Sietett a kártyázószobába.
Amint benyitott az ajtón, hallá, mint nevetnek, mint kacagnak mindannyian, Fennimor éles hangja kitört valamennyi közül. Amint őt meglátták, rögtön félbeszakadt nevetés, jókedv és előadás; mindenki iparkodott komoly és hallgató képet ölteni.
Lehet-e ennél boszontóbb valami?
Abellino széket húzott az asztalhoz, s közéjök ült.
Miért nem nevetnek? Miért nem folytatják a beszédet? Fennimor mit erőszakolja az arcát, hogy komoly legyen, minek fordul el annyit?
Osszátok azt a kártyát.
Legalább van az embernek min nevetni, akár nyer, akár veszt valaki, kacagnak. Ez csak ürügy, hogy legyen, min kacagni.
Most Abellinóra kerül a sor, hogy bankot adjon.
Elkezd veszteni.
Az asztal túlsó felén ül Fennimor, és egyre nyer, néha bennhagyja az egész tételt kétszer-háromszor, hogy négyszeres, nyolcszoros húzást tegyen.
Abellino veszteni kezdi hidegvérét, s szeleskedik. Nem vigyáz a tételekre, a nyerőt húzza be, s a vesztőnek fizet. Másutt jár az esze, s a folytatott tárgyra hárul ingerültsége.
Most ismét egy négyszeres tételt húzott be Fennimor.
— Ah, ah! — meg nem állhatja, hogy diadalmasan ne nevessen. — Monsieur Kárpáthy, a példabeszéd önön is rosszul teljesül; szerencsétlen a kártyán, és szerencsétlen a szerelemben! Szegény Abellino, bizony isten sajnállak. Ezer aranyommal tartozol.
— Én? — kérdé Abellino ingerülten.
— Valóban te. Hiszen csak nem állítod még most is, hogy Fannyt el fogod csábítani; mert hiszen most már gazdagabb, mint te vagy, pénzed el nem bolondítja, ha pedig udvarlót akar magának választani, akkor választhat mindnyájunk közül, akár engem, akár Liviust vagy Konrádot. Sőt neked nagy okaid vannak éppen attól őrizkedni, hogy beléd ne szeressen, mert egy ilyen kalandnak az lehetne a vége, hogy a majorátustól elcseppennél. Ah, ez famóz! Abellino fut nagybátyja nejének ölelése elől, egy új József és Potifárné. Sőt kénytelen vigyázni, hogy a nő valakit mást, derék fiatal embert meg ne szeressen. Ah, ah, ah! Abellino mint erényőr! Abellino mint garde des dames! Ez felséges szép. Ez tárgy egy vaudeville-re!
Minden szó mérges fullánk, minden szó a vérig, az elevenig hat. Abellino sápad, és elfagy a dühtől. Amit Fennimor mondott, az igaz. Neki remegni kell most, hogy e nő szeretni talál! Kárhozat, kárhozat.
És egyre veszt.
Alig látja már, mit raknak. — Fennimor újra négyszeres tételt nyert. Abellino fizet neki, de csak kétszeresen.
— Ohó barátom, tévedsz, kétszer hagytam benn a tételt.
— Én nem vettem észre.
— Ah, ez flibusterie! — kiált elbízott indignációval Fennimor.
E megbántó szóra Abellino egyszerre talpra ugrik, s az egész tucat kártyát Fennimor szemei közé vágja.
A fehér arc egyszerre elkékül, elzöldül; felkapja a széket, melyen ül, s Kárpáthyra akar rohanni. A társaság közbeveti magát, Fennimort visszatartják.
— Bocsássatok! bocsássatok reá! — ordít egészen elváltozott hangon a senzitív ifjú, ajka tajtékzik, és szava a düh erőködésében rekedt rikácsolássá válik. Abellino nem szól egy szót is, de melle zihál, és szemeit elfutja a vér. Társainak dolgot ád őt visszatartani.
— Bocsássatok! Adjatok kést! Megölöm, megölöm! — rikácsol Fennimor, s nem szabadíthatva kezeit az őt fogva tartók karjaiból, bosszúját az ártatlan székeken tölti, azokat rugdalva fel.
A dísztelen zajra egészen alarmírozott képpel rohan be Kecskerey úr, s roppant imposant tekintettel megállva a tülekedők között, harsányan közbekiált:
— Tiszteljétek házam szentélyét!
Ez intervenció magukhoz téríti a feleket. Átlátják, hogy nem itt a helye hasonló modorú ügyeket elvégezni. Sokakat a ház szentélyérei hivatkozás éppen jókedvre hangol. Fennimornak és Abellinónak tanácsolják, hogy menjenek mindketten haza. Reggel elintézendik az ügyet. El is távoznak azonnal, s a társaság azért nem zavartatik meg. Nehány pillanat múlva ugyan már mindenki megtudta, hogy Fennimor és Abellino összevesztek a kártyán, de mindenki úgy tesz, mintha semmit sem tudna róla. János úr félrehívja a házigazdát, s nagy titokban megkéri, hogy legyen szíves elfogadni tőle a mai estély ragyogó elrendezéseért egy ezerforintost, és egy óranegyed múlva az egész társaság tudja, hogy az estély hőse János úr, ki szép nejét kívánta a finom társaságnak bemutatni; a vigalom éjfél után két óráig tart, amidőn minden ember egymásba szerelmesedve oszlik haza; s otthon mindenki a furcsa történeten gondolkodva hajtja fejét nyugalomra, s ha van valaki, aki nyugtalan álmokat alszik, az Abellino, Fennimor és monsieur Griffard.
XVI. A találkozás
Griffard úr másnap mindjárt visszautazott Párizsba, anélkül, hogy Abellino után tovább tudakozódott volna.
A Kecskerey estélyén történt affront következtében találkozásuk lőn Abbellinó- és Fennimornak.
Így hívják finomabb társalgási nyelven a párbajt.
A segédek kardot határoztak kiegyenlítési eszközül.
Különös, hogy minden rabiátus ügynél inkább választják a párbaji bírák a gyengébb, mint az erősebb eszközt.
Ennek természetes indoka van.
A párbaj se nem törvényes, se nem helyeselhető, de mégis használt és bevett intézvény. Vannak sérelmek, vannak megtámadások, mik ellen a törvény ótalmat nem nyújt, a közhatóságok nem biztosítanak.
Ha egy jellemkérdésben gyöngének állítanak valakit.
Ha egy nem kedvelt viszonynak útját kell állani.
Ha egy titokban terjesztett álhírnek egy csapással véget kell vetni.
Ha egy politikai vitában valaki prostituálva érzi magát.
Egyszóval, mikor a felek nem vérszomjból, nem dühből keresik a párbajt, hanem kénytelenek azt előidézni, hogy szívek erejét, véleményük tartósságát a halál kapuja előtt is bevallják; rendesen ilyenkor szoktak a párbajsegédek pisztolyt adni a vívók kezébe. Azok hidegvérrel fognak eszmélni, mindegyik el van határozva magát kitenni a lövésnek, de ellenfelére nem lőni. A párbaj végződik nemesen, férfiasan. Az illem kívánatainak elég van téve, a sérelmes kérdés eltemettetik, s azt többé előhozni nem szabad.
De mikor tettleges sérelmek okozák a párbajt, mikor a felek kártyán, inzultációkon vesznek össze, mikor összeverekedtek, egymást meggyalázták; olyankor a tanúk féltik a saját bőreiket, s inkább olyan fegyvert adnak a felek kezébe, mellyel azok hirtelen ki ne végezhessék egymást.
Négyen voltak a tanúk, kettő Fennimoré: Livius és Kalácsi (az excellenciás családból eredendett ifjú), Abellinóé Konrád és Kecskerey.
A felek eleinte hallani sem akartak a kardról, hanem a tanúk (különösen Konrád) határozottan kijelenték, hogy ők pisztolyra nem engedik őket menni, s ebben meg kellett nyugodniok.
Fennimor még egy kicsit hánykolódott, hogy hát adjanak neki egyenes kardot, mert ő ahhoz van szokva. Franciaországban noble emberek nem is vínak mással. Hanem e kívánatának sem tettek eleget; csak vívjanak görbe kardokkal.
Viadalhelyül kibérlének egy nagy tágas termet a “Zöldfa” vendéglőben, aholott is bezárkózva megismerteték a feleket a kölcsönösen megállapított egyezményekkel és megszorításokkal.
Kibékítésről, megkövetésről szó sem volt.
Vérnek okvetlen kelle folyni.
Ha öt perc alatt meg nem tudják egymást vágni, a párbaj bevégzettnek tekintetik.