Boltay mester fejében a sok mindenféle közül az ragadt meg legerősebben, hogy a jámbor asszonyság még ma nem evett, minélfogva nagy keresztyéni kötelességet vélt azáltal elkövetni, hogy a faliszekrényből egy tányér boszorkánypogácsát s egy pohár bort állíta elé az asztalra, és kényszeríté, hogy egyék, s ami legelső, mentse meg magát az éhenhalástól.
— Óh, uram, ezer köszönet, hiszen bizony egy cseppet sem vagyok én éhes, inkább el vagyok keseredve, annyit eszem én különben is, mint a madár, csak annyit tesz az én evésem az asztalnál, mintha ott sem volnék. Többet érne énnekem a világ minden jóságainál az, ha én valaha az én lelkem Fanny lányomnak egy jó szavát hallhatnám. Nem lehet az, ugyebár? Nem nézhet ő az anyjára, szégyenli magát, ha látja. Talán rám sem ismerne már? Ilyen nyomorúságban... ilyen rongyosan, piszkosan,... így megvénülve,... legalább csak én láthatnám őt még egyszer — nem kívánom én, hogy vele beszélhessek, csak hogy valahol, ablakon keresztül, elbújva láthassam őt előttem elmenni, hallhassam, mikor mással beszél. Nekem nincs több kívánságom.
Boltay mester egészen elérzékenyült e szavakra, eszébe jutott, hogy valami német tragédiában látott már hasonló jelenetet, milyen jól játszott benne az a Wildner, akkor is úgy megríkatta az eset.
— No, no, asszonyom. Ne legyen olyan elkeseredett — biztatá a siránkozó anyát —, amit ön kíván, az minden kétség nélkül meg fog történni. Ön meg fogja látni leányát, beszélni fog vele. Ott fog lakni ön is. Szépen ellesznek együtt, és nem lesz semmi baj.
— Óh, uram, ön úgy beszél, mint egy mennyből leszállt angyal. De a leányom, óh a leányom nem fog engemet szerethetni többé. Ő utálni fog engem.
— Efelől legyen ön megnyugtatva, asszonyom. Önt sohasem rágalmazta leánya előtt senki, s Fanny sokkal jobb lelkű, minthogy anyját a nyomorúságban meg ne ismerné. El fogom önt hozzá vinni, mert falura küldtem, hogy holmi incselkedésektől megszabadítsam. Ott lakik atyja testvérével együtt. Az ugyan kissé szigorú személy, de majd kibékítem én őt magával.
— Óh, uram, nem várom én, hogy engem Teréz magához emeljen, elleszek én mellette mint szolgáló, mint konyhacseléd, csak hogy leányom, egyetlenegy leányom körül lehessek.
— Ugyan asszonyom, mit beszél összevissza! — pattant fel jámbor nehezteléssel Boltay. — Van énnekem cselédem elég, csak nem fogom gyámleányom anyját munkára fogni! Ön egy óra múlva velem jön falura, a többit azután bízza énrám.
Mayerné még egyszer újólag meg akarta ragadni Boltay csizmáit, de az emberséges ember elszaladt az érzékeny jelenés elől, s ott hagyta a szobában a tisztes asszonyságot, megígérve neki, hogy egy óra múlva visszakerül, addig talál ott az ablak hídján mindenféle jámbor könyveket, nézegessen belőlök.
Ezt az egyórai távollétet arra használta Boltay mester, hogy elment egy ruhaáruló boltba, s összevásárlott mindenféle kész öltözetet Mayerné számára, mert átallta őt azon kétségbe esett külsővel leánya elé vinni, hogy azt meg ne szomorítsa, s egy egész teljes öltözettel tért vissza a házba, mellyel Mayernénak minden nemes vonakodás dacára át kellett cserélni nagy hatású rongyait.
Hogy Boltay mesternek az ilynemű vásárlásoknál nem volt oly tisztult ízlése, mint megboldogult hazánkfiának, P. H. Lázárnak, kire a legelegánsabb delnő rábízhatta a piperevásárt, az nagyon valószínű; ő bizony csak azt tartá szemei előtt, hogy minden jó bő és meleg legyen, s hogy melyik esztendőrül való divatú valami, az iránt nemigen kérdezősködött; úgyhogy amint Mayerné teljesen fölequipírozva magát, a tükörbe tekintett, egyedül levén a szobában, meg nem állhatta, hogy nagy keserűsége engedvén, el ne nevesse magát saját figurája felett! — Hogy fognak majd a leányok odahaza és a galant ifjú urak nevetni, ha őt ilyen staffage-zsal meglátják!