Másnap következni fog az agárverseny. Nők, férfiak délceg paripákon fogják űzni a furfangos, csalárd rókát. Ő is lovon fog ülni... vajon ki leend az ő lovagja?
Estve a legbátrabb lovagnak, ki agaraival legtöbb, legmerészebb fogást tett, arany és gyönggyel kivert nyeregtakarót fog ajándékba adni a ház asszonya, melyet maga hímzett... vajon ki nyeri azt el?
Harmadnap fényes táncvigalommal végződik az ünnepély; milyen szép, milyen ragyogó látvány lesz az. Annyi szépség, ifjúság, gyönyör vegyülete, ártatlan vonzó vigalom; minden virágnak van zöldje, szép, szemérmes hölgyek mellett bátor, daliás lovagok, kik egymásra mosolyognak, és szíveikben nem gondolnak semmi rosszat... Ki fog őreá mosolyogni?
Most és mindig és örökké ott lebegett lelke előtt a tüneménnyé vált ideál. Azt látta ott a gyűlés asztalánál ülni, és óhajtott elveszni sóvár bámulatában, de úgy, hogy az ne láthassa. Őt látta felkelni maga előtt, s előre sejtett csengő tiszta szóval hallá az áldomást ajkairól, és elgondolá, hogy milyen szép volna, ha az összekoccantott pohár méreggel volna telve, és azt kiinni az utolsó cseppig, és meghalni, és ő ne tudná azt meg soha. Őt látta maga mellett futtatni sebes paripán, a széltől kigyulladt arccal, sebesen, sebesen, és elgondolá, hogy milyen szép volna, ha egyszerre ővele elbuknék a ló, s leesnék, meghalna előtte, és az ifjú sohase tudná meg, miért halt meg. Őt látta itt és ott és mindenütt, bárhova gondolt, bármire vezeté figyelmét, csak a névtelen kép állt mindig előtte, és követte azon gondolat, hogy milyen jó volna meghalni.
XVIII. Szegény asszony!
Szegény asszony!
Értjük alatta Kárpáthynét.
Férjével éktelen nagy gazdagságot és egy roppant nagy nevet kapott. Mindkettő nagyobb teher, mint áldás.
Hisz a gazdag számára sem jön fel kétszer egy nap a hajnal, s a világ minden kincsei birtokosának sem árulnak örömet, megelégedést, szívbeli boldogságot, szerelmet, nyugalmat, édes öntudatot.
És az előkelő név?
Az egész világ tudja, mint jutott ő e névhez. Egy bolondosnak ismert öregúr, hogy bosszút álljon unokaöccsén, nőül vett egy rossz hírű családból eredett leányt, kit ez máskint tán elcsábított volna.
Az öregúr vagy nagylelkű volt, vagy bolond. A leány okvetlenül hiú és nagyravágyó... Várnak reá.
Mindenki kész ragadománynak hiszi.
Csak hadd jelenjen meg azokban a magas körökben, mikbe feltolakodott.
A hölgyvilág előre számít a mulatságra, melyet ügyetlenségei, ismeretlensége, balfogásai, hiúsága, tán majd később kalandjai, sőt botrányai szolgáltatni fognak; a gavallérvilág szinte oly biztosan számít mindezekre; a hölgy veszendő portéka, fiatal, szenvedélyes, hiú, teli vággyal, könnyelműséggel, legalább minden arra mutat, semmi sem lesz könnyebb, mint őt elejteni, s egyszer megbuktatva nem marad számára egyéb hátra, mint elveszni mások gyönyörűségére.
Nincs senki, akitől egy őszinte szót várhasson, akire egy őszinte szavát rábízhassa, akitől tanácsot kérjen, akiben bízzék, akihez ragaszkodjék, aki pártját fogja, vezesse, utasítsa. Férje legkevésbé.
János úr minden kötelességét teljesítni véli, amidőn neje kényelméről gondoskodik, midőn a világ minden részeiből összehordja azt, amiben asszonyok gyönyörködni szoktak, a piperétől kezdve egész az imádókig.
Igen, az imádókig.
Mert amint a kortyondi fráterek elmaradoznak a kárpátfalvi háztól, a régi dáridók megszűntével, helyettük más, új világ kezd odaszokni, kiket többé nem a nábob jó bora és rossz tréfái, ripőkjei és menyecskéi csalnak oda, hanem a szép nő, az elhírhedett, a csodára állított szép nő, ki iránt kétszeres oka van mindenkinek érdekes reményeket táplálni: egyik a férj, másik saját híre. Hozzá egy lépéssel közelebb van minden ember, mint egyéb úri hölgyekhez.
Csaknem mindennap megfordulnak a kárpátfalvi kastélyban a környék legelső arszlánai:
Az ifjú Darvay Jenő, kit a megyei szabadelvű párt vezérének tart a közvélemény, mert hosszú szakálla van. Van-e egyéb oka is e véleményre, azt bizonyosan nem tudom.
A szép Csendey Rezső, ki nem restelli, hogy a világ által szépnek neveztetik. Én részemről nagyon boszontónak hiszem azt egy férfira nézve. Kicsicsomázott arc, középen szétválasztott haj megkenve, megbodorítva. Két okos szót sem lehet vele beszélni.
A szőke báró Berky Tivadar, aki különcöt játszik, nyergelve ül a székre, félszemüveggel pislog, inggallérát az orráig ereszti, s maga is azt hiszi magáról, hogy különös ember.
Az ünnepelt Csepcsi Aladár, minden bálban patentírozott előtáncos, aki nem emlékezik rá, hogy találkozott volna nővel, aki utána ne bolondult volna, vagy férfival, aki úgy táncolja a mazurt és keringőt, ahogy ő.
Egy hosszú, öles gróf, aki maga is megvallja magáról, hogy rútabb embert nem látott magánál, de azért mégis tagadja, hogy ha valaha egy vetélytársa megelőzte volna. Tán azért, mert lábai elég hosszúak, hogy keresztül-kasul lépjen akárkin.
Egy halavány fiatalember, ki abban a gyanúban áll, hogy álnév alatt verseket ír. (Sietünk kimenteni, e gyanú annyira alaptalan, hogy még az is kétségbe vonható, vajon tud-e egyáltalában írni.)
És azután egy csapat szemét ember, aki üres léhaságokat beszélni, hírt hordani, émelygős hízelgéseket, sztereotip bókokat vágni, táncolni, szelet kergetni mind igen alkalmas és jó; meg egy másik csoport léhűtő, mely ábrándozik, sóhajtozik, eped, romantikus képeket vág, s amellett csak úgy iszik és kártyázik, és fut a szobaleányok után, mint a többi; és még egy harmadik légió apró ember, aki igazán meg van őrülve a szép asszony iránti szerelmében, csak azt nem tudja, hogy mi fán terem az az alma, amitől az is viszontszerelmet érezhetne, s efölötti tépelődéseiben vékonnyá szárad, mint egy tőkehal; íme, ezekből áll az új télikert, mely Kárpátfalván virul, amióta a parasztmenyecskéket ideálszépségű delnővel váltotta fel a nábob.
Szegény asszony!
Mennyire keresne menekülést e nyomasztó, szomorító, untató, boszontó környezet elől. De hol, de kinél? Egy szív sincs hozzá közel, mely őt megértené. János úr nagyon lekötelező magaviseletet vél neje iránt tanúsítani, midőn őt e vidám társaságokban a kétségbeesésig engedi mulatni.
Milyen törpék, ostobák, ízetlenek, fajankók ezek mind az ő ideáljához képest, akit alkotott magának szívében!
Milyen önzők, üres lelkűek, haszontalanok, hiúk ezek mind azon férfival összehasonlítva, kinek képét lelke szentélyében őrzi!
Miért nincs legalább egy nő, egy jó barátnő közel, kit lelkébe hagyna pillantani, ahol az őrzött kép senkitől nem sejtve pihen?
A közelgő társulati ünnepély már nem messze volt.
János úr összehívott nagy csomó úrnépet az adandó vigalomra, s a meghívottak neveit feljegyeztetvén egy hosszú lajstromra, azt beküldé Varga uramtól nejéhez, hogy nézze át, s ha történetesen kifelejtett volna valakit a névsorozatból, akit ott látni óhajtana, jegyezze fel.
E különös gyöngédség mutatja, mily előzékeny János úr neje iránt.
Varga uram elhozá a lajstromot, sorba kopogtatott minden ajtót, s ki nem nyitott egyet is, amíg rá nem kiáltottak, hogy “Szabad!” Megpillantva úrnőjét nagy tisztelettel állt meg a küszöbben, s nagyon szerette volna, ha most egyszerre olyan hosszú keze lenne, hogy onnan az ajtóból a pamlagig nyújthatná az írást.
Fanny különösen vonzódott ez öreg emberhez. Némely embert azzal jutalmaz meg a sors, hogy becsületes tiszta lelkét arca vonásaiban engedi láttatni, hogy első tekintetre mindenkinek bizalma támadjon hozzá. Fanny nem várta, hogy Varga uram közelebb jöjjön, hanem felkelt, és eléje ment, megfogá kezét, s dacára az öregúr azon törekvésének, miszerint minden lépésnél meghajtsa magát, előrehúzta, leültette egy karszékbe, s hogy fel ne állhasson, gyermeteg kedélyesen átfogta karjaival, ami a jó öregurat a lehető legnagyobb zavarba hozta. Természetesen, amint Fanny elereszté, és leült, ő azonnal felállt.