— Ah, ah! barátom, terajtad rosszul teljesül a példabeszéd: szerencsétlen a kártyán, szerencsés a szerelemben. Szegény Fennimor, bizony isten sajnállak!
Fennimor felkelt, és nem játszott többet. Ha tejfehér arca még engedne meg valami nüanszot visszafelé, úgy azon meg kellene látszani a sápadtságnak, melyet elfojtott dühe okoz.
Vesztett fogadás és mellőztetés, pénzveszteség és a győztes, a nyerő általi kigúnyoltatás epével, méreggel tölték el szívét. Egynehányszor közel állt hozzá, hogy egy gyertyatartót tettleges demonstrációkra használjon. De mégis jobbnak látta felállni és kimenni a szobából.
Abellino tovább is játszott, tovább is nyert, s kötekedő, kérkedő modorával vérig boszontá azokat, akik vesztettek. Ostoba szerencséje volt ma. Nem győzött rajta kacagni.
— Na! — szólt elvégre tárcájába seperve az előtte halmozott bankjegyeket — Fennimor kettős szerencsétlenségével hazudtolta meg a közmondást, én megyek azt kettős szerencsémmel cáfolni meg.
A legközelebbi teremben éppen szemben találkozott egyik inassal, ki régóta keresi. Mayerné asszonyság vár reá, itt van az előszobában, nem jöhet be, mert útról jön, s nem ért rá átöltözni.
— Hopp! ez nem jó jel! — Abellino sietett rögtön beszélni vele. Azt mondá, hogy nem találja a leányt, de az bizonyosan el fog jőni, mert különben nem fogadta volna el a meghívást.
Abellino bosszúsan fogadá e kedves hírt, s otthagyta Mayernét az előszobában.
— Diable! ha rászedtek volna!
Ott pedig nem vala szabad a bosszúságot mutatni, hanem folytatni kelle az örvendő, kihívó, diadalmaskodó arcot. Inkább vesztette volna minden pénzét, csak e leány el ne maradna most.
Ezúttal nagyon kellemetlenül esett neki Fennimor fehér arcával találkozni, s gondolkozni kezdett róla, vajon ne legyen-e nagylelkű, és ne békítse-e ki maga iránt.
Azután ismét kiment Mayernéhoz megkérdezni, hogy nem mondta-e a leánynak, hogy nőül fogja venni.
— Óh, igen, és a leány nagyon látszott rajta örülni.
Ez megint megnyugtatá egy kicsint, s újra visszament a társalgási terembe, s Mr. Griffardot igyekezett mulattatni.
Már a teát kezdték felhordani, s X. grófné már elénekelte a “casta divát”, midőn Abellino inasa urához furakodva fülébe súgja:
— Éppen most láttam a hintóból leszállni Mayer Fanny kisasszonyt.
Abellino, ami kezébe akadt, nehány aranyat nyomott a szolga markába, s azzal kissé rendbe szedé magát, felkelt, egy tükör előtt megnézte magát. Csinos volt, csinos. Azt meg kell neki engedni; hajfodrozata kifogás nélküli, arca sima, bajusza, szakálla festői, nyakravalója elragadó, s mellénye magasztos.
“Quanta species!” — mondaná rá Aesopus rókája. Most belép a vendégeket jelentő komornyik, kit Abellino csak a tükörből lát, s szaloni díszhangon jelenti az érkezőket franciáuclass="underline"
— Madame Fanny de Kárpáthy, née de Mayer!
— Patvart! — gondolja magában Abellino —, ez a leány komolyan használatba vette nevemet. No csak tessék neki, ha ez mulattatja. Ártani nem árt.
— Ah, házasság! — kiálta Griffard úr — ön megházasodott?
— Csak balkézre — viszonza Abellino tréfásan.
A vendégek egy része kíváncsian tódul az érkezők elé, a házigazda (Kecskerey úr) az ajtóig megy eléjök, a komornyik kitárja a szárnyajtókat, s belép rajta egy fiatal hölgy egy férfi társaságában. A bámulat elhallgattatja egy percre a társalgást. A szép nő tekintetén bámultak-e úgy el? Valóban szép volt! Egyszerű, de becses csipkeöltöny hullámzott alá pompás termetén, akkori idők divatja szerint kissé rövidre hagyva s bámultatni engedve a parányi domború lábacskákat; gazdag hajtekercsét könnyű kis brüsszeli csipkefőkötő takarta, kétfelől hosszan engedve aláomlani az angolos fürtöket márványsima vállaira s elragadó szépségű kebelére. És ez arc, e halványpiros, istennői tekintet, ez égő fekete szemek, teli szenvedéllyel, indulattal, ellentétben a gyermeteg ajkkal, mely az alvó ártatlanságé, de oly összhangzók ismét az arcok és a rózsás áll szerelemgödröcskéivel, miken elvész az ember lelke, ha őt mosolyogni látja.
Így mosolygott most, midőn Kecskerey úr elé lépett, aki nem talált mit mondani.
Fanny üdvözlé őt.
— Uram, örömmel fogadtam el ön becses meghívását — családommal együtt; ím férjem, Kárpáthy János úr! — szólt a vele jött férfira mutatva.
Kecskerey nem mondhatott egyebet, mint hogy véghetetlenül örül, mialatt a legláthatóbb zavarban látszott szemeivel keresni Abellinót.
Az, mint Lót felesége, sóbálvánnyá változva állt a tükör előtt.
Kárpáthy János azonban — a jókedvű, a vidám, a ragyogó János úr — megszorítva a háziúr kezét, mint régi ismerősét, neje kezét karja alá fűzé.
— Kívánjon ön nekem szerencsét, tisztelt barátom! Egy kincset, egy másvilági kincset nyertem ma. Boldog vagyok. Semmi szükségem sincs a paradicsomra többé; ezen a világon idvezültem.
Azzal nevetve, tündöklő arccal lépett a társaság közé, egyenkint bemutogatta nejét a tiszteletre méltó körnek, mely által üdvkívánatokkal halmoztatott el.
És Abellinónak mindezt néznie kellett.
Elgondolni, hogy azon leány, kit ő szerelmével oly kitartón üldözött, nagybátyjához ment férjhez, s ezáltal örökre megközelíthetlenné vált rá nézve.
Ha az egekbe vitték volna vagy a poklok fenekére, ha sziklavárban őriznék, vagy égő karddal vigyáznának rá bosszús arkangyalok, nem volna rá nézve úgy elzárva, mint e név talizmánja áltaclass="underline" “Kárpáthy Jánosné”.
Neki Kárpáthy Jánosnéval semmiféle viszonyt sem volt szabad kezdeni.
Minden szem, mely a szép menyecske bámulásában kifáradt, őreá tévedt vissza, s minden tekintet gúny és kacagás volt reá.
A dandy, ki nagybátyja lakodalmát üli!
A kijátszott kérkedő, kinek imádottja őhelyette nagybátyjának adta kezét.
Szinte jólesett Abellinónak, hogy látott még a társaságban valakit, ki ez eseten nagyon meg volt ütődve: Mr. Griffard-t. S hogy még most se tagadja meg gunyoros természetét, ahhoz fordult kötekedő szóvaclass="underline" mintha éppen csak azt érdekelné a dolog:
— Qu’en dites vous, Mr. Griffard? (Mit szól hozzá?)
— C’est bien fatal!
— Mon cher Abellino — szólalt meg ekkor mellette Fennimor cérnavékony hangja. — Úgy látszik, mintha ön nekem ezer arannyal tartoznék. Hahaha!
Abellino dühösen fordult felé, de e pillanatban szemei János úréival találkoztak, ki éppen őhozzá ért ekkor, karjára fűzött hitvesével, s a legnyájasabb mosolygással mutatá be őket egymásnak.
— Kedves nőm! Ez itt kedves öcsém, Kárpáthy Béla. Kedves öcsém, ajánlom atyafiságos indulataiba feleségemet.
Ah! ez volt az a pillanat, melynek úgy örült előre, ez volt az a kikeresett bosszúállás, mely az üldözött leány szívében született, s mely oly szikrázóvá tette mindazon szelíd lények szemeit, kiknek azt elmondá.
A vadász a veremben! Saját vermében. Megcsalva, megvetve, megtorolva.
Abellino feszesen meghajtá magát, ajkait összehúzta, és fehér volt, mint a fal.
János úr odább ment, magát Mr. Griffard-ral is megismertetendő, ki rendkívüli örömét fejezé ki afölött, hogy őt ilyen jó egészségben tisztelheti.
Abellino pedig, amint elfordultak tőle, hüvelykét mellénye szegletébe dugva, dúdolva, fölemelt fővel, mint akinek semmi baja sincs, lejtett végig a társalgási termen, s nem látszott rá ügyelni, hogy minden suttogás, minden sziszegés, elül, hátul, őt gúnyolja, őt neveti.