— Láttam egyszer, nagyon messziről.
— Óh, szép ember, finom, kellemetes; soha életemben nem láttam olyan férfias alakot.
Fanny a morzsákat szedegeté fel ujjacskáival az abroszrul, s kávéskanalával játszott.
— Ugye anyám, sok pénz hatvanezer forint?
(Ah, a hálóban a vad, gyorsan! gyorsan!)
— Nagyon sok, édes leányom, annak háromezer hatszáz forint a legális interese. Sokat túrhatja az orrával a földet a szegény ember, amíg annyi jövedelemre szert tesz.
— Mondja csak mama, volt a papának annyi jövedelme?
— Dehogy volt, leányom. Neki sok volt, amikor kilencszáz forintra felment, ez annak csak egynegyed része. Úgy van, négyszer kilenc harminchat. Negyedrésznyi jövedelme volt.
— De hát mama, igazán mondta azt Abellino, hogy engem elvesz?
— No, a biztosítékot minden percben kész letenni.
Fanny meggondolni látszék magát.
— Hiszen, ha megcsal, ő bánja meg, a hatvanezer forint mindenesetre a mienk marad.
“Ah! okos leány! Nem olyan szeles, mint a testvérei. Ez ám nem hagyja bolonddá tenni magát. Ez az én igazi leányom.” — gondolá magában Mayerné, s kezeit dörzsölé örömében.
Most meleg a vas. Most lehet ütni.
— Hja leányom, biz az ábrándozás szép dolog, hanem az ember hamar megéhezik mellette. A poéta urak szeretnek ideális dolgokrul firkálni, de azért ők is csak azt nézik, hogy mi fán terem a pénz. Ma az egész világ csak pénz után jár, akinek pénze van, annak van becsülete is. A koldus lehet becsületes, senki sem ügyel rá. Még most fiatal vagy, szép vagy, még most kapnak rajtad. Meddig tart ez a szépség? Tíz esztendő alatt vége van. Ki ad teneked azért valamit, hogy ifjúságodat nagy kegyes életben töltötted el, hogy magadat minden örömtől megfosztottad?
Ez az asszony úgy beszél, mintha soha keresztvíz nem érte volna. Minden csak e világból való. A vallás csak poézis.
— Sőt tíz esztendeig sem tart ily módon a szépség — folytatá még erősebb nyomattal Mayerné —, mert az olyan hölgyek, kik a világ örömeitől megfosztják magukat, hamarább hervadnak.
— Csitt, Boltay jön!...
Az öreg úr belépett, jó reggelt kívánt, s kérdezé, nem izennek-e valamit a városba, mert rögtön indul, a kocsi be van már fogva.
— A mama be akar menni — felelt Fanny egész készséggel —, nem lenne szíves bácsi, hogy bevinné?
Mayerné szemet, szájat meresztett. Ő nem mondta, hogy el akar innen menni.
— Szívesen, felelt Boltay, hová parancsolja?
— Haza akar menni leányaihoz (Mayerné megijedt), nekem vannak ott holmi hímzéseim, nem akarom, hogy a nénéim elhányják, még zsibvásárra vetik, azokat fogja elhozni nekem.
(Ah, okos leány, arany eszű leány!)
— Nevezetesen egy pamlagom van ottan, tudja mama, magam hímeztem, azzal a két galambbal, azt már most semmi esetre sem akarom nénéimnek hagyni. Érti?
De hogyne értené? Ez azt teszi, hogy elfogadja annak a pamlagülő úrnak az ajánlatát, s mily finoman adja tudtára, ez a vastag fejű Boltay egy betűt sem gyaníthat semmiből. Bölcs leány, arany eszű leány!
Boltay egy percre kiszólt a kocsisához, hogy csináljon ülést az asszonyságnak, e percet használva, suttogó szóval kérdé Mayerné:
— Mikor jöhetek vissza érted?
— Holnapután.
— S mit feleljek ott?
— Holnapután — ismétlé Fanny.
Erre ismét belépett Boltay.
— Egy percig várjon még, édes bátyám — szólt Fanny —, néhány sort írok Teréznek, vigye magával.
— Szívesen. Ámbár azért kár betintáznod az ujjadat, mert ha szóval megmondanád is, átadnám.
— Jól van bácsi, tehát mondja meg a néninek, hogy vegyen nekem egy köteg kasmír harrast, egy rőf pur de laine vagy poil de chèvre...
Boltay megijedt az idegen szavaktól.
— Csak írd le, jobb lesz. Mert ezt meg nem tanulom.
Fanny mosolyogva vevé íróeszközeit, s egy rövid levelkét írt, összehajtá, bepecsétlé, s átnyújtotta Boltaynak.
Mayerné még egy titkos egyetértő pillantást lopva leánya szemébe, fel hagyá magát emelni a szekérre, s az víg ostorpattogás közt elhajtatott.
Fanny utánuk nézett egy ideig, azután hideg, megvető gunyorral fordult vissza szobájába, megöntözé virágait, megeteté madarait, és dalolt igen-igen jókedvűen.
A szekér a városhoz érvén, a legelső boltnál ismét leszállt Boltay; tűzkövet vagy mit árultak ott, amiből okvetlen vásárolni kellett neki. A kocsisnak megparancsolá, hogy csak vigye Mayernét, ahova parancsolni fogja. Ő majd hazatalál gyalog.
Mayerné nemsokára ismét szerettei körében volt. Éppen ott találta Abellinót. A dandy leste már, mit fog végezni, s mindnyájan várták, midőn betoppant. Ugyanazon öltönyben volt, melyet Boltay mester vett számára. Ah, minő nevetség volt az! Hogy ugrálták körül, hogy forgatták erre-arra a dévaj leányok! Abellino megkérte, engedje meg, hogy ily alakban lefesse. De nem, most nem ért rá. Csak gyorsan. Mit végzett?
Mayernének két óráig tartott, míg elmondta szerencsés merényletét, mennyit küzdött, milyen ékesszólással volt, míg a leányt rávehette az engedékenységre. Mert a leány szemérmes szörnyen, s el kellett vele hitetni, hogy a lovag bizonyára nőül veendi őt, hát csak mindig azt mondja neki.
Abellino nem állhatá meg, hogy összevissza ne ölelje a duennát, amit azzal bánt meg aztán, hogy Mayerné elmondá neki, milyen szép alaknak írta ő le Abellinót Fanny előtt. — Hagyjuk őket ott vigadni.
Ezalatt Boltay uram is szépen hazaballagott. Teréz már várta az ajtóban, mert a kocsis elébb hazaért, s jöttét hírül adá. Első dolga volt a levelet átadni.
— Levelet hoztam, mert ami benne van, az törökül van, el nem tudtam volna mondani szájjal.
Teréz felbontá a levelet, elolvasá. Boltayra nézett. Megint elolvasá. Harmadszor is elolvasá, s ismét Boltayra nézett.
— Ez igazán törökül van. Én sem értem. Nézze ön!
S azzal Boltaynak nyújtá a levelet.
— Hm — dörmöge az öreg úr, csakugyan azt gondolva, hogy a levél tele van vad idegen szavakkal, s elbámult, midőn ezt olvasá benne:
“Kedves nagynéném! Mindent tudok. Azon nő, kit anyámnak nevezni irtózom, ne jöjjön hozzánk többet. Izenjék meg Kárpáthy János úrnak, hogy még ma keressen fel, fontos, sietős beszédem van vele. Jöjjenek kegyetek rögtön. Szerető rokona Fanny.”
Mit jelent ez? Mi történt ezek között? Mikor volt ideje valaminek történni? Olyan szép csendesen kávéztak együtt, oly bizalmas suttogással váltak el egymástól. Kezet csókoltak egymásnak... Boltay mester nem értett semmit.
De Teréz kezdé érteni.
Tehát rögtön izenni kell Kárpáthy Jánosnak. Ki megy érte? Elmegy Boltay mester maga. Az ő lábai jók, egy perc alatt ott van. A vén Palkó már ismeri, s karonfogva cepeli be urához. A vőlegény megérti az izenetet, rögtön hintajába fogat, öt perc alatt útban vannak. Boltay, Teréz a hintóban ülnek mellette, a fedett ablakon át senki sem látja őket, az öt sárkány-paripa, három előre fogva, kettő hátul, nyargalva vágtat végig az országúton. Két óra alatt megjárják az utat, ami Boltay mester csendes hajtásával jó négy óra járás.
Fanny maga fogadja az érdemes vendéget, arca valamivel halványabb, mint máskor, de a halványság úgy illik neki. János úr magánkívül volt elragadtatásában, meg nem állhatja, hogy a szép ara elé járulván, ilyen szokatlan beszédet ne ejtsen, kezét ünnepélyesen mellére téve:
— Kisasszony, engem az isten úgy segéljen, ahogy életemben nem lesz egyéb gondom, mint hogy kegyednek örömet szerezzek.
— Én pedig, uram, fogadom — szólt Fanny határozott, nyugodt hangon —, hogy életemben nem fogok erősebb kötelességet ismerni, mint az ön nevének becsületére válni. Most legyenek önök mind a hárman szívesek nehány órai beszélgetésre elzárkózni velem.