E kegyes észrevétel után megpihent Mayerné, s Fannynak ideje maradt magában ilyenformán egészíteni ki a mondatot:
“Hanem ha megmondja, hogy nem vesz el, de pénzt ad; az okosság, arra hallgass. Leányokat elcsábítani, házasságot ígérve, szerelmet esküdve, ez komisz diákok és incifinci negyedvér mágnásgyerekek dolga; ezeket kerüld; igazi gavallér azon kezdi, hogy, ‚mit ád’, erre hallgass.”
Pfuj! pfuj! Utálat, förtelem!... Ilyen az élet!...
Vajon ilyen-é? Csitt. Hallgasd jó leány, mit beszél tovább anyád! Ne dugjátok be füleiteket finom érzelmű, előkelő hölgyek, a magasabb, nemesebb világkör jól őrzött virágai; rátok nem ragad ebből semmi, mert ez csak szegény emberek bűne. Legalább legyen róla valami fogalmatok, minő látkör alatt vesznek el azon szerelem legforróbb sugarai, melyből számatokra többnyire csak az őszi alkonyat deres fénye jut.
Fanny irtózva várta, mit fog beszélni tovább édesanyja. Lesz-e bátorsága végtől végig lejátszani rettentő szerepét? Befurakodni a szerencsétlenség álarcával egy nyugalmas, becsületes család körébe, mely szánó, megbocsátó kart tár eléje, csak azért, hogy annak legféltettebb kincsét, a becsületet, az erényt, a szűztisztaságot ellopja, elrabolja, és ez tulajdon leánya becsülete, erénye, tisztasága, mit idegeneknek kelle oltalmukba venni, s idegenek oltalmábul kelle elorozni!!
Óh! Feketébb az ördög, mint aminőnek festik.
— Én az ilyen beszédeket meg sem szoktam hallgatni. Még ha igazat mondana is, nem volna az jó; az alacsony sorsbul származott nőket azokban az úri társaságokban lenézik, fumigálják, megvetik; míg az olyan nőkkel, mint Halm Rézi, nem törődnek. Azok ellehetnek miattuk.
(Igen, azokat megvetik, azokrul nem beszélnek.)
Csak tovább.
— Azt sem tudtam már, unjam-e vagy szánjam azt a szegény embert, egészen odalett. Egyszer csak eltűntél a városból. Már ekkor egészen kétségbe volt esve, azt hitte, férjhez vittek valahova. Úgy jött hozzám, mint az őrült. Kérdezte, hogy hová lettél. “Én nem tudom uram — mondék —, tőlem régóta el van véve. Az bizony meglehet, hogy férjhez ment.” Erre csak elsápadt az ember, s leveté magát — ugyanarra a pamlagra, amit te hímzettél, melyen két csókolódó galamb van egy rózsakoszorú közepében. Én sajnáltam a szegény embert, mert szép, gyönyörű ifjú volt, sohasem láttam nálánál szebb férfit életemben; milyen szemek, milyen szemöldök! Finom, halavány arc, olyan kéz mint a bársony, gyönyörű száj és fölséges termet!... Nem tehettem róla. Mondtam neki, hogy miért nem sietett, ha komoly szándéka volt veled. Mikor ő csak arra várt, hogy nagybátyja meghaljon, aki ellenzé ezt a házasságot. Igenám uram, de a leány nem várhat addig, míg ön nagybátyja meghal, mert akkorra megvénülhet, addig nem lehet mindig leány. Hát azt mondja, addig titokban esküdött volna meg veled. Jaj Uram, bajos abban bízni, mai világban nem lehet hinni a férfiaknak. Ön szerencsétlenné teheti a leányt, s örökre titokban hagyhatja a házasságot. Erre azt mondta, hogy no jó, ha én nem bízom az ő becsületszavában, esküvésében, ő kész hatvanezer pengő forintot egyszerre készpénzben letenni a kezembe, s ha ő olyan gyalázatos szószegő volna, hogy tégedet valaha elhagyna, veszítse azt el. Hatvanezer pengő nagy pénz, azt bizony bolondul senki sem dobja ki, az akárkitől is nagy áldozat volna, s hamarjában nemigen tudok olyan nagy urat, aki a szavát megszegje, hogy hatvanezer forintot elveszítsen, kivált mikor a szavát egy olyan szép, remek leánynak adta, mint az én Fánim...
— Jó éjszakát, alunni akarok — rebegé Fanny vánkosai közé vetve magát, és azután még sokáig hánykódott ágya párnái közt, küszködvén lelkében iszonyattal, gyűlölettel és undorodással. Csak a késő hajnal hozott végre álmot fáradt pilláira.
A nap már besütött az ablakon, midőn Fanny felébredt.
Egész alvása alatt különös álomlátásai voltak, s a felébredés pillanatában még minden összevissza zavartan lebegett eszmélete előtt, álom és való, tudat és képzelet.
Az ember sokszor fél, remeg egész éjen át, s midőn reggel azután felébred, egészen szokva érzi magát azon eszmékhez, miktől a sötétben úgy félt.
Vagy néha mélyen belemerülve gondolataiba, töprenkedéseibe, ugyanazon képeket átveszi az álom, s gyakran oly erős a képzelet, hogy nemcsak ábrándképeket, de jó ötleteket is ad. Ilyenkor lát az álmodó a jövőbe. Ezért mondják, hogy az álom jó tanácsot ad. S midőn reggel felébredünk, oly messze, messze látszanak az álom varázsködén keresztül az egész éjjel hányt-vetett gondolatok, mintha hetek, havak múltak volna el aközben.
Fanny látva, hogy Mayerné már korábban felkelt, és ki is ment, míg ő aludt; hirtelen jókedvvel felkelt, felöltözött, alig vett magának időt haját egyszerűen elrendezni.
A reggeli már készen várt reá, Mayerné azalatt kinn volt a konyhán, megfőzte a kávét, megpirította a kenyérszeletkéket, semmit sem hagyott a cselédnek végezni; megérdemli az ő kedves szép leánya, hogy anyja egy kicsinyt fáradjon érte.
Boltay mester sohasem szokott ezzel az idegen ország termesztette sötét nedvvel élni, hanem korán reggel ötvenesztendős szokás szerint szalonnázott, elgyűrvén jó darab füstölt paprikás szalonnát, s bevágott utána egy tele kotyogós szilvapálinkát, s azzal ment ki a mezőre. Csak a hangján érzett meg egy kicsinyt a papramorgó.
Fanny és anyja egyedül maradtak a kávézásnál. Boltay nem talált rá okot, hogy emiatt aggódjék, hadd panaszkodja ki magát szegény öregasszony. Fannynak bizonyosan nincs mit panaszkodni, legalább gyámjaira nincs.
Fanny jó reggelt kívánt anyjának, és kezet csókolt neki, melyet ez azzal torolt vissza, hogy viszont ő is kezet csókolt leányának.
— Ezt a szép kezet, ezt a gyönyörű kezet. Óh, te kedves, egyetlen leányom. Jaj be boldog vagyok én, hogy melletted lehetek. Engedd, hadd én csináljam meg a kávédat. Én már tudom, hogyan szereted; sok tejjel, kevés cukorral, így ni. Semmit sem feledtem még el.
Az asszonyság igen beszédes lőn; addig Teréz jelenléte miatt alig mert leányához szólni; annak hideg, örökké vigyázó szemei aggasztó befolyást gyakoroltak rá. Most ettől ment volt.
Fanny figyelve szürcsölé kávéját olykor anyjára tekintve, ki nem szűnt meg őt magasztalni, szépnek, jónak, tündérinek elmondani, s erővel azt akarta, hogy Fanny költse el az egész reggelit.
— Mama — kezdé a lyán megfogva anyja kezét; nem irtózott tőle —, hogy hívják azt az urat, aki felőlem kérdezősködött?
Mayerné szemei hamiska módon kezdtek ragyogni, ah, a vad a hálóhoz közelít!
Pedig, ha figyelt volna leánya arcára, megláthatá, hogy az ily kérdést téve még csak el sem pirul, hanem hideg, halvány maradt.
Nagy titkolózva elébb körülnézett, ha nem hallja-e meg valaki, azután odavonta magához leánya fejét, és megsúgta neki a kérdezett nevet:
“Kárpáthy Abellino.”
— Úgy? Ő az? — monda Fanny különös, nagyon különös mosollyal.
— Tán ismered?