Javában folyt már a vígság; dal, zene, pohárcsörgés és vidám beszédek vegyültek mulatságos zajjá, alig vala ember, ki még nyelvét bírta, valami cifra áldást ne mondott volna a házigazdára. Jókedvű volt ő is, orcája ragyogott, bár kevesebb bort ivott most, mint másszor. Este is lett, a hajdúk nagy karos tartókban gyertyákat hoztak elé, a pohár csengett egyre. Hátul a függönyös peristylben harcias ének mellett fehér és rózsaszín fényben meredtek, változtak Lokodi uram eleven képletei, s egyszerre széttárulván a hátulsó ajtók, az elcsendesült éj sötétjéből fénylő tűzoszlopok, szikrázó kerekek, emelkedő napok kezdenek kigyulladni, a tűzijátékos mesterművei, a futó röppentyűk kékre, rózsaszínre váló csillagokat szórtak a sötétkék éjben, s a tüzes cseresnyefa aranyesőben hullatta alá szikrázó gyümölcseit...
E percben hallatszék az udvarra gördülő hintó robogása.
Az elküldött fiskális érkezék meg — azonban egyedül.
Jancsi úr leveretten ült vissza helyére, megtudva a küldött szájából, hogy Abellino csakugyan nem jöhet, mert beteg; hanem amit óhajtott, a névnapi ajándékot ezennel átküldi nagybátyjának azon őszinte kívánással, hogy találja abban legnagyobb örömét.
Hat erős legénynek dolgot adott felhozni a hosszú ládát, melybe a születésnapi ajándék volt eltéve s elhozva; feltevék azt az asztalra, hogy minden vendég megláthassa.
A láda minden szegletén erős vaskapcsokkal volt összefoglalva; elébb azokat kell harapófogakkal lefeszegetni.
Vajon mi lehet e ládában? A vendégek összedugták fejeiket, hogy meglássák, mi lesz benne; találgatták, és senki sem találta ki.
Egyszerre széttágult mind a négy kapocs, a láda négy oldala négyfelé esett, s az asztalon állt — egy befedett koporsó...
Az elszörnyedés hangja hallatszott mindenfelé!
Szép ajándék a hetvenedik születésnapra: fekete koporsó bársony szemfedővel letakarva, tetején a Kárpáthy család ősi címerei, oldalán ezüstszegekkel kiverve Kárpáthy János neve...
Az iszonyat lezárt minden ajkat, csak egy fájdalomkiáltás volt hallható, nehéz, fuldokló, mint a szíven talált vadállaté. A vén Kárpáthy János feljajdulása volt az; az iszonyúan megbántott öreg, amint a koporsót meglátta, amint azon saját nevét olvasá, felugrott székéből, kiterjeszté kezeit, arca valami irtózatos mosolyra torzult el, s lassankint félelmesen elkékülni kezde; rebegő ajkain látszott, hogy akarna még valamit mondani, de az csak egy hosszú, kínos hörgés vala; azzal felemelé az égre kezeit, s egyszerre homlokára csapva velök, nyitott szemekkel esett hanyatt karszékébe.
A vér fagyott meg azok ereiben, akik látták. Senki sem mozdult helyéről néhány percig. Akkor egyszerre zsibongó zajjal kezdett bomlani a társaság, néhányan a főúrhoz futottak, hogy ágyába vitessék, mások orvos után kiáltoztak, többen a koporsót vették le az asztalról; csak ketten ültek némán az asztal mellett, Kiss és Kutyfalvi.
A hajdani pünkösdi király azon pillanat óta, hogy egykori jóltevője összerogyott, le nem vevé szemeit szomszédja arcáról, s az, mintha le volna bűvölve helyére, fel nem bírt előle kelni.
Kiss, mintegy öntudatlanul szorítá öklébe a nehéz aranyserleget, mely előtte állt, s midőn az elősiető hajdúk elvivék magukkal Kárpáthy Jánost, egyszerre felugrott helyéről, s csattanó szózattal ordítá Kutyfalvira:
— Kend cimborájával együtt egy nyomorult orgyilkos!
S azzal, ami bor a serlegben volt, a megtámadott szeme közé önté.
A többiek egyik rémületből a másikba estek, ki-ki kereste az ajtót, mert itt szörnyű dolgok fognak még történni.
A megcsúfolt verekedő a megbántás után lassan felemelkedett székéről, kendőjével letörlé halavány arcáról a bort, s közbámulatra — ahelyett, hogy megbántójára rohanna — elkezde kifelé hátrálni. Senki sem foghatta meg ezt; máskor egy sértő tekintet elég volt arra, hogy valakit vérben-fagyban hagyjon. Mi lelte most?
Meg volt rémülve ő is. Midőn az ifjabb Kárpáthyval kicsinálták, hogy az öregnek születésnapi ajándékul koporsót küldjenek, Kutyfalvi azt hivé, hogy abból csak egy gonosz tréfa lesz, mely legfeljebb ütlegeken fog végződni, s evégett lovászának előre meghagyta, hogy paripáját felnyergelve ott tartsa az ablak alatt, hogy könnyen megugorhassék; de azt nem gondolá, hogy ily szomorú véget érjen a tréfa, s midőn Kiss szemébe vágta az orgyilkos nevezetet, elzsibbadt bele minden tagja, nem érzé a megbántást s megcsúfolást, csak a rémületet, mely e szavakra szívében gerjedt, s nem gondolt egyébre, mint hogy mentül előbb nyergében ülhessen, s futhasson el innen, s kezde az ajtó felé hátrálni.
— De nem megyünk el innen, uram! — ordítá rá Kiss, s mint a veszett vad keresztülszökve az asztalon, rárohant a szökni készülőre, s megragadó annak mellén az öltönyt. — Nem megyünk mi innen, uram, hanem ha elejtettük a vadat, megüljük a torát!
Kutyfalvi szemeit elfutotta a vér, kezével megtámadója kezét iparkodott letépni melléről, s az ajtó felé törekedett; de amaz útját állta, s acélkézzel tartá fogva. Senki sem merte magát közbevetni, hogy őket elválassza. Fegyver egyikhez sem volt közel, annál irtózatosabb volt a tusa; nincs rémítőbb a puszta kézzel való harcnál. Kutyfalvi kisujján egy dió nagyságú antik gyűrűt viselt. Lehete észrevenni, mint fordítja kövével kifelé. Kiss kezében tartá az aranyserleget, melyet az asztalról fölkapott.
Ezalatt szinte az ajtóig értek tusakodva; itt Kutyfalvi egyszerre dühösen emelé fel öklét, s gyűrűjével egy veszett csapást intézett ellenfele halántékának. Az egyszerre félrekapta fejét, s a másik percben Kutyfalvi bezúzott homlokkal terült el a küszöbön.
A vendégsereg rémülten futott szerteszéjjel, késő éjszakán nyargaló kocsik hagyták el minden irányban a Kárpáthy-kastélyt. Iszony és rémület szállt vendégül abba, csak a tűzi játék röppentyűi szálltak még a magasba, s óriási égő betűkkel kiírva ragyogott a távolba a “Kárpáthy” név.
Kutyfalvi Bandit vérben-fagyban szállíták haza cselédei négy óra járásnyira eső lakásába.
Mi volt természetesebb, mint hogy a kárpátfalvi kastélyból lélekszakadva menekülő vendégek útba ejtsék a szomszéd lakot; már ha csupa keresztyéni kötelességből is, hogy a betört fejű uraság felüdültének örvendő tanúi lehessenek, s részvétüket tudtul adhassák. És aki már egyszer ott volt, hogyan mulaszthatta volna el, hogy a jelenlevő Kárpáthy Abellino, most már a Kárpáthy-család roppant birtokai praesumptiv örököse iránt viseltetett tiszteletét és hódolatát nyilvánítsa.