Ebből láthatja mindenki, hogy ez estélyeken legkisebb illem- és erkölcssértés sem szokott történni.
Óh, Kecskerey úr azt meg nem engedné! Ő büszke a maga renoméjára. Ő csupán alkalmakat szokott szerezni összejövetelekre, de ő szerelmet nem szerez. — Az már megint másik személy dolga. — S ha őt ezért valaki kerítőnek nevezi, annak csupán ez az ostoba magyar nyelv az oka, miért nincs benne két különböző kifejezés — ugyanazon dologra?
Kecskerey úrnál tehát nagy estély készült a kitűzött napon. Abellino erszénye bánta a költségeket, tulajdonképpen nem is az övé, hanem Fennimoré, kinek ez estve Fanny megjelenésével ezer aranyat kelle veszíteni, fogadás fejében.
A dolog pedig már oly bizonyos volt, hogy titkot nem kellett belőle csinálni. A tréfa angolos. Abellino kivetett hatvanezer pengőt azért, hogy megnyerjen egy ezer aranyas fogadást, a többi csak mellékes dolog.
Hivatalos volt az estélyre, s meg is ígérkezett mind a finom világ, a szabadelvű delnők, a jókedvű öreg dámák, a kegyelt divatszépségek, a művészek és művésznők, a napló író kékharisnyák és a versmondó költők, a dandyk, a gourmand-ok, a bánátusi szellemdús földesurak s más efféle buzgó közbirtokosok, kiknek halmaza kétségbe ejteni képes egy szegény feuilletonistát, ha mindenkinek külön megtisztelő epithetonnal akar felszolgálni.
A válságos nap reggelén, mely ifjú honatyáinkat jobban érdeklé, mint a legújabbi válaszfelirat, bérkocsiba ült Mayerné ugyanazon öltözetben, melyet Boltay mester vett neki; az úton így főzte ki magában a további tervet: a bérkocsit elhagyja az erdő mellett, s gyalog megy Boltayék lakáig; ott azt fogja mondani, hogy vásárosokkal érkezett. Fannyval azután lesétálnak a mezőre, mintha a vetéseket néznék, s a bérkocsihoz jutva felülnek, azzal aztán isten hozzád kapufélfa! Búcsúzzék el, akinek tetszik.
Így kicsinálva kegyesen jó szándékát, be is érkezék szerencsésen Boltay mezei lakába; a mennyei gondviselés olyan kegyes volt iránta, hogy sem kezét, sem lábát nem törte az úton.
Hanem abban a kellemetlen meglepetésben kellett részesülnie, hogy amint a cselédektől Fanny után tudakozódott, ezek azt válaszolták neki, hogy a kisasszony még reggel bekocsikázott Pozsonyba.
Helye volt a megijedésnek.
— Tán az öregek vitték be?
— Nem, azok még hajnalban elmentek, s ő csak pár óra múlva távozott el fogadott szekéren.
Jajaj! — Mit gondolt ez a leány? Talán bizony csak ki akarja az anyját játszani, s egyedül lát a nyereséges üzlet után? Tán csak nem világosította fel valaki, hogy hasonló szolgálatok után a szolgálattevő közbenjárókat legjobb nélkülözni. No ez szép volna, ha őt skiccírozná!
Utcu! vissza a bérkocsihoz! Rajta, vissza Pozsonyba, lóhalálába! Vajon hova lehetett az a leány? Jaj, ha az ideig össze talált jönni Abellinóval; vagy hátha mást gondolt, s most már nem fog eljönni. Pedig már mindenki arról beszél, az estély is azért van rendelve. Nem, nem lehet, jobban ismeri ő már az asszonyi szíveket, hamarább attól fél, hogy nála nélkül fog megjelenni. Mindegy, mindegy, azért csak mégis az ő érdeme, az ő fáradsága, hogy őt rábeszélte. Ah, minő keserű aggodalmakkal kell küzdeni egy anya szívének!
A vendégek pedig már mind gyülekeznek Kecskerey úr termeiben, egymás után szállnak le a kecses delnők a bejárás előtt, finom kacérsággal engedve láttatni szalagos lábacskáikat a szemüvegező gavallérok előtt a hintókból alálépve; a tornácban kölcsönadott egyenruhás inasok szedik el a meghívójegyeket, mikre szokásos felügyelet van, s a burnuszokat, sliffereket; a háziúr, őnagysága Kecskerey, magas leereszkedéssel fogadja az ajtóban az érkezőket; minden ember tudja, hogy az estély nem az ő pénze ára, ő is tudja jól, hogy erről mindenki meg van győződve, hanem azért olyan díszesen bókolnak egymásnak, mintha igazi házigazda s igazi vendégek volnának. Kecskerey úr éles orrhangja keresztülhangzik az egész társalgáson.
— Nagyon örülök, hogy nem veté meg szerény meghívásomat. — Nagysád nagy tiszteletben részesíti szegény házamat jelenléte által. — Mesdames, önök kegyesek voltak nem feledkezni meg legőszintébb tisztelőjökről. — Uram, ez igen szép öntől, hogy fontos tanulmányozásait félbeszakasztá miattam! — Grófné, ez estély legfőbb öröme önnek szirénénekében gyönyörködhetni stb. stb.
Azután jönnek az ifjú gentlemanek, s bemutogatják egymást a házigazdának, ki mindezt természethű prozopopeával fogadja. Ezúttal nem paradoxon azt mondani: természethű prozopopea.
Az érdemes házigazda nagymértékben lelkére vette, hogy vendégei jól és fesztelenül mulassanak. Akik még nem ismerik, s ismerni kívánják egymást, azokat egymásnak bemutatja, meglehet, hogy azok nála nélkül is régen ismerik már egymást. A poétának lapokat ad, melyekben tulajdon munkáit olvashassa; a művészt zongorához ülteti, s állít háta mögé valakit, aki dicsérje, s mindenkinek tud valami lekötelezőt, valami érdekest mondani, frissen sült újdonságokat, pikant anekdotákat szór a csoportozatok közé, teát főz, amit senki sem ért jobban, és mindenkit lát, mindenkire szeme van. Ez már a derék házigazda.
Végre jön Abellino. Neki nem volt szabad jókor érkezni. Egy éltes, idegen férfiút hoz karján, s egyenesen a háziúr elé vezeti, és bemutatja.
— Kecskerey barátunk, monsieur Griffard, banquier.
Meghajtások, bókok, kézszorítások.
— Megbocsát, tisztelt házigazdánk, ha e nagyon tisztelt világcelebritás mint kebelbarátaink egyike, ez órában véletlenül érkezvén Párizsból, siettem az alkalmat megragadni, őt becses vendégei elitjével megismertetni.
Óh, Kecskerey úr nemcsak hogy megbocsát, sőt ezerszer lekötelezve érzi magát, hogy ily jeles egyéniséggel megismerkedhetni szerencséje lehet. Ismét bókok, hajlongások, kézszorítások. S mindez oly komolysággal történik, mintha nem Abellino volna valósággal az estélyt adó háziúr, s mintha nem tudná ezt minden ember.
Tulajdonképpen a derék banquier azért jött le Párizsból, melyet még akkor nem hoztak oly közel a vasutak Pozsonyhoz, mint most, hogy saját szemeivel meggyőződhessék róla, hogy vajon az a vén nábob, kinek bőrére ő már annyit kölcsönzött, akar-e hát voltaképpen valahára meghalni, vagy sem.
Kecskerey úr a kitűnő férfiút a legkiválóbb figyelemmel iparkodott mulattatni, a legkellemesebb delnők társaságába vezetve őt, fő cél levén ebben, hogy Abellino nyakáról lerázza, ki több fiatal dandy társaságában kivonult ezalatt a kártyázóterembe, ez levén legkellemesebb neme az időtöltésnek, míg Fanny megérkezik.
Már akkor többen ültek a zöld asztalnál, köztük Fennimor is, kinek láttára hangos, impertinens nevetésre fakadt Abellino.
— Ah, Fennimor, te ma kegyetlenül erős lehetsz a játékban, mert a másikban ugyan ellenkező póluson áll az iránytűd. Diable, neked ma sokat kell nyerned, mert ellenemben ezer aranyat veszítél. Haha! Ti azt hiszitek, hogy ez az estély az én költségemre megy? Csalatkoztok. Ennek Fennimor adja meg az árát. Adjatok egy kis helyet az asztalnál, hadd kísértsek én is szerencsét!
Fennimor egy szót sem szólt, ő adott éppen bankot. Néhány perc múlva bankja szét volt ugratva, Abellino nyert bomlottul.