— Fél a vágóhídtól — felelt rá kétértelműen Horhi Miska.
Jancsi úr atyai leereszkedéssel lépett a lyánkához, megveregeté pofácskáját, megsimogatá fejét; s nyájasan kérdezé:
— Mi a neved leánykám?
— Zsuzsi — mondá alig hallhatólag.
— Van-e már szeretőd?
— Nincs nekem — monda a lyány lesütve szemeit.
— No hát válassz magadnak ezek közül a hozzád való legények közül, mert ebben az órában férjhez adlak.
(Jancsi úrnak az esze tisztul — mondanák itt-amott —, máskor el szokta ezt halasztani másnap délutánig.)
— No legények, kinek van kedve mindjárt hazavinni feleségül ezt a hajadon leányzót?
Tizen is ugrottak, Marci is köztük volt, tréfából Horhi Miska is odavegyíté magát, de Jancsi úr félrehajtá őt botjával.
— Ki innen, kecske, a bárányok közül! Nem a te fogadra szántam. No leányom, válassz ízibe ennyi derék legény közül.
— Az édesapám... — rebegé a lyánka fel sem pislantva.
— Hogy az édesapád válasszon közülök számodra? — kérdé magyarázó hangon Jancsi úr. — Hol van ennek a lyánnak az apja?
Egy félig őszült ember kullogott elé levett kalappal.
— No válasszon kend a leányának férjet, szaporán.
A paraszt gondolkozni akart.
— Egy, kettő, három! Ne sokat hányja-vesse kend.
Végre talált a paraszt kedvére való vőt, egy kurta suhancot, de kinek jómódú gazda volt az apja.
— No hát megelégszel vele? — kérdé Jancsi úr a lyánkától.
Zsuzsi fülig pirult, s eléggé érthető hangon válaszolá:
— Már akkor csak mégis inkább a Marcihoz állok.
Az egész társaság hangosan felkacagott rá.
— Minek hívtad hát ide az apádat?
Marcinak sem kellett gondolkodási határidő, menten odaszökött, kezén fogá a lyánt; Jancsi úr adott nekik áldást és ötven aranyat, s rábízta Marcira, hogy jó gondját viselje a feleségének.
— De már én megőrzöm! — monda Marci hetykén, szemeivel az úrfiak felé vágott.
(— Mi lelhette az öregurat? — dörmögé a jó társaság —, hogy olyan erkölcsös kezd lenni egyszerre?)
Erre ismét megharsantak a trombiták, az úri vendégek felmentek a palotába, a parasztok láttak a maguk vigalmai után, ifjak, leányok játszották a Lengyel László révészeit, a gyűrűhajtást s más ártatlan mulatságot, az öregek számára volt bor és égett szesz, s az asszonyoknak volt mit megszólani ifjakon és öregeken.
Feljutva a palotába, újabb öröm várt Jancsi úrra. Kutyfalvi Bandi, kiről azt hivé, hogy már el sem fog jönni, éppen akkor ugrott le a lováról. Nemsokára agyba-főbe ölelgeték egymást.
— No, csakhogy te is itt vagy! — monda a jámbor öreg, önkénytelen könnyet törölve szét szemében.
— Pedig ugyan kicsinyben múlt, hogy még más valaki is el nem jött, akit legkevésbé vártál!
— Ki az? — kérdé Jancsi úr örömtől ragyogó arccal.
— Nos? Találd ki.
— Béla öcsém! — szólt egyszerre az öreg.
— Ördögöd van! — monda Kutyfalvi Bandi, egészen meglepve a nábob örömétől. Ő boszontani vélte őt e hírrel.
— Hol van ő? Hol maradt? Mért hagytad el? — kérdé Jancsi úr sürgető örömmel a mindinkább elbámuló Bandit.
— Itt van nálam a szomszéd faluban, hozzád indult névnapot köszönteni; csak azért jött le Pozsonybul, de az az útban megbetegedett, s kénytelen volt nálam megállapodni; azonban hozott magával születésnapodra ajándékot, amit még ma este el fog küldeni; én is elhoztam volna, de lovon jöttem, s az egész szekérrel van.
Jancsi úr reszketett az örömtől. Annyira magába disputálta már unokaöccse megérkezését, miszerint azt mint valami elmúlhatlan örvendetes eseményt tekinté.
— Gyorsan, Palkó, gyorsan! Hintót kell küldeni érte, négy ló menjen előre, hogy a rukadi csárdánál felválthassák; menjen kend! Azazhogy ne kend menjen! Küldjön magánál alázatosabb embert, küldje a fiskálist! Mondja Béla úrnak, hogy tisztelem, csókolom, hozza el őt minden erővel, menjen, szaladjon kend!
— Üm. Szaladjak? — dünnyögé magában Palkó szép kényelmesen elballagva. — Nem szaladtam én az inszurrekció óta; még jó, hogy azt nem mondta, hogy repüljek.
Jancsi úr addig senkihez sem szólt, míg nem látta, hogy a fiskális elindult a legdíszesebb hintóban unokaöccse elé.
Számítgatni kezdé magában: “Odáig négy óra, vissza négy, az nyolc, most két óra van délután, tízre itt lesz. Bizonyosan nincs semmi baja, csakhogy nem mert egyszerre idejönni, azt hitte, hogy haragszom rá, s Kutyfalvit küldte előre; mégis szép tőle, hogy úgy tisztel. Most már sietni fog, meg bánja heveskedését, bocsánatot fog kérni, s azután jó rokonok leszünk, s én nyugalommal térhetek Istenhez.”
— Látjátok barátim — szólt végre kitörő nyíltsággal a körülállókhoz —, ez ünnepély kettős ünneppé fog azáltal válni, hogy a Kárpáthy-család két utolsó férfitagja oly hosszas elszakadás után e napon fog barátságos kézszorítással egymással egyesülni.
— Ez valóban Istennek tetsző vigasság lészen! — erősíté az esperes úr, és a jelenlevők mind egyhangú helybenhagyással zúgtak reá, csupán Kutyfalvi árult el valami kényelmetlen feszengést e szavak hallatára, mintha nem tetszenék neki e nagyon kegyes szándék.
Eközben a hajdúk szilvóriumot s tízesztendős őszibarackszeszt hurcoltak körül cipószeletekkel a vendégek között, ami azt jelenté, hogy közel az ebéd, s széltére kelt az appetitórium, egy sem volt eretnek, egy sem volt vízissza. Félóra múlva hangzott a csengettyű, mely az ebédet jelenté, háromszor újra kezdve, ha netán valaki a vendégek közül szerteácsorogna, s azzal a hajdúk széttárták a nagy szárnyajtókat, mik az ebédlőbe vezettek.
A pompás nagy terem végig volt terítve hosszú asztalokkal, miken rendesen kétannyi teríték szokott lenni, mint ahány vendég volt, hogy ne csak elférjenek a tisztelgők, hanem ha később jön valaki, az is helyet találjon.
Tortától, süteménytől görnyedt minden asztal, a legpompásabb gyümölcs, aranybélű dinnye, pikkelyes ananász egész kazalokban illatozott rajta, pástétomok ijesztő alakú nagyságban emelkedtek az átellenben ülők között, s cet nagyságú halak rengő kocsonya közepett ejték kétségbe a belőlük enni kívánókat. Minden étel között koszorúk, virágbokréták porcelán vedrekben.
Arany- és ezüstedényekben egy egész múzeum kincse volt felrakva az asztalokra. Még az éneklő diákoknak is ezüstpoharak jutottak. A terem közepén ezüstmedence állt, melyből furfangos szökőkút lövellte magasra a tiszta tokaji bort topázsárga nedvsugárban.
Ki-ki helyéhez sietett; Jancsi úr az asztalfőhöz indult. Midőn odaért, megpillantá, hogy mellette egy másik teríték is áll. Az más névnapokon is ott szokott lenni; ott ültek a bárányt hozó parasztleányok évrül évre. Most megbotránkozva kiálta Jancsi úr a széke mögött álló Palkóra:
— Mi ez? Minek itt a teríték?
— Ugyan ne kiabáljon olyan nagyon már no! Hát nem látja, hogy a családi billikom van odatéve? Hát gondoltam, hogy ha az a másik eljön, legyen neki hova ülni...
Jancsi úr ábrázatja szépen kigömbölyödött e szóra, tetszett neki ez a figyelem, megveregeté Palkó vállát, s azután minden vendégnek elmondá, hogy az üres hely ott Béla öccse számára van felhagyva, Palkót pedig újra megdicséré:
— Látja kend, hogy mégis jó szíve van kendnek.
— Biz énnekem nincs — mormogá ez durcásan.
A leves elhallgattatá egy percre a vendégsereget, ki-ki jó appetitust kívánt a szomszédjának, s azután hozzálátott, hogy a magáétól meneküljön. Jobb felől ült Jancsi úr mellett az esperes, az asztal túlsó végén Kutyfalvi Bandi, mellette Kiss Miska. Horhi Miska mellé senki sem mert ülni, mert istentelenségeket szokott mívelni, tüzes békákat ereget el az asztal alatt, s ecetet önt a szomszédja poharába, ha oda nem néz. Az alsóbb rendű nép más asztalt foglalt el. A háttérben állt egy oszlopos peristyl, közepét foglalva el a feldíszített színpad, melyről az ebéd ideje alatt Lokodi uram elébb ködfátyolképeket fog mutogatni, azután a diákok közremunkálása mellett egy víg komédiát fog produkálni, melynek címe Doktor Faust. Göthéből fordította Lokodi. Erre Göthe aligha ismert volna; végtére pedig Dobozy futása fog előadatni görögtűz mellett 12 képletben; az utolsónál aztán, mikor mindenki meghalt, szétnyittatnak a háttérben levő szárnyajtók, s pompás tűzijáték fejezi be az egész mulatságot. Az időközöket Bihari bandája fogja kitölteni válogatott nótákkal, mik részint saját, részint Lavotta legkedvencebb szerzeményei.