Fanny ez ideig még sohasem hált egyedül szobájában, nagynénje még mindig ott aludt a benyílóban, s a két szoba ajtaját nyitva hagyták, s nagy zivataros éjszakákon, mikor az eső veri az ablaktáblát, a szél rugdalja az ajtókat, a kutyák ugatnak a folyosó alatt — olyan jólesett arra gondolni, hogy hozzá közel egy éber lélek pihen, ki Isten után legfigyelmesebb szemmel tekint reá.
Ez az éjszaka éppen ily viharos volt, úgy szakadt az eső, úgy zúgott a szél a fák között, ugattak az ebek, s futottak, mintha valakit kergetnének, a szél rázta az ajtókat, mintha valaki nyitogatná kívül. Fanny behívta magához az anyját, hogy háljon ott az éjjel.
Valamivel figyelmesebb szemlélő, mint ő, észrevette volna azt a veszedelmes örömöt, azt a kapóra jött alkalom fölötti meglepetést, mely e pillanatban Mayerné arcára szökött. A másik pillanatban már el volt az fedve, elsimítva. A jó anya örült, hogy gyermekével egy levegőt szíhat.
Hölgyek hölgyek előtt nemigen szoktak óvatosak lenni, midőn éjszakai toalettjöket végzik. Fanny egész gyermeki gondatlansággal rakta le mindazon öltönyeit anyja jelenlétében, miket lefekvéskor nélkülözni szokás, nem gondolva vele, hogy szűz szépségének szoborszerű idomait elárulja az utolsó patyolat öltöny. Ki látja azt? Nő — egy nő, ki neki édesanyja. Mit rejtené magát, mit óvakodnék ez előtt? Tulajdonképpen nem is gondolt semmire, egész elmélázva ült ágya szélére, s fésűjét kivonva hajából lebocsátá a hosszú tömött kettős tekercset, mely fekete volt, mint a bársony, és fényes, mint az acél, s kibontva annak többszörös fonadékát, éjszakára hármas ágra kezdé azt újra fonni; a kibontott gyönyörű haj, mint egy varázsfátyol ömlött végig szép fehér alakján, természetes göndörödéssel kígyózva le egész térdeig.
Mayerné nézte, sokáig nézte a leányt. Szemeit le nem vette róla. Már az ágyban feküdt, ott is felemelkedék, hogy tovább láthassa, mint fonja nagy gondatlanul azt a hosszú selyemhajat, még csak a tükörbe sem néz, hogy bámulná, csodálná magát; sőt amint a gömbölyű tükör előtte áll, s egyszerre véletlenül belepillant, elfordítja azt magától, hogy ne lássa magát abban ily pongyolán, s keblén szűkebbre hurkolja az ingfodor szalagját.
Mayerné egyre nézte a leányt. Bámulni, gyönyörködni látszék benne. Minden mozdulatánál új szépségben tűntek elő szűz termetének idomai. Ah, ez valóban a legműértőbb szemek becsülése után sincs drágán eladva hatvanezer forintért...
— Ah, minő szép vagy te, Fáni! — suttogá végre önkénytelen hízelgéssel.
Fanny hirtelen felrezzent. Ijedten tekinte szét, mintha először nem tudná, honnan jött e szó. Szemei Mayerné szemeivel találkoztak, azután hirtelen felugrott az ágyába, félig befonva hagyta haját, magára rántá fehér takaróját, s elfútta a gyertyát maga előtt, és behunyta szemeit.
És csak azután lassan merte azokat ismét felnyitni, mintha attól tartana, hogy azok a vizsgáló szemek a sötéten keresztül is ránéznek, s még most is hallani vélte: “Milyen szép vagy te, Fáni!” ... Ez a kerítőné suttogása volt.
Fanny reszketve várta, fog-e még valamit szólani ez asszony.
Óh, igen...
Éjszaka, sötétben, mikor a gyertyát eloltják, az öreg asszonyságok akkor legerősebbek a beszélgetésben, kivált ha akadnak valakire, aki hamar el nem alszik, aki türelmesen hallgatja, amit beszélnek, s legfeljebb csodálkozó, szörnyűködő, helybenhagyó s más efféle buzdító interjekciókkal mozdítja előre svádájukat. Ilyenkor van a legalkalmasabb idő elmondani tíz, húsz év, ötven év alatt történt dolgokat, elkezdeni születésen, keresztelésen, keresztülmenni férjhezmenésen, halálozáson, míg végre egyik vagy másik fél horkolása véget nem vet a diskurzusnak.
Mayernénak is sok mondanivalója lehetett a leányához, és soha jobb alkalma nem volt rá, mint ilyenkor, mindkettő ágyban fekve; senki, semmi nem zavarhatja a beszédet, nem lehet előle elmenni semmi ürügy alatt, a tárgyat százszor lehet változtatni, s a sötétben semmi módon nem vehetni észre, ha az ember elpirul.
— Óh, óh, lelkem jó leányom, édes szép leányom te — így kezdé a beszédet Mayerné —, de nem hittem volna soha, hogy még olyan boldog lehessek valaha, hogy teveled egy szobában aludjam. De sokszor elmondtam magamban, bár ne lett volna több leányom, mint te, vagy bár vette volna el az isten amazokat tőlem, hogy csak te maradtál volna, akkor tudom, nem jutottam volna ilyen sorsra. Milyen sors, milyen sors! Négy esztelen leány, egyik bolondabb, mint a másik, mert ha bolondok nem volnának, nem úgy kellett volna magukat viselniök, mint ahogy ők viselték. Mindeniknek volt tisztességes viszonya, ami mellett meglehetett volna, de nem becsülte meg, mindegyik az egész világé akart lenni. Majd úgy veszik hasznát!
.... Ez volt az első roham. Lepiszkolni egy dísztelen életmód alsóbb fokát, hogy a kevésbé alacsony némi tetsző színben tűnhessék fel. Megszólni azokat, kik világ leányaivá lettek, mért nem voltak elég okosak maguknak tisztességes viszonyt biztosítani.
Tisztességes viszonynak nevezik a finom társaságok nyelvén azt, mikor egy hölgynek van egy bevallott szeretője és több nincs, s ez aztán életszükségeiről illően gondoskodik.
Fanny egy szót sem válaszolt. Mayerné abbanhagyta e rohamot, egyet ásított, azután kezdett más beszédet.
— Te ugyan boldog vagy ennél a háznál. Látom, hogy mindenki szeret, egy kicsit szigorúak ugyan, de jó, becsületes emberek. Milyen ezer szerencse rád nézve, hogy ide kerültél; mindened van, amit csak megkívánsz. Itt már csak nyugodtan ellehetsz, amíg az öreg Boltay él; bár az isten éltesse sokáig, pedig attul félek, hogy egyszer hirtelen fog meghalni, mert nagyon sűrű a vére, az apja is gutaütésben halt meg, meg a két testvére, éppen az ő korában. Ámbár még akkor is tudom, hogy nem hagyna ő tégedet nyomorúságban, gondoskodnék rólad, ha nem volna neki egy unokaöccse, aki prókátor, arra akar hagyni mindent. Természetes is, az a család büszkesége. Hiába, a vér csak a vérhez szít, ki-ki azt pártolja, ami a magáé.
Ez volt a második roham. Döbbenjen meg a leány arra a gondolatra, hogy mi lesz belőle, ha Boltay meghal. Addig, míg Boltay él, tán kárba vész drága ifjúsága, s akkor késő lesz azután sóhajtozni, hogy mennyivel jobb lett volna azt — eladni!
Az volt a borzasztó, hogy Fanny mind értette, tudta, az anyja miért beszél, hová céloz, mit kísértget, mit tapogat. A sötétségen keresztül vélte látni ravasz arcát és ez arcon keresztül ravasz lelkét, s szemeit lehunyta, és füleit eltakarta, hogy ne lásson, hogy ne halljon.
Mégis látott, mégis hallott.
— Hja — jah! — sóhajta fel Mayerné mintegy hangolásul, hogy ismét beszélni fog.
— Alszol már Fáni?
— Nem — rebegé a leány. Nem bírt annyi ravaszsággal, hogy felelet nélkül hagyta volna e kérdést; akkor tán azt hitte volna Mayerné, hogy elaludt, s nem beszélt volna többé.
— Haragszol rám, hogy beszélek? Szólj, ha nem szereted.
Fanny erőt vett önkénytelen reszketésén, és alig hallhatólag rebegé:
— Tessék!
— Alig ismertem volna rád, hogy megláttalak. Ha az utcán találkozunk, bizonyosan elmegyek melletted, és meg nem szólítalak. Igaz is. Milyen kicsiny gyerekleány voltál, mikor tőlem elvettek. Miért is nem maradnak a leányok mindig olyan kicsinyek!
Ezen együgyű és számtalanszor hallható óhajtás rendesen olyankor szokott kiszalasztódni a jámbor anyák ajkain, midőn felnőtt leányaik sorsán elkezdenek aggódni, töprenkedni.