Kárpáthy János is hazament nejével. Megemlegették utoljára a pozsonyi boltosok. Megemlegették először azért, mert ami szemnek és szívnek tetsző dolog, kelme, pipere, ékszer találtatott boltjaikban, abból a legszebbet mind összevásárolta János úr szép neje számára, kit soha el nem hagyott magától, hanem vele parádézott, mint mikor a gyermek új ruhát kap, még aludni is abban szeretne; megemlegették másodszor azért, mert neki egyik elve volt az, hogy nem a vásáros született az eladó kedveért, hanem a kereskedőt teremté isten a vevők szolgálatára; tehát ha ő vásálni megy valahova a maga pénzeért, nem az ő kötelessége az eladó nyelvét megtanulni, hanem az eladó dolga érteni, amit ő beszél. Ilyenkor tehát, mikor őt látták a bolt előtt hintajából kilépni — s ki ne ismerte volna őt, a leggazdagabb férfit s a legszebb asszony férjét fél Magyarországon? — már akkor nagy ázsiója volt egy-egy boltosinasnak, aki ötölve-hatolva tudott valamit beszélni a generózus nábob saját nyelvén, s legalább annyit a főfőkereskedő is megtanult, hogy Kárpáthy úrnak egy “alásszolgáját” köszönjön, ami egyébiránt szokatlan fülek előtt olyformán hangzott, mintha azt mondaná: “alle sollen geigen”. Ilyenformán nyakra-főre minden boltosférfi iparkodott felfedezni magában némi sejtelmeket a magyar nyelv felől, s voltak előre gondoskodó atyák, kik elgondolák, hogy gyermekeiknek mily előnye lesz abban, ha majd Kárpáthy úr gyermekei szintén feljőnek az országgyűlésre, s keresni fogják, ki beszél magyarul, és annál vásálnak; minélfogva siettek nagyreményű fiaikat és leányaikat tisztességes házakhoz kiadni cserébe Komáromba vagy Somorjába, mely igen egyszerű és legkevesebb költséggel járó neme a mester nélküli nyelvtanulásnak. E hatás következtében feltevé magában János úr, hogy a legközelebbi országgyűlés alkalmával egy társulat életbe léptetését fogja indítványozni, melynek tagjai kölcsönösen kötelezik magukat: soha senkivel, akitől valamit vesznek, semmiféle idegen nyelven nem beszélni, ilyenformán kényszerítve azokat az erőteljes magyar nyelvvel megismerkedni; magunk között aztán odahaza beszélhetünk diákul és németül, mint amely két idióma volt a legszokásosabb az akkori társalgásokban; és ez erélyesség sokkal több célt fog elérni, mint holmi eredménytelen dekrétumok, hogy a horvátok tanuljanak magyarul.
Ez üdvös szándékot tehát eltéve jövőre, mint már említők, szeretett nejével visszautazék Kárpátfalvára.
Fanny elhagyá rokonait, s midőn elvált tőlök, azt látszék érzeni, hogy örökre elhagyja őket. Látta maga előtt búsan, leverten állani a két derék, jólelkű lényt: gyámját és nagynénjét. Hidegen, szótlanul iparkodtak tőle megválni, pedig úgy szeretett volna sírni mind a kettő, de az nem illett. Most örülni kellett volna. — A leány nagy szerencsét csinált.
Fanny szíve elfacsarodott. Nyakába veté magát nagynénjének, és alig bírta e szót elrebegni:
— Szeressen engemet.
— Mindig szerettelek — monda Teréz, és szemei égni látszottak, hogy könnyet nem engedett jönni beléjök. Nem lehetett. A nagy úr ott áll közel, mit gondolhatott volna!
— No Boltay mester — monda a nábob megrázva az érdemes férfiú kezét —, remélem, látjuk egymást. Ön tartozik nekem egy látogatással. Én már voltam az ön jószágán odakinn, most már majd önnek is meg kell látogatni engem Kárpátfalván.
A kézműves elvörösödött. A nábob nem tudta, hogy ennek a munkától izmos embernek is van saját büszkesége.
— Köszönöm uram — felele. — Én innen alig mozdulhatok dolgaim miatt.
— Eh patvart, hisz van önnek derék legénye, beszéltem vele, okos fiú az, arra rábízhat mindent. Hogy is híják csak?
Boltaynak szinte torkán akadt a szó, midőn ki kelle mondani:
— Barna Sándor.
És akkor akarata ellen két könnycsepp jelent meg szemében, s csendesen végiggördült erős, napbarnította orcáján. Amire aztán Teréz szemeiben is megeredt a sírás, s Fanny halaványabb lett a falnál.
— Hát majd egyszer a télen, jó Boltay — folytatá Kárpáthy. — Ha tetszik feljövök magam, és elviszem magammal. Szeret-e vadászni?
— Nem, uram. Sajnálom az állatokat.
— No de kegyed, jó Teréz, csak óhajtani fogja meglátni unokahúgát? Csak eljön megnézni, nem érte-e valami baj, hogy van megelégedve sorsával? Egy kicsit ő is hadd panaszkodja ki magát, legalább könnyebben fog engemet tűrhetni.
Ez féltréfa akart lenni János úr részéről, de Teréz nem felelt rá semmit, s Fanny oly kínos helyzetben érzé már magát, hogy szinte nagyot lélegzett, midőn az utolsó búcsúszóval a készen álló útihintóba ültek, s Pál gazda becsapva az üveges ajtót, parancsot adott a kocsisnak, s a hintó kerekei robogtak végig a kövezeten.
Alig múlt egy hét, midőn Teréz már levelet kapott Fannytól.
A fiatal nő jókedvvel iparkodott írni, szeretet, jó szív látszott minden sorban, leírta azokat a mulatságos embereket, kikkel János úr körül van véve; a furfangos Horhi Miskát, ki mindenféle bohót csinál magából, hogy őt megnevettesse, Kiss Miskát, a szilaj kedvű jó fiút, ki mindennap négy mérföldet nyargal lóháton, hogy őt láthassa, az öreg copfos jószágigazgatót, ki őt a gazdálkodás mindenféle ágazataival a legkitartóbb fáradsággal iparkodik megismertetni, a vén hajdút és a vén bohócot, s valamennyi között a legmulatságosabb alakot, magát János urat, kik mind arra látszanak összeesküdve lenni, hogy a fiatal menyecskét mulattassák, neki jókedvet, örömet, szórakozást szerezzenek, ami meglehetősen sikerül is nekik.
Jókedv, öröm, szórakozás...
(Szerelemről, boldogságról egy szó sincs a levélben.)
Most azonban egy új tárgy kezd érdeket önteni János úr életébe.
Mióta az országgyűlésen járt, de legkivált azon válságos nap gyötrelmei után, melyet unokaöccse okozott neki, fejébe vette, hogy ő a hazának, a közügyeknek használni akar.
Alapítványokat tesz a köziskolákban — sokszor eljár a szomszéd Szentirmay grófhoz, ki valami nagyon különös ember lehet, mert mindenki által igen komolyan magasztaltatik, s örökké furcsaságokon töri a fejét, minő a jobbágyok felszabadítása az úrbér alól örökváltság útján, s más, magához hasonló urakkal gőzhajókon, gyárakon, Tisza-rendezésen, töltéseken, tudós társaságon, színházon, lóversenyen töri a fejét, az esztendő nagyobb részét Pesten tölti, s biztatja a többi főurakat is, hogy töltsék ott a telet. János urat már rá is vette, hogy egy nagyszerű palotát építtessen a fővárosban. Ha nem akar is benne lakni, legalább szépíti, emeli a várost. Az őnála összejövő urak csaknem mindegyike tud egy-egy új indítványt, egy új vállalatot napfényre hozni; többek között emlegetnek valami ismeretes nevű grófot, aki azt ajánlotta, hogy egy magyar akadémia létrejövetelére kész egy egész évi jövedelmét, ami 60 ezer forint, áldozatul hozni, s mikor kérdezték tőle, hogy hát maga azalatt miből él, azt felelte rá, majd csak elélődöm egyik vagy másik barátomnál egy évig. E különös társaságokat látogatja János úr, s azóta gyakorta figyelmezteti Varga uramat, hogy pontosan számadoltassa a tiszteket, mert sok pénzre van szükség a közügyek számára. Most végtére ő is akadt egy indítványra, melyet mindazok, akikkel közlötte, oly közérdekűnek találtak, hogy efölötti örömében János úr minden fogalmat felyülhaladó mértékre kezd növekedni szeretetreméltóságában.