— Csak folytassa! — inte Kárpáthyné érdekelten.
— És valójában így ismerik őt mindenütt. Méltóztassék másoktól is kérdezősködni, ha nem azt fogják-e egy szívvel, egy szájjal állítani, hogy boldogságot és megelégedést terjeszt ez úrhölgy maga körül, s áldást visz minden házhoz, melybe belép, mert családi boldogságot és erényeket honosít meg azokban, amikre maga adja a legjobb példát; én valójában csak egy úrnőt ismerek, akit méltó helyre állíthassak mellé, s nem volna rám nézve nagyobb öröm, mint ha e kettőt egymással egyetértésben látnám.
Fanny megilletődött arca tanúsítá, hogy elérté a vasfejű öregnek e gyöngéd célzatát.
— Ezerszer bocsánatot kérek ezen szavaimért, de meg kellett magamnak engednem, hogy ezeket elmondjam.
— Fiatal e nő?
— Éppen nagyságod korából való.
— És házassága boldog? — mondá inkább magában, mint kérdezé Fanny.
— Valóban az — felelt Varga. — Igaz, hogy nem is látni messze földön oly egymáshoz illő párt, mint ő és gróf Szentirmay Rudolf úr őnagyméltósága; óh, az nagy ember! Mindenki bámulja eszét és nagy lelkét, az egész ország dicsérve, magasztalva beszél felőle; sokat utazott külföldön, nejét is ott ismerte meg; mint mondják, addig nagyon életunt ember volt, s hazájával is keveset törődött, de amint nejét, még akkor gróf Eszéki Flóra kisasszonyt megismeré, egyszerre egészen megváltozott, visszajött vele Magyarországba, s a dicső **István gróf után, kit isten segítsen minden törekvéseiben, alig ismerhetni hazafit, ki annyi jót tett volna kevés idő alatt a hazával és az emberiséggel. De meg is jutalmazá őt érte Isten, mert ami legfőbb kincs, a családi boldogság, oly mértékben jutott neki, hogy szinte példabeszéddé vált, és ha valaki együtt látja őket, hinni fogja, hogy számukra még ezen a földön elkezdődött a paradicsom.
Fanny kebléből önkénytelen, öntudatlan sóhaj emelkedett e szavakra.
E percben kocsirobaj hallatszott az udvaron; alkalmasint vendég érkezett. Künn nagy sürgés-forgás hallatszott, közben János úr sztentorhangja, mintha valakit nagy örömmel fogadna s rá egy pillanat múlva Marci, a komornok lépett be Kárpáthynéhoz, jelentve:
— Őnagysága gróf Szentirmay Eszéki Flóra asszonyság!
Fanny az öröm, a meglepetés reszketegségével várta bejelentett vendégét. Mintha csak jelszóra érkezett volna, amidőn éppen róla beszéltek, amidőn magasztalásával volt elfoglalva minden szív, midőn ő lelkében a hallottak szerint egy képzeletalakot iparkodott idomítani... Minő leend e képzelt arc a valóban?
Úgy dobogott az ifjú nő szíve, midőn a léptek mind közelebb jöttek ajtajához, s hallá, hogy Kárpáthy mily élénken beszél valakihez; most nyílik az ajtó.
És belép rajta — nem azon arc, azon alak, mit Fanny képzeletében alkotott, hanem egy magas, száraz, meghatározhatlan életkorú delnő, hamis vuklikkal, hamis arcszínnel, hamis fogakkal és hamis szemekkel, viseletében a legdivatosabb tarkaság.
Szörnyű kalapja nagy virágbokrokkal egészen elveszi a kilátást mindenről, ami háta mögött van.
Köpenye fél válláról le van csúsztatva, ami hősi, amazoni tekintetet ad alakjának; neveli e hatást a mélyen kivágott öltöny mely az ijedelemig engedi láttatni a sovány vállakat és a nyakperec kiülő csontjait; összefüggésben áll vele a két rendkívül sovány kéz, melyek csuklóban, nem tudom mi okbul, szörnyű hattyúprém karmantyúkkal vannak felékesítve, s miután kezeit nem tudja megmozdítani anélkül, hogy valamit ne beszéljen hozzá, s ha beszél, akkor szokott mindég mosolyogni, és ha mosolyog, akkor nemcsak az egész felső sor fogait (raktár: Paris, Rue Vivienne Nr. 11. Dr. Legrieux-nél), hanem egyúttal az egész ínyét is megmutatja, ennélfogva a társaság figyelmét folytonosan képes lekötve tartani könyöke, ínye és vállperecei iránti borzalommal.
Egy percre szinte megrettent Fanny, ki egy kedves, szeretetre méltó alak elfogadásához készült, aki elé őszinte örömmel fog futni, megölelni, megcsókolni; ah ez nem az.
Hátul jön ő, nagynénje, a tiszteletőr háta mögött, kit előrebocsátott, s maga enyelegve hátul maradt Kárpáthyval.
— Gróf Szentirmay Marion kisasszony! gróf Szentirmay Rudolfné! — nőm... — sietett János úr a hölgyeket egymásnak bemutatni.
Gróf Szentirmay Marion kisasszony a legtökéletesebb s minden kifogáson felyülálló bókolattal üdvözlé a háziasszonyt, aközben figyelmesen tekintve rá, vajon hogyan tudja ő e bókot viszonozni; biz az ügyetlenke volt szegény. Alig tudott mit mondani, oly zavartnak, oly elfogódottnak látszék, s annyira el volt merülve Marion kisasszony ínyének bámulatában, hogy Flórát alig jutott ideje láthatni.
De nem is volt itt arra nagy szükség, hogy akár ő, akár másvalaki a társaságban nagyon keresse a szavakat, sőt inkább, ha volnának is azok valakinél, el kelle dugni, mert Marion kisasszony hord magával mindig annyit, amennyi elég egy igen népes társaságnak.
Azt is meg kell pedig adni a jeles kisasszonynak, hogy amit ő beszél, az sohasem üres fecsegés, mendemonda, szószaporítás, amint más korabeli ifjú amazonoknál szokott lenni, hanem az mind jól kiszámított célszerű és célba találó lövés, vágás és szurkálás, mellyel egy egész társaságot képes oly jelesül elmulattatni, mintha külön-külön mindenkit egy-egy hangyafészekre ültettek volna.
S ezen tekintetben tehát csak annyiban nem hasonlít az érdemes kisasszony a csalánhoz, amennyiben a csalán csak azokat csípi meg, akik hozzáérnek, míg ő szíveskedik fölkeresni még a legtávolabb rejtezkedőket is, s a ruhán és a páncélon és a szíven keresztül képes csípni.
— Tessék helyet foglalni tisztelt úrnőim. Flóra nagysád ide a nőm mellé, ide, ide. Marion kisasszony — ezerszer bocsánat...
János urat egy tekintet a delnő arcára meggyőzte arról, miszerint ő sokkal jobban tudja, hova kell ülnie, mint hogy azt mondassa magának. Egy mellékfotelbe bocsátkozék le, amelyből embertől észre nem vehető módon sikerült Varga uramnak eltűnni.
Az is meglehet különben, hogy szemünk láttára ment el a jámbor, meglehet, hogy legalább hatszor meghajtotta magát, és igen alázatosan köszönt is személy szerint mindenkinek. Ki venne ilyesmit észre?
— Megbocsát, kedves szomszédnő — kezdé a félbehagyott szót Marion kisasszony valami oly mesterséges hangon, melyet a szónoklattan még nem határozott meg, s mely örökké azt a gyanút gerjeszti az emberben, hogy a beszélő valamit forgat a szájában, amit restell lenyelni. — Megbocsát kedves szomszédnő, chère voisine — mert mi itt lakunk a Kárpáthy-család jószága mellett (értsd: ez nem a te jószágod, nem férjedé, hanem a Kárpáthy-családé), hogy oly bátrak valánk önt becses foglalkozásiban háborítni (mivel tudnál te foglalkozni?); mert ámbár nekünk be kellett volna várnunk, hogy Kárpáthy János úr mutassa be nálunk előbb szeretetreméltó nejét, ez a rendes szokás (ezt te talán nem is tudod, hogyan tudnád?); minthogy azonban utunk éppen erre vezetett (tehát ne gondold hogy ide indultunk), nekem különben is egy régi perem van Kárpáthy János úrral (tehát nekem köszönöd, hogy bennünket látsz és a pernek, nem Rudolfné jóságának, ahogy gondolod) — bizony régi per már, még én akkor fiatal voltam, alig gyermek, haha. Tanácsolták, hogy úgy vessünk véget a pernek, hogy én menjek nőül Kárpáthyhoz, de még fiatal voltam, csaknem gyermek, haha, nem vehettem rá magamat, haha; hibáztam, milyen gazdag volnék most, jó parti! (értsd: János úr már akkor is vén ember volt, mikor én a te idődben voltam, de én nem adtam el magamat gazdagságért, mint te). No de ön is szerencsés kópé, Kárpáthy, valóban önnek semmi panasza sem lehet a sors ellen. Ily szeretetreméltó nő, mint az öné, oly kincs, aminőt ön sohasem érdemelt meg. (Bizd el magadat ostoba! Ne gondold, hogy azért dicsérjük szépségedet, mintha az érdem volna; szégyelld magadat, hogy szépséged tett úrnővé.)