— Haj, haj! Mire is nőnek fel mai világban szegény ember leányai? Bár valahányszor szegény embernek leánya születik, gyászolnának ahelyett, hogy vigadnak. Mi lesz belőlük, ki veszi el őket? Mai világban már senkinek sincs kedve házasodni. A kereset mindig gyérül, a háztartás költsége szaporodik, s ha férjhez is megy egyik-másik, mit nyer vele? Korhely részeges férjet kap, egész élete nyomorúság, gond, aggodalom, egyik bajból a másikba esik, dolgozik, mint a szolgáló, a sok rossz gyerek a nyakára nő, s ha megvénül, kidobják az utcára. Héj, bizony jobban tenné minden anya, mikor leánya születik, ha előre megsiratná!
Íme elmondá leánya előtt a férjhez juthatás nehéz voltát, s a házasélet kellemetlen oldalait. És a leány mind jól tudta, hogy mért mondja ezt neki, mert azon szónáclass="underline" “Minő szép vagy te!” egyszerre világ derült gondolatai közt, s ő is megtalálta a gyanút, melyet Teréz nem mert vele közleni, hogy anyja lélekkísértőül jött hozzá.
— Fázol te Fáni?
— Nem én — rebegé a leány összehúzódva takarója alatt.
— Úgy tetszik, mintha reszketni hallanálak.
— Nem.
— Ugyebár ismerted te Halm Rézit?
— Ismertem — viszonza Fanny halkan, s rettegve várta, mi új fordulat, mi új támadás vár ismét reá.
— Ugye milyen büszke leány volt az? Tudhatod, szomszédban laktunk, milyen büszkék voltak valamennyien! Szóba nem álltak velünk. Mikor nénéddel az a szerencsétlenség történt, még csak ránk sem néztek többé, sőt még veled sem hagyták beszélni a leányukat. És most, tudod mi történt a leányukkal? Egy gazdag földesúr megszerette, elszöktette; ők elébb kiátkozták, kitagadták, később a földesúr vett a leánynak egy szép jószágot, akkor kibékültek vele, s most valamennyien ott laknak őnála. A büszkék, akik más embert olyan hamar el tudtak ítélni. És most ők mondják azt, hogy hiszen nincs abban semmi kárhoztatni való, a leány boldogabb, mint akárhány asszony, s az az ember hűségesebb hozzá, mint sok férj a feleségéhez, minden kívánságát teljesíti, ami legjobb, legszebb, azt mind megszerzi neki; a cselédek nagyságos asszonynak hívják, s akármely úri társaságban szívesen látják, s nem kérdik, ki és mi. A promenádon karonfogva sétál vele, s minden ember köszön neki; úgy bizony, így beszélnek most azok a büszke, dölyfös Halmék, akik olyan könnyen pálcát törtek más ember leánya fölött, s ha egyszer-másszor valaki mégis pletykázik róluk, akkor azt mondják, hogy az az ember még az idén el fogja venni Rézit; csak arra vár, míg az anyja meghal, azután meg, míg egy nagybátyját kiengeszteli, s az emberek elhiszik, és keresik a barátságukat. Ilyen bolond a világ.
Itt megállt egy percre Mayerné, hogy időt engedjen Fannynak a mondottakon végiggondolni.
A leány hirtelen, vágyó, ösztönszerű sugallattal, amint anyja elhallgatott, a támadt csendben egy Úrimáját kezde elmondani magában, kezei már régen össze voltak téve reszkető keblén, sietett, sietett azt elmondani, s úgy örült, hogy elébb kimondhatá az áment, mint anyja beleszólt volna.
Mayerné kis idő múlva ott kezdé el, ahol elhagyta.
— Ilyen bolond a világ. Ha tisztességesen férjhez ment volna, a kutya sem ugatná meg, így meg az egész világ beszél róla, és irigykednek rá. Persze, hogy irigykednek. Az meg csak neveti őket a kastélyából. Beszéljetek, bolondok. Árt is az neki. Egyébiránt ki tudja, nem jobban történt-e ez így rá nézve. Lám, ha ahhoz a polgáremberhez ment volna, akihez a szülői akarták erővel adni, most milyen keserves élete volna! Az később más leányt vett el, s még alig háromesztendős házasok, máris elválni készülnek; ha három gyerek nem volna a nyakukon, régen el is váltak volna; az ember iszik, kártyázik, mindenét elkölti, s mindennap megveri a feleségét. Ha Rézi megy hozzá, ott van ni, ő lett volna vele a szerencsétlen. Csak hiába, sokszor jót akarnak a szülék, és a legrosszabb lesz belőle; sokszor meg azt hiszik, hogy a legnagyobb szerencsétlenség történt a gyermekükkel, s abból lesz a legnagyobb szerencse! Fáni! Te fázol?
— Nem, nem — suttogá a leány, és reszketett, mintha lázban volna.
— De fázol, én hallom, a fogaid is vacognak bele. Várj, egy vánkost teszek reád, vagy megdörzsöljem a lábaidat!
— Ne! nem! Nem fázom — rebegé Fanny. Irtózott azon gondolattól, hogy anyja e percben testéhez érjen.
Mayerné megnyugodott benne, hogy leánya nem fázik. És azután jó hosszú ideig elhallgatott. Fanny azt hivé, hogy már alunni fog.
— Te Fáni — szólalt meg egyszerre, újra kezdve a beszédet —, alszol már?
— Nem! — szólt a leány. Kíváncsi volt hallani, mi következik még. Van az emberben néha olyan merész kíváncsiság; tudja, hogy félni, rettegni fog attól, amit megtud, és mégis meg akarja azt tudni.
— Én nem tudom, mi lelt? — szólt Mayerné. — Én sem tudok aludni, egy cseppet sem vagyok álmos. Tán hogy ismeretlen vagyok a szobában. Mindig oda képzelem az ablakot, ahol a tükör van. Úgy ne járjak, mint a rozsnyói követ, aki másodmagával aludt egy idegen szobában, ahol be volt téve minden ablaktábla, s reggel felé meg akarta tudni, virrad-e már, de az ablak helyett a sajtos almáriomba lépett, s aztán azt felelte a társának, hogy az egész világ sötét és sajtszagú.
Mayerné asszony nagyon jót nevetett a sötétben ennek a lőcsei kalendáriumban megjelent anekdotának, amiben Fannyra nézve mégis annyi vigasztaló volt, hogy ez mégis nem az ő megrontására hozatott fel.
Kellett közbe-közbe valami tréfás, közönyös anekdota is, hogy az előadás célja annál rejtettebb legyen.
Itt újra szünet állt be. Mayerné elkezdett sóhajtozni s Istent emlegetni, mint ki az álmot érzi már jönni, s nyugodalmas eszmékre tér. Egyszerre újra megszólalt.
— Te Fáni! Tudsz te még hímezni?
— Tudok — felelt Fanny. (Ez talán mégis ártatlan tárgy fog lenni.)
— Onnan jutott eszembe, hogy a legutolsó hímzésed most is megvan odahaza, tudod, az a pamlag, avval a két csókolódó galambbal; most is ott áll az arcképed alatt, amit az a fiatal festő vett le ingyen. Jaj, abból azóta híres festő lett, azóta legalább háromszáz formában lefestette a képedet, el is küldte mindenfelé a műtárlatokba, ott a legnagyobb urak vették meg azokat drága pénzen, úgyszólván egymásra árverezték. Mondhatni, hogy azzal alapította meg a szerencséjét az a festő, mert azóta minden főrangú háznál ismerik a nevét. Egy kép tette az egészet.
Ah! most kerül a hiúság ajtajára.
— Nem hinné az ember — folytatá Mayerné. — Egy úr, igen nagy úr, annyira beleszeretett abba a képbe, persze külföldön látta, hogy expressus idejött Pozsonyba amiatt, megmagyaráztatta magának, hol lakott az, akiről azt lefestették, s eljött hozzánk. Láttad volna, milyen kétségbe volt esve, mikor megtudta, hogy te nem lakol már ott. Főbe akarta magát lőni. Hanem azután sikerült neki kitudni, hol vagy, meglátott, s azóta még jobban odalett; mindennap odajött hozzánk, leült arra a pamlagra, melyről megtudta, hogy a te hímzésed, s óraszámra elnézte azt a képet ottan szembe. A testvéreid haragudtak rá, mert rájuk sem nézett, de én azért szerettem, mert tőle hallottam mindég tefelőled valamit. Mindenütt utánad járt, s legalább így megtudtam, ha egészséges, ha beteg vagy. Óh, az az ember egészen őrült volt miattad!
Hát ennyire vagyunk?
Fanny most fél könyökre emelkedve hallgatá anyja beszédét azzal a visszaborzadó tudásvággyal, amilyennel Damiens nézte a testén tépett sebeket, mikbe égő olajat töltöttek.
— Óh, mennyi bohóságot elkövetett ez az úr nálunk — folytatá Mayerné, vánkosai egyik feléről a másikra helyezve át magát nagy zörejjel. — Az ember igazán nem tudja, hogy nevessen-e rajta, vagy csodálkozzék. Nem múlt el egy nap is, hogy oda ne jött volna, s számtalanszor mondá, hogy ha most itt volnál, mindjárt feleségül venne. “Menjen az úr! — mondám neki. — Majd hiszi azt valaki az úrnak, szokták is az urak szegény emberek leányát elvenni!” Igen: elvenni és visszaadni. Attól őrizkedjél ám édes leányom; hogy ha valamely nagy úr azt mondja, elvesz; az csak bolonddá akar tenni, ez bolondság!