedte a szekerekből a kerékszegeket, s Kalotai Fricin kellett a szomorú példának megesni. Kassay Lőrinc most az egyszer jött a maga lován, annak meg égő taplót dugott a fülébe a tréfás ifjú, mely elmésség következtében a dühödt paripa úgy vágta a földhöz ráülő gazdáját, hogy menten elájult.
Jancsi urat máskor az ilyen dolgok nagyon mulattaták, most azonban fejet csóvált rájok. Horhi Miska mindenféle tréfát kigondolt, amin majd nevetni lehet nagyokat; ő cserélte el a legátus könyvét, ő tett szurkot a kántor ülésébe, hogy majd ott fenekeljen meg; kiment a konyhába, a mákot kicserélte puskaporral, a hajdúk puskaportartóit pedig teletölté mákkal, hogy mikor szalvékat kellett volna adni az érkező uraság elé, egy puska sem sült el, a mákoskalácsok pedig szétvetették a sütőkemencét. A harasztosi birkás, ki egy pusztát bírt olcsó haszonbérben Jancsi úrtól, óriási sajtot hozott magával tisztelet jeléül, s annak belsejébe egy pár galamb volt rejtve. Horhi Miska kilopta belőle a galambokat, s két szép darab patkányt alkalmazott helyökbe, mikor aztán a birkás átnyújtá a sajtot, s levette a tetejét, galamb helyett íme körmös állatok ugrottak a vendégsereg közé.
Jancsi úr most mindezen dolgokon nem tudott kacagni, sőt még figyelmezteté Horhi Miskát, hogy ezúttal ne kövessen el annyi ostobaságot, mint máskor szokott, hanem mulassunk szépen. A poétának meg kellett elébb mutatni a verset, amit el akar mondani asztal felett, ha nincs-e benne valami triviális, útféli kifejezés; a cigányra ráparancsoltatott, hogy ha leissza magát, a vendégeket sorba ne csókolja, az agarakat kikergették a tornácba, s nem volt nekik szabad az étterembe menni s a vendégek tányérjáról elszedni a koncot, mint máskor; cigányok, színészek és diákok utasítva voltak, hogy a legillendőbben viseljék magukat, s a pőre népnek tudtára adatott, miszerint ökör fog sülni és bor fog csurogni az ereszről, de verekedni ne próbáljanak, mert az most az egyszer nem szabad.
Mindenki csodálkozva kérdezé egymástól a tünemény okát.
— Tán vesztit érzi az öreg, hogy oly kegyes indulatokra tért egyszerre? — monda Horhi Miska.