E szavak oly nyugodt, oly határozott hangon voltak mondva, hogy engedelmeskedni kellett nekik, s mind a négyen eltávoztak a legbelsőbb szobákba, bezárva minden ajtót magok után.
Néhány óra múlva ismét egyenkint felzároltattak az ajtók, s előjöttek mind a négyen.
De minő változás minden arcon!
Fanny arca nem volt többé halvány, hanem piros, mint a hajnal, kinyílt, derült, mint a feslő rózsa.
Boltay mester egyre pödrötte a bajuszát, mint ki rettentő fenyegető dolgokra készül; ha olykor el nem nevetné magát, haragosnak is láthatnók.
Még a jámbor Teréz szemei is szikráznak, de e szikrák a diadalmas bosszú szikrái azokban.
Hát még a vőlegény, János úr! Hol van a János úr, hová lett az öreg nábob? Ismeri őt valaki? Ez a vidám, ugráló, szökellő, nevető, diadalmaskodó alak; vajon ő volna az? Ej, ej, bizony húsz évvel megifjúlt. Oly kedve van, hogy madarat lehetne vele fogatni. Kicserélték!
Nem találja helyét, oly kedve van; el van bűvölve, el van ragadtatva, ez a leány tündére, angyala, istennője. Nem hiába támadt ő fel halottaiból.
— Tehát holnap délután! — mond örömtől reszkető hangon.
— Igen, holnap — viszonza Fanny ígéretteljes hangnyomattal, s szemök különös tűztől villog, amint egymásra tekintnek. Kárpáthy túláradó érzelemmel szorítja meg Boltay kezét, azután Terézét, most Fannyra kerül a sor.
— Szabad-e e szép kezet megszorítanom?
Fanny szívélyesen nyújtá eléje a legparányibb, a legsimább, a leggyöngédebb kezecskét. A villanyos érintésre egészen odalett János úr; nemcsak kezébe, hanem ajkaihoz is szorítá azt, s a leány nem haragudott érte.
E merénylet sikerülte fölötti örömében sorra ölelte János úr még egyszer Boltayt és Terézt, s azon vette magát észre, hogy egyszer csak Fannyt is karjai közt tartá. A leány szelíden simult hozzá, minden prűd, ízetlen vonakodás és minden kacérság nélkül, ahogy minden természet gyermeke fogna tenni.
Erre azután rohana János úr hintajához, maga kinyitva annak ajtaját, s nem várva, míg Palkó lebocsátja a felhágót, onnan is visszakiálta:
— Holnap délután!
— Csitt! — inte kicsiny ajkaira téve mutatóujját Fanny.
— Hajts Pozsonyba! — kiálta János úr nyugtalan sietséggel, míg Palkó egész tempóval kapaszkodott fel a bakra, onnan flegmatice nézett vissza urára.
— No mit bámulsz? Hajts!
— Valamit itt hagytunk — monda az öreg szolga.
— Mit hagytunk itt, te?
— Húsz esztendőt az öregségből, nagyságos ifjúúr! — viszonzá amaz el nem mosolyodó képpel, s nagyot húzva azon a legelső “ú”-n.
János úr jókedvűn nevetett e tréfás megjegyzésre. A kocsis pattogva ereszté ki sudarát, a sárkányok belekaptak az útba, s perc múlva messze porzott a hintó az országúton.
...Vajon mit végezhettek odabenn?
Másnap reggel hetivásáros kocsin érkezett ki Boltay falusi lakába valami cselédféle egyéniség, kit Mayerné küldött a hímzett pamlaggal Fannyhoz.
A cseléd titokban megsúgá, hogy a pamlag aljában levél van eldugva.
Igen jó.
Fanny előkeresé a levelet. Anyja írása volt az. A gazdag úr nagyon örül. Örömében Fanny tiszteletére másnapra nagy estélyt rendez Kecskerey úr őnagysága szállásán, s arra Fannyt ünnepélyesen meghívja; ide van mellékelve a cifra meghívási jegy.
“Mademoiselle Fanny de Mayer avec famille.”
Családostul.
Értve alatta anyját, nénjeit s más efféle pereputtyját.
Ah, tehát közönségrül is van gondoskodva! Nagy sokaság lesz, nézők, bámulók! Annál jobb. Az előadás is jó leend.
Fanny visszabocsátá a cselédet azon izenettel, hogy az estélyre való meghívást elfogadja, s üdvözletét küldi nagyságos Kecskerey úrnak.
Hát ez a Kecskerey úr kicsoda? Még ezt is meg kell ismernünk?
Egy derék gentleman, ki a finom társaságokban nem megvetendő szerepet szokott játszani, s egy olyan korszükséget pótol, melyet nála nélkül sokkal nehezebb volna elviselni.
Ismeri őt mindenki, aki magát nevezetességnek szereti tartatni, legyen az nagy úr vagy nagy művész.
Az ő termei, az ő estélyei, az ő reggélyei szoktak gyűlpontjai lenni az egész finom világnak.
Előkelő hölgyek, kiket a művészet iránti buzgalom kényszerít egy-egy hírneves művészt közelebbről is láthatni, szabadelvű amazonok, kik hímen láncain túl terjeszték viszonyaikat, éltes dámák, kik szeretnek jókedvű népet látni magok körül, unalmas, illedelmes szalontársalgások helyett; kegyelt művésznők, kiknek társalgása valódi fűszere a vigalmaknak, egypár bas-bleu, felvilágosult szellem, filozófasszonyok, kik naplót írnak minden emberről, akit láttak, akivel beszéltek; egy-egy delnő a magasabb körökbül, kit nagy énekesnőnek tart a világ, s ki szereti magát bámultatni; homályos születésű divatszépségek, kiket egy vagy más tónadó kegyelése a finom társaságokbani megjelenhetésre jogosít, s tisztességes anyák, kik leányaikkal együtt jőnek ide, akik elég együgyűek nem találni ki azon okot, mely őket a szerencsére jogosítá; ifjú gavallérok, szellem és vagyon arisztokratái, gourmand öregurak, kiknek csak a szeme és a szája élvez már gyönyörűséget; egy-egy szatirikus szellem, ki szeret mások balgaságain mulatni; holmi idegen dúsgazdag gavallérok, kik a szépség és élvezet műkiállítását kívánják magok előtt látni; blazírt kedélyek, kik az unalom ragályát terjengetik; őrült poéták, kiknek csak inteni kell, hogy rögtön kiálljanak a középre, s rettentő grimaszokkal elszavalják tulajdon verseiket, s végre két-három feuilletonista, aki a lapokban mindent leírjon, amit Kecskerey úr estélyén látott, hallott, evett, ivott, és amit mások láttak, hallottak, ettek és ittak.
Ilyenforma elemekből állanak a finom társaságok, melyek Kecskerey úr estélyein össze szoktak gyűlni. Ily estélyek pedig tartatnak minden héten kétszer, sőt rendkívüli esetekben, például valamely vendégművész keresztülutaztával, soron kívül is, és minden a legfényesebben szokott azokban menni.
Aki ebből azt következtetné, hogy Kecskerey úrnak valami képtelenül gazdag embernek kell lenni, az csalatkoznék. Semmije sincs annak a nap alatt, sőt a föld alatt és a víz alatt sincs; de van “renoméja!” Finom, lovagias, művészetismerő, mívelt és tudós férfinak tartatik. Nála megjelenhetni megtiszteltetés. Nála nem szégyellheti magát senki, mert ő valóban hódol az arisztokráciának, csakhogy nála egyesül a címer, pénz, szellem és szépség arisztokráciája. Ez elmés közvetítése a különböző társadalmi köröknek. Ez elmésség indítja azután gazdagabb főurainkat, a derék bankárfiúkat s a galant öreg mágnásokat, hogy maguknak ily szellemdúsan összeállított világot alkossanak, melyben az anyag az ő szerzemények, csak a művészi kezelés a házigazdáé. — Magyarul beszélve: ők adják a pénzt az estélyekhez, mikre Kecskerey úr hívja meg a vendégeket.
Aki erre azt a szót ejtené ki száján, hogy Kecskerey úr eszerint “kerítő”, az nagyot vétene az illedelem szabályai ellen.
Kecskerey úr nem biztat, nem szerez meg senkit, az ő estélyein minden a legszigorúbb illedelemmel történik.
Elébb a művészek és művésznők szavalnak, énekelnek, furulyálnak, zongoráznak, azután zongora mellett néhány szerény quadrille-t, keringőt táncolnak el, akkor vacsorához járulnak szép rendben, a hölgyek ülve, a férfiak állva falatoznak, nehány pohár pezsgő üríttetik a jelenlevő hölgyek s netaláni celebritások egészségére; azzal rövid, szellemdús társalgás után ismét egypár quadrille, keringő táncoltatik le, tizenegy óra után a hölgyek felkészülnek, eltávoznak, csupán nehány dandy — ifjabb és vénebb — marad hátra poharazni és kártyázni.