— Ugyan édes Varga bácsi, maradjon ülve, vagy különben én is felállok.
— Pedig nem volnék érdemes e különös tiszteletre — rebegé a jószágigazgató, szép óvatosan bocsátva magát vissza a karszékbe, mintha attól is bocsánatot akarna kérni, hogy elég vakmerő beleülni, s előrehajlott, hogy nagyon nehéz ne legyen neki.
— Hát mit hozott nekem, édes jó Varga bácsi? — kérdé mosolyogva Fanny. — Ha semmit sem hozott, annál jobban szeretem, mert akkor magát hozta. Lássa, én úgy örülök, mikor önt látom.
Varga úr olyasvalamit rebegett, mintha meg nem foghatná, mivel adott okot e rendkívüli kegyeletre, s egyszersmind sietett átnyújtani a küldött iratot, elmondva hozzá János úr izenetét, s azután iparkodott búcsút venni.
De Fanny észrevevé az előkészületekből, hogy menni akar, s megelőzte benne.
— Maradjon kérem, némi kérdeznivalóim lesznek.
Ez parancs volt. Varga úrnak le kellett ülni. Ily gonoszul semmi examen előtt sem érezné magát. Vajon mit akar tőle kérdezni a nagyságos asszony? Bárcsak más ülne most itt az ő helyén!
Fanny kezébe vevé a névsorozatot, s végigolvasá azt. Szíve elszorult bele. Mennyi idegen név, akikről ő csak annyit tud, hogy azok mind előkelő, nagy emberek, magas állású férfiak, feddhetlen delnők nevei; egyetlenegy ismerőse nincs e nők között, sejteni nem képes; kihez vonzódjék, kitől féljen? Férje, mint mindenben bizarr, úgy itt is azt gondolá, hogy a szokásos bemutatások nagyon sokáig fognának tartani, s ehelyett azt találta ki, hogy mindazokat, kikkel ismeretséget akar tartani, egy nagy ünnepélyre összehíva, nejét ott fogja bemutatni. Azt hivé, hogy e nő, ki a finom világ estélyén Kecskereynél annyi önbizalommal, annyi diadallal tudott fellépni, itt is fel fogja találni azon helyet, azon szerepet, melyre szépsége, szíve jogosítja. Ah, de az egészen más helyzet volt. Ott tudta jól, hogy ellenei közé lép, tudta, hogy azokat meg fogja szégyeníteni, senki sem volt jelen, aki előtt bármi okból is le kellett volna sütni szemeit; míg itt komoly, erényeikre büszke s állásukat jól érző hölgyek társaságában úgy fog ő megjelenni, mint aki nem maga választja szerepét többé; ha bátran, biztosan lép fel, megtörik, ha megalázza magát, kigúnyolják, erényeiben nem hisznek, szépségeért gyanúsítani fogják, akárki szóland hozzá, bárminő édes nyelven, a nyájas szavak háta mögött titkos célzás, bántó kiszámolás van rejtve. Jaj neki, ha el nem érti azt, jaj neki, ha elérti, és el nem tudja titkolni. Jaj neki, ha vissza nem tudja adni, és jaj neki, ha visszaadja. — Szegény asszony!
Az előtte álló nevek során végig-végig hordja szemeit.
Hogy azok között igen sok jószívű, kegyes, szelíd indulatú hölgy van, kiket úgy tekinthetne, mint édesanyját (nem Mayernét, hanem egy ideális édesanyát, amilyennek képzeli azt az ember) és sok érzelemdús lyánka, ifjú, rokonszenvű hölgy, kiket testvérei gyanánt szerethetne (ismét nem az igaziakat értve), arról világos sejtelmei vannak.
De hogyan ismerhessen azokra, hogy közelítsen hozzájok, mi által nyerje meg szíveiket, bizalmukat? Hátha éppen az előtt tárja fel lelkét, aki gúnyt fog űzni belőle? Hátha visszautasító, hideg tekintettel találkozik, ahol meleg, résztvevő kebelre vélt találni?
Újra meg újra átolvasta a névsorozatot, mintha a nevek hangzásából akarná megtudni a személyek jellemét, majd felsóhajtva tevé azt le maga elé, s kérő tekintetét a jószágigazgató felé fordítá.
— Édes Varga bácsi, megbocsásson, ha egy kéréssel terhelem.
Varga uram sietett felelni, hogy parancsoljon vele, legalázatosabb szolgájával.
— De e kérés nagy, igen nagy.
Varga uram bizonyítá, miszerint ő mindenre kész a világon, akár e percben leugrik az ablakon, ha a nagyságos asszony úgy kívánja.
— Egy kérdést akarok önhöz intézni, de amire igen őszinte választ várok.
Varga uram el volt szánva mindenre.
— De nagyon őszintének kell önnek irántam lenni; úgy vegye ön e kérdést, mintha ön édesatyám volna, s most nekem mint leányának, tanácsot adna, mielőtt a világba lépek.
E szavak oly érzékeny, oly szívből jövő hangon voltak mondva, hogy Varga uram meg nem állhatá, miszerint dolmánya belső zsebéből egy kockás gyapot zsebkendőt elővonva, azzal szemeit meg ne törülgesse.
Fanny közelebb voná hozzá székét, s a névjegyzéket egész hosszában kiterjeszté előtte.
— Lássa, kedves barátom — monda Fanny, leírhatlan szeretetreméltósággal fektetve szép gömbölyű karját az öregúr vállára —, ezek itt mind idegen nevek előttem, egyet sem ismerek azok közül, akik fel vannak írva. Nem tudom, kitől féljek, kihez ragaszkodjam, kit nevezzek barátomnak, barátnémnak, s ki előtt zárjam el szívemet? Én tudom, hogy nehéz, nagyon nehéz szolgálatot kérek öntől, de önnek ismerni kell mindezeket; ön legjobban tudhatja, mit akarok!...
Varga uramat nagyon elérte a titkos köhögés; a tarka gyapot zsebkendő ismét előkerült, ezúttal a homlokát kellett megtörülni véle, mert nagyon izzadt.
— Méltóztatik parancsolni? — kérdé olyan hangon, mintha minden szótag lábára éppen olyan szűk csizmák volnának húzva, mint az övére.
— Azt a szívességet várom öntől, hogy akik e névsorozatba fel vannak jegyezve, vegye sorba, és mondja el őszintén, nyíltan nekem: “Mit tart felőlük, milyen jelleműeknek ismeri őket ön, milyennek a világ. Kiket tart szeretetre, kiket hidegségre méltóknak?”
Jó Varga uram sem volt ilyen rigorózumba fogva soha.
Ha azt kívánta volna tőle Kárpáthyné, hogy hívjon ki párbajra ötöt-hatot azok közől, akik ott fel vannak írva, vagy hogy menjen el külön mindegyikhez gyalog valamely izenettel, avagy hogy valamennyinek a legrövidebb idő alatt teljes és tökéletes genealógiáját készítse el, az mind csekély lett volna ahhoz képest, amit most kért tőle.
Ő, a legalázatosabb, emberségtudó szolga, ki olyan szertelen nagy tisztelettel viseltetik mindenki iránt, aki a magasabb köröknek tagja, hogy boldogtalannak tartaná magát, ha vagy egyszer beszéd közben valakinek a nevét úgy mondaná ki, hogy elöl-hátul meg ne címezze, magyarországi uraknál így: méltóságos ez és ez őnagysága, erdélyi uraknál pedig így: nagyságos ilyen és ilyen őméltósága; és most ő mondjon bírálatot, úgyszólván ítéletet ennyi nagy uraság felől, akiktől már az is elég szép tisztelet, hogy megengedik egy olyan csekély embernek, mint ő, hogy neveiket kimondja.
Varga uram kétségbeesetten zsúrolta talpaival a padlót, s a tarka gyapot zsebkendővel fényes homlokát. Nagyon meg volt akadva mai nap a köhögéssel, s valami olyanforma óhajtásnak kezde helyet adni szívében, mintha igen föltehető esetnek tartaná azt, hogy most őt, amint ott ül, egyszerre kicseréljék az ezeregyéjszakai szellemek, s valaki mást ültessenek a helyébe, őt pedig eldugják egy hombár alá, ahol senki rá ne találjon.
Végre zavara és kétségbeesése tetőpontján úgy tetszek neki, mintha Kárpáthyné szólt volna ismét.
— Tessék.
— Nem szóltam, édes barátom — felelt Fanny, és mosolyogva tekintett a becsületes öregre.