Sándor szerelmének kevés sikert mert ő is ígérni. Sokszor próbálta Teréz a leány szívét, előhozta előtte véletlenül az ifjú nevét; a leány hidegen maradt, dicsérte, becsűlé, de ez nem szerelem.
Az ízletes vacsora felett Boltay mester váltig kötekedék gyámleányával példálózva előtte tréfás célzatokkal, mikre a lyánka hasonló tréfával tudott megfelelni. Végre a cselédek széthordták az asztalt, s hárman maradtak együtt.
Boltay mester eddigi víg kedélyéből komoly ünnepélyesre vált. Megfogá a leányka két kezét, s odavoná őt maga elé.
— Neked kérőd van — mondá ki egyenesen, nehogy a kerülgetéssel valamit sejtessen vele.
A leány felsóhajtott, és nem felelt semmit.
— A kérő derék fiatalember, becsületes, tiszta lelkű ifjú, jómódú, munkás kézműves, és amellett deli, férfias alak, s ami legtöbb, téged régóta igazán, híven, forróan szeret.
— Tudom, Sándor az — szólt közbe a leány.
Boltay mester elhallgatott. Nem volt semmi rendkívüli abban, hogy a leány e titkot tudhassa.
Vártak mind a ketten Fanny szavára.
— Szegény Sándor! — sóhajta a leány.
— Miért sajnálkozol rajta?
— Azért, hogy engem szeret. Miért nem inkább egy nálamnál jobb, hívebb leányt, aki őt boldogítani tudná.
— És te nem akarnál hozzája menni? — kérdé az öreg elszomorodva.
— Ha önnek örömet szerezhetek általa — hozzámegyek.
— Nekem? Ne nekem szerezz örömet, hanem magadnak; a fiú oly derék legény, hogy keresve sem találni különbet, nem is valami otromba fickó, amilyen más munkásember szokott lenni; ez külső országokon járt, akárki előtt megállhat... s téged mennyire szeret!
— Tudom. Ismerem őt. Becsültem mindig; derék ember. De nem tudom szeretni. Hozzámegyek, hű leszek hozzá holtomig, de boldogtalan lesz ő is, én is.
Boltay felsóhajtott, s kis idő múlva alig érthető hangon monda:
— Úgy ne menj hozzá.
A két öreg szemeiben önkénytelen könny csillogott, mindketten úgy szerették e két ifjút, mint tulajdon gyermekeiket; úgy szerették volna, ha őket együtt boldognak láthatnák. És a sors másképpen akarja.
Fanny megsajnálta könnyező gyámjait, s térdre omolt Boltay előtt, fejét annak durva kezére nyugtatva.
— Háladatlan vagyok ugye, hogy nem tudom szeretni azt, akit önök szeretnek? De hálatlanabb volnék, ha hazudnám, hogy szeretem, s boldogtalanná tenném.
Mindketten hallgattak.
Mikor egy fiatal leány ily tömött szillogizmusokban tud már beszélni szíve ügyei felől, az annak a jele, hogy sokat kellett már azokról gondolkoznia, és semmi se jő neki többé véletlenül.
Boltay végigsimítá izzadó homlokát kezével, s erőtetett nyugalommal szólt:
— Kelj fel, leányom. A szívet erőtetni nem lehet, nem is szabad. Kezedet szerelem nélkül bizonyára ő sem fogadná el. Most szóljunk másról. Egy másik kérőd is van.
— Ne is szóljon róla, atyám! — vágott közben Boltay nyakába borulva a lyánka. — Ha valakit tudnék szeretni, az bizonyosan ő volna, ő, kit önök is szeretnek, s akit annyi ok van szeretni. Nem, senkit, senkit atyám! — Engedjék önök, hogy ne hagyjam el önöket soha. Én itt akarok örökké élni, háladatos lenni jóságukért, éltemet, minden gondolatomat az ön és nagynéném örömére szentelni; én nem óhajtok önöktől megválni, ne űzzenek, ne verjenek el magoktól! Engem nem fog senki nőül kérni, akiért én önöket elhagyjam.
— Mégis, mégis, jó leányom. Ez gyámapai kötelességem, téged szerencséidről tudósítani; mert látod, a világban a leány kérőit “szerencsének” nevezik. Téged nagy, gazdag úr kér nőül, fényes nevű, méltóságos című férfi, kinek egy hétig tart, míg jószágain végigutazik, s jövedelme másfél millió.
Fanny lesüté szemeit, s fejét tagadólag csóválta. Azután hidegen, okosan felelt:
— Az szerencse volna, de nem boldogság.
— Igaz ugyan, hogy kérőd nem fiatal már, de szerelem helyett kényelmet, magas állást ígér.
— Ki az?
— Neve nem éppen kellemetes hangzású előttünk, mert egy ilyen nevű úr okozta legtöbb keserűségeinket, ő ama templombeli kísértő nagybátyja; Kárpáthy János.
Itt éppen felkacagott a leány.
— Ah, az a kövér póktermetű ember!
— De — termete megjavult egy idő óta.
— Akit olyan nagy bolondnak tartanak!
— Sőt meg is okosodott.
— Örökké iszik, és parasztlányokkal vigad.
— Megváltoztatta életrendét.
— Ah, édes gyámapám, ez ugyebár csak tréfa volt? Vagy ha komoly dolog, akkor ezután akar belőle tréfa lenni. Az a derék úr el akar engem venni, hogy egy “jux”-ot csináljon vele a világban. Ah, még erre nem vagyok elég olcsó!
S azzal büszkén felegyenesedve járt végig a szobában; a két öreg örömtől ragyogó szemeit legelteté királynői termetén.
Utoljára Boltay mester maga is kacagott, olyan jókedve támadt.
Fanny csintalanul odaült a jó öreg ölébe.
— Lássa Boltay papa, az elébb önnek mondám, hogy vegyen el, magához hozzámegyek; akkor azt mondta, hiszen én nagyapád lehetnék, s most Jancsi urat mutatja be kérő gyanánt.
Boltay mester kacagott, hogy a könnyei csorogtak bele. Tehát mégsem igaz, amit a vén tapasztalás mint ércből öntött valóságot állít fel. Tehát egy gyermek lelke is lehet erős, s megvetheti a gazdagság ragyogványát akkor, midőn csak kezét kellene kinyújtani, hogy a hatalmat mint jegygyűrűt ujjára vonják.
— Igen. E gyűrűt hagyá nálam az érdemes úr, hogy azon esetben, ha ajánlatát elutasítanád, ezt neki visszaküldjem.
— Adjak kosarat hozzá? — kérdé a dévaj lyánka.
— Nem szükség, megérti így is — nevete a mester; még a jó Teréz is nevetett, pedig bizony rég az ideje, hogy azt nem próbálta.
Boltay mester magánkívül volt örömében. Egészen elnyomta benne a Sándor miatti keservet azon öröm, hogy gyámleánya ily természet adta lelkierőt tanúsított. Előre büszke volt azon gondolatra, mint fogja ő e gazdag úrnak elmondhatni: “Íme te másfél milliót ígértél gyámleányomnak arca rózsáiért; köszöni, nem adja el!” Milyen büszkén fogja fejét felemelhetni azon uracsok előtt, kik azt hiszik, hogy Fanny szerelmét gyalázatos nehány ezer forintért meg fogják vehetni! Koldusok!
A leányt összecsókolák mind a ketten, s jó éjt kívánva egymásnak, ki-ki saját szobájába távozott.
Az éj előrehaladt már. Ideje volt a lefekvésnek. Ah, de nem volt ideje az alvásnak. Valami háborgató szellem elűzte az álmot mindenki szeméről.
Boltay mester olyan hosszú beszédeket gondolt ki, miket itt-amott fog tartani, mintha város szájának készülne.
Teréz lelke eltévedezett a múlt és jelen eseményei közt, látó világot akarva deríteni annyi ellenmondó mozzanat közt, melyek egy leányszív világát vezetik, s nem engedik kitanulni, mi ott a rossz, mi ott a jó, mi az ösztön, mi ott az akarat; titkok, miket maga sem ismer, tettetés, mellyel önmagát is ámítja, és hiú ábránd, mely valónak látszik. Ki bírna ezek közt kiigazodni? Angyalt, ördögöt megismerni könnyű; embert, férfit, nőt, nehéz; ifjú leányt lehetetlen.
Fanny szemeit legmesszebb kerülék az álom tündérei.
Ablakán besütött a hold, az ábrándozók csillaga, a vidék csendes volt, a lég lanyha; olyan éj, melyben a lidérkék előjönnek berkeikből, s kereket hánynak a harmatos fűben; mikor a tündérek szedik a csillagok hamvát, s az a vén ember ott a holdban pengeti az ezüstsugárokat; mikor ezüstfelhők alakjában jár a bűv csillagról csillagra, jár a gyermekrém a fekete éji pillangón repkedve; ...mikor a fiatal leányok nem tudnak aludni, és álmodnak ébren.