Fanny és Teréz ezalatt a Mayerné lakául szánt szobát siettek rendbe hozni. A jó asszonyság csak azon könyörgött, hogy olyan szobába tegyék, ahol kedves leánya szavát hallhatja, vagy mikor dalol; sőt arra is vállalkozott, hogy egy tolóágyban azon ágy alatt aludjék, melyben leánya alszik, mely kívánatát megközelítőleg Teréz egy benyílót rendezett el számára, mely Fanny zongoraszobájával szomszédos; elébb ugyan saját szobáját akarta neki átengedni, mely leánya hálószobájába nyílt, de Fanny esengve kérte, hogy maradjon ő ott továbbra is.
— Lássa Teréz, én nem tehetek róla; örülnöm kellene, hogy anyámat látom, sírnom, hogy ilyen szomorú állapotba jutott, és nem tudok sem sírni, sem örülni, igen rossz szívemnek kell lenni. Én is szégyenlem, rosszul esik, hogy érzéketlen vagyok.
Teréz tudott volna mit felelni, meg tudta volna magyarázni az érzést, sőt a magáét elmondva, azt még ki is tudta volna egészíteni, de még most jónak látta hallgatni és vigyázni. Gyanította, sejtette ő, mi lappang ez álarc alatt, de időt akart neki engedni, hogy azt levethesse, alkalmat engedni, hogy csigaházából kiöltse szarvait, úgy tenni, mintha nem is ügyelne rá, mintha minden szavát elhinné, és amellett mint az árnyék, úgy követni minden lépését.
Mikor készen voltak a szobarendezéssel, Teréz bizalmasan fogá meg Fanny két kezét, s nyájasan tekintve szemébe, monda:
— Fanny, légy anyád iránt előzékeny, szelíd, nyájas! Ne kerüld, sőt iparkodjál kívánatait teljesítni. Úgy látszik, hogy téged nagyon szeret. Ezt nem volna ok miért tagadni. Szeresd te is. De egyre kérlek: ne szólj előtte semmit leendő férjhezmeneteledről. Tarts titkot egy ideig — az én kedvemért!
Fanny megfogadá, hogy eltitkolja azt. Azt hivé, hogy érti Teréz célzatát. Ő ilyen magyarázatot adott anyja megjelenésének:
“Anyám kétségkívül régóta restelli testvéreim életmódját, s csak az alkalmat leste, hogy tőlök megszabadulhasson. Most megtudta valahonnan, hogy én gazdag férjet kapok, s azért csatlakozik hozzám, tudva, hogy én majd magammal viszem. Önzés. Nemigen alkalmas arra, hogy a gyermeki szeretetet újra felköltse.”
Hátha még azt sejtette volna, amit Teréz!
Azonban nyájasan kellett anyjával bánnia, nehogy azt hihesse, miszerint Teréz őt elidegenítni iparkodott tőle, amit az valóban nem is tett soha. Igaz ugyan, hogy esztendőszámra sem igen szokott előfordulni közöttük Mayerné neve, tehát alkalom sem volt arra, hogy róla leánya előtt rosszat beszéljenek.
A kirendelt napon elküldé Boltayhoz Palkót az öreg Kárpáthy (ámbár ezentúl nemigen szabad már őt öregnek neveznünk, egy házasulandó vőlegényt), s nagy örvendezésére hallá a választ, miszerint jöjjön gyűrűjeért maga.
Repült! Nem, ez sok lett volna tőle. De sietett, ahogy lábai engedék; akik az utcán találkoztak vele, el nem tudták gondolni, mi érte, mert arcán meglátszott, hogy valaminek nagyon örül. Ha szegény ember törné magát így az utcán, könnyen rá lehetne fogni, hogy lutriba tett, és quinternót csinált, de mit nyerhetett ez a nábob, aki egész Pozsony városát, úgy ahogy áll, minden benne levőkkel együtt, megvehetné; minek örül ez?
Boltay mesterhez érve, annak meg kellett engedni, hogy őt összevissza ölelje. Rögtön, azonnal akart menni a menyasszonyért. Azon gondolat, hogy a tündér szépségű leány kész hozzá nőül menni, valóban szerelmessé tette őt bele; kénytelen volt Boltay mester figyelmeztetni rá, hogy az összekelésnek még néminemű előkészülési és törvény szabta szertartásai is vannak, amikről hogy a főúr mint törvényhozó tag elfeledkezett, világosan mutatja, mennyire el kellett neki a házasság eszméje által ragadtatva lenni, és viszont, hogy Boltay mesternek ugyanazok eszébe jutottak, bizonyítja azt, hogy az ő elragadtatása e tárgyban sokkal csekélyebb.
Csupán arra kérte tehát Kárpáthy leendő nászurát (ki nálánál, mellesleg mondva, jó húsz évvel fiatalabb lehetett), hogy addig is tartsák titokban az egészet, amire neki sajátságos okai vannak.
Boltay megígérte, s csak a főúr búcsúvétele után kezdett eszmélkedni felőle, miszerint Teréz és Fanny hasonló titoktartásra szólíták fel, s ez összevetést közölte Terézzel.
E körülmény is erősíté Teréz gyanúját. Ha mind a két félnek érdekében áll, hogy a házasság az esküvő napjáig titokban maradjon, úgy nem tudhat afelől semmit Mayerné — tehát más oka volt idejönni. Mert valami okának kellett lenni, az bizonyos.
Az előkészületek a házon kívül folytak, különben is az egész család nagyon ritkán jött úgy össze, hogy mindnyájan együtt lettek, s egymás titkait kémlelhették volna.
Igen természetes helyzet az, miszerint Teréz és Fanny között is nagyon észrevehető volt az eltávozás. Teréz nem feledheté, hogy Fanny már egy milliomos arája, kinek szerencséjén nem tud örülni; Fanny pedig önmaga előtt szégyenlé bizalmasan közelíteni nagynénjéhez vagy gyámjához. Mit gondolnának azok? Azt hinnék, hogy mindazt csak tettetésből cselekszi; hisz aki az oltár előtt azt mondhatja valakinek: “Én szeretlek”, akit nem szeret, mit ér annak a hízelgése mások iránt is? Hazugság, tettetés.
Emiatt oly hideg lehangoltság ült a társalgáson, valami egymástól való tartózkodás, hogy néha az egész ebéd felett senki sem szólt egy szót is, mintha megnémultak volna.
Aki ezt a lehangoltságot legélesebb figyelmére méltatá, az bizonyosan Mayerné volt. A leány nem boldog. Ezt gondolá. A leányt nagyon szigorúan tartják. Teréz hideg hozzá és bizalmatlan. A leány unatkozik és szerencsétlennek érzi magát ebben a nyakig érő falusi boldogságban. Egész nap nem lát magához illő ifjút, pedig a szív vágyai ilyenkor legerősebbek. Hm. Lesz ebből valami.
Emellett Mayerné folyvást oly alázatosan viselte magát, hogy minden lépten-nyomon utána kellett járni, mit csinál. Majd azon kapták rajta, hogy kiült a cselédek közé tollat fosztani, majd mikor megtudta, hogy szapulnak, korán reggel kiszökött, és segített szappanyozni; kisöpörte a szobákat, mire észrevették; minden ebéd idején erővel kellett az asztalhoz hurcolni, erővel rakni a tányérjára az ételt, mert nem akart sem enni, sem inni, s a harmadik tál után mindig felkelt, mintha a negyedik tálból már őt nem illetné semmi.
Ez együgyű fogásokkal elérte azt, hogy Fanny számtalanszor járt utána, bevitte magához, beszélgetett vele, zongorázott neki — szánta.
Hinni kezdé, hogy a szegény asszony csakugyan kedvét akarja neki keresni. Önzés ugyan, de szánalomra méltó önzés. Ha leánya csak felpillantott, már kérdezé, mit parancsol; ha kellett neki valami, szaladt érte; ha a cseléd elkésett valamivel, ő sietett azt felkeresni, olykor lopva megcsókolta a ruhája szegélyét, elkérte imakönyvét, s midőn visszaadta neki, Fanny a szülőknek gyermekeikért való imádságukat tartalmazó lapot találta behajtva és benedvesítve. Azok bizonyosan könnycseppek akartak lenni.
Olykor nagyokat sóhajtott Fanny hallatára, s ha ez kérdezé, hogy mért sóhajt, azt felelte, hogy van őneki arra oka elég.
Egy napon Teréz berándult Pozsonyba a menyasszonyruhák után nézendő, s minthogy azok nem voltak készen, éjszakára is benn maradt, maga helyett ezalatt Boltayt küldve ki házőrzőnek.