Terry Pratchett
Egyenjogú rítusok
Köszönet Neil Gaimannek, aki kölcsönadta nekünk a Liber Paginarum Fulvarum utolsó létező példányát, és nagy szia az összes kölyöknek a H. P. Lovecraft Szünidei Mulatságok Klubban.
Szeretném, ha világosan megértenétek, hogy ez a könyv nem röhejes. Kizárólag az ötvenes évek tévékomédiasorozataiban szereplő bárgyú vörös hajúak röhejesek.
És nem, nem is elképesztően muris.
Ez a történet a mágiáról szól, arról, hogy hová tűnik, meg, ami talán még fontosabb, hogy honnan jön és miért, bár nem kívánja azt a látszatot kelteni, hogy megválaszolja mindezen kérdéseket, vagy akár csak egyet is közülük.
Ami azt illeti, esetleg segíthet annak megmagyarázásában, hogy Gandalf miért nem nősült meg soha, vagy hogy Merlin miért is volt férfi. Mert ez a történet a szexről is szól, bár valószínűleg nem az atlétikus, izgó-mozgó, számold-meg- a-lábakat-és- oszd-el-kettővel értelemben, hacsak a szereplők teljességgel ki nem bújnak az író irányítása alól. Ami nem kizárt.
Mindamellett ez a történet elsősorban egy világról szól. Ami most épp itt jön. Figyeld meg alaposan, a különleges effektusok meglehetősen sokba kerültek.
Kontrabasszus hallatszik. Egy olyan mély, vibráló akkord, ami azt sugallja, hogy bármelyik pillanatban elbődülhetnek a rézfúvósok, harsányan üdvözölve a világegyetem belépőjét, merthogy a látkép a mélyűr feketesége, amiben itt-ott megmegcsillan egy kevéske csillag, akár Isten vállán a korpa.
Aztán fejünk fölött beúszik a képbe, gigantikusabban mint a legnagyobb, legundorítóbban fölfegyverkezett csillagcirkáló egy három részes filmet rendező elvetemült alak képzeletében: egy teknőc, tízezer mérföld hosszan. Ő Nagy A`Tuin, egyike a ritka asztrochelonitáknak egy olyan univerzumból, ahol a dolgok nem annyira olyanok, mint amilyenek valójában, hanem inkább olyanok, amilyennek az emberek elképzelik őket. A teknőc meteorlyuggatta páncélján négy óriás elefántot hordoz, akik hatalmas vállaikon viselik a Korongvilág nagy, körkörös kerekségét.
Ahogy a nézőpont körbelendül, a világ egésze látható az apró, körötte keringő nap fényénél. Van itt minden: földrészek, félszigetek, tengerek, sivatagok, hegyvonulatok és még egy csöpp központi jégsipka is. E hely lakóinak ez magától értetődik, semmi köze sincs globális teóriákhoz. Világuk, melyet körülölel az óceán, ami egyetlen hatalmas vízesésben zubog alá az űrbe mindörökkön folyton-folyvást, olyan kerek és lapos, mint egy geológiai pizza — bár szardella nélkül.
Egy ilyen világ, ami csupán azért fordulhat elő, mert az istenek is szeretnek viccelődni, olyan hely kell legyen, ahol létezhet mágia. És persze szex is.
Az égiháborúban sétálva jött, és ránézvést tudtad, hogy varázsló kell legyen, részben mert hosszú köpönyeget és faragott fütyköst viselt, de főként azért, mert az esőcseppek a fejétől több lábnyira megtorpantak és gőzölögtek.
Ez itt, magasan fenn a Kostető-hegységben, igazi, jó zivatartermő vidék: csupa csipkésormú bérc, sűrű erdő és keskeny folyóvölgy, utóbbiak olyan mélyek, hogy mire leér fenekükre a napfény, már fordulhat is vissza. Foszlott felhőgomolyok csüngtek az alacsonyabb szirteken a hegyi ösvény alatt, amin a varázsló csúszkált és botorkált. Néhány hasított szemű kecske lanyha érdeklődéssel figyelte. Nem túl nehéz a kecskék érdeklődését fölkelteni.
A varázsló néha megállt s nehéz botját földobta a levegőbe. Mindig ugyanabba az irányba mutatva ért földet, akkor nagy sóhajjal fölvette, és folytatta cuppogó útját.
A vihar körbejárta a hegyeket, mégpedig villámló, üvöltöző és zúgolódó lábakon.
A varázsló eltűnt a csapás kanyarulatában, és a kecskék visszatértek a nedves legelészéshez.
Egész addig, míg valami más miatt föl nem néztek. Megmerevedtek, szemük kitágult, orrcimpájuk szaglászva megfeszült.
Ami furcsa, lévén, hogy nem látszott semmi az ösvényen. Ám a kecskék ennek ellenére figyelemmel kísérték, ahogy elhaladt, míg csak el nem tűnt a szemük elől.
Meredek erdők közt, egy keskeny völgyben egy település bújt meg. Nem volt valami nagy, és egész biztos, hogy föl se tüntették volna a hegységről készült térképeken. Éppen hogy csak látszott a faluról rajzolt térképen.
Valójában egyike azoknak a helyeknek, amik kizárólag azért léteznek, hogy az emberek elszármazhassanak onnan. A világegyetem tele van szórva velük: eldugott falvacskák, széljárta kisvárosok a végtelen ég alatt, elszigetelt kunyhók fagyos hegyeken, amelyek egyetlen nyoma a történelemben, hogy olyan elképesztően mindennapos helyek, ahol valami nem mindennapos vette kezdetét. Gyakran semmi más nem árulkodik arról, csak egy kis táblácska, hogy, minden nőgyógyászati valószínűség ellenére, valaki nagyon híres ott született a falon, úgy félmagasban.
Köd kígyózott a házak közt, amikor a varázsló átkelt a megduzzadt patak feletti keskeny pallón és útját a falu kovácsműhelye felé vette, bár a két ténynek semmi, de semmi köze egymáshoz. A köd mindenképp kígyózott volna: tapasztalt köd volt, és a kígyózást immáron művészetté fejlesztette.
A kovácsműhely természetesen eléggé zsúfolt volt. A kovácsműhely az a hely, ahol mindig számíthatsz arra, hogy ég a tűz, s lesz kivel beszélgetned. Számos falubéli lebzselt a meleg árnyékban, ám ahogy a varázsló közeledett, várakozásteljesen fölegyenesedtek, és megpróbáltak intelligensnek látszani, általában elhanyagolható sikerrel.
A kovács nem érezte szükségét, hogy ennyire szervilis legyen. Odabiccentett a varázslónak, de ez az üdvözlés az egyenrangú félnek szólt, vagy legalábbis a kovács szemszögéből egyenrangú félnek. Végül is, bármely félig-meddig szakmaértő kovács több mint biccentő ismeretségben áll a mágiával, vagy legalábbis szereti ezt hinni magáról.
A varázsló köszönt. Egy fehér macska, ami addig a kemence mellett szunyókált, fölébredt, és óvatosan figyelte.
— Mi ennek a helységnek a neve, uram? — kérdezte a varázsló.
A kovács vállat vont.
— Lusta Dög — válaszolta.
— Lusta…?
— …Dög — ismételte meg a kovács, hangszínével kizárva a lehetőséget, hogy bárki is beleköthessen ebbe.
A varázsló ezen eltűnődött.
— Olyan név, amely mögött bizonyára meghúzódik egy történet — mondta végül. — Amit más körülmények között örömmel meghallgatnék. Ám beszélni szeretnék magával, kovácsmester, a fiáról.
— Melyikről? — kérdezte a kovács, és a slepp kuncogott. A varázsló elmosolyodott.
— Hét fia van, ugyebár? És jómaga nyolcadik fiú volt a családjában?
A kovács arca megfeszült. Odafordult a többi falubelihez.
— Nos, az eső már alig csöpörög — mondta. — Tűnés, mindnyájan. Nekem meg a… — fölhúzott szemöldökkel a varázslóra nézett.
— Dob Kvartély — mutatkozott be a varázsló.
— Nekem meg Miszter Kvartélynak van némi megbeszélnivalónk. — Bizonytalanul meglengette pörölyét, és, egyik a másik után, válluk fölött hátralesve, hátha a varázsló csinál valami érdekeset, a közönség eloldalgott.
A kovács előhúzott két sámlit egy pad alól. A víztartály melletti szekrényből kivett egy palackot, és kristálytiszta folyadékot töltött kicsiny kupicákba.
A két férfi ült, nézte az esőt meg a híd fölött gomolygó párát. Aztán a kovács azt mondta:
— Tudom, melyik fiúra gondolt. Az öreg Néne már odafenn van a feleségem mellett. Nyolcadik fiú nyolcadik fia, hát persze. Átfutott az agyamon, de hogy őszinte legyek, nem gondolkoztam el rajta különösebben. Nahát, nahát. Varázsló a családban, he?