— Akkoriban mindennek más volt a színe.
— Ez igaz.
— Nyaranta nem esett ennyit az eső.
— A naplementék vörösebbek voltak.
— Sokkal több öregember volt. Tele volt velük a világ — emlékezett a varázsló.
— Igen, tudom. És most meg tele van fiatalokkal. Hát nem érdekes? Úgy értem, az ember pont a fordítottjára számítana.
— Még a levegő is jobb fajta volt. Könnyebb volt lélegezni — dörmögte Katángli. Továbblépdeltek az örvénylő hóban, az idő és a Természet fura útjait fontolgatva.
— Hazalátogatott valaha? — faggatta Néne.
Katángli vállat vont.
— Amikor apám meghalt. Különös, még soha nem mondtam senkinek, de… nos, ott voltak a bátyáim; mert ugye nyolcadik fiú vagyok, s mindnek vannak gyerekei sőt unokái, s egyik sem tudja rendesen leírni a nevét. Meg tudtam volna venni az egész falut. És úgy bántak velem, mint egy királlyal, de… úgy értem, én jártam olyan helyeken és láttam olyan dolgokat, amiktől családtagjaim tudata jéggé alvadna, bármely lidércnyomásuknál vadabb lényekkel szálltam szembe, olyan titkokat tudok, amiket csak nagyon kevesen…
— Mellőzöttnek érezte magát — summázta Néne. — Nincs ebben semmi különös. Mindnyájunkkal megesik. Ezt választottuk.
— A varázslóknak soha nem lenne szabad hazamenni — morogta Katángli.
— Nem hiszem, hogy haza tudnak menni — értett egyet Néne. — Nem kelhetsz át kétszer ugyanazon a folyón, mindig ezt mondom.
Katángli ezen eltöprengett.
— Azt hiszem, ebben nincs igaza — mondta. — Át kellett keljek ugyanazon a folyón, ó, több ezerszer is.
— Aha, de nem ugyanaz a folyó volt.
— Nem?
— Nem.
Katángli vállat vont.
— Ugyanannak a rohadt folyónak tűnt pedig.
— Semmi szükség erre a hangnemre — oktatta Néne. — Nem látom be, miért kéne ilyen szavakat eltűrnöm egy olyan varázslótól, aki még levelekre se tud válaszolni!
Katángli elhallgatott egy másodpercre, ha eltekintünk fogai kasztanyetta jellegű csattogásától.
— Ó! — bökte ki. — Ó, tudom már! Magától jöttek azok a levelek, igaz?
— Úgy van. Mindet aláírtam. Ez elvileg amolyan nyomravezető jel kéne legyen, nem igaz?
— Jól van, na, jól van, na. Csak azt hittem, valaki viccelődik, ennyi az egész — felelte Katángli morcosan.
— Viccelődik?
— Nem szoktunk sok kérelmet kapni nőktől. Nem kapunk egyet sem.
— Törtem a fejem, hogy miért nem kapok választ — jegyezte meg Néne.
— Kidobtam mindet, ha tudni akarja.
— Legalább annyit… ott van!
— Hol? Hol? Ó, ott!
A köd szétnyílt, s most tisztán látták — a hópelyhek szökőkútját, a megfagyott levegő díszes oszlopát. S alatta…
A bot nem fagyott a jégbe, hanem békésen lebegett egy forrongó víztócsában.
Egy varázslatos világegyetem jellegzetes szokatlanságainak egyike az ellentétek létezése. Már korábban megjegyeztük, hogy a sötétség nem a fény ellenkezője, csupán a fény hiánya. Hasonlóképp az abszolút nulla is pusztán a hő hiánya. Ha tudni akarod, milyen az igazi hideg, az olyan intenzív hideg, hogy a víz meg sem tud fagyni, hanem antiforr, nem kell messzebb menned ennél a tócsánál.
Néhány másodpercig csöndben bámulták, megfeledkezve civódásukról. Aztán Katángli vontatottan így szólt:
— Ha abba beledugja a kezét, az ujjai reccsenve fognak kettéroppanni, mint valami répa.
— Gondolja, hogy mágiával ki tudja onnan emelni? — firtatta Néne.
Katángli megveregette zsebeit s végül elővadászta sodornivalós zacskóját. Szakértő ujjakkal tömte néhány csikk maradványait új papírba, s megfelelő alakba nyalogatta anélkül, hogy levette volna szemét a botról.
— Nem — válaszolta. — De akkor is megpróbálom.
Vágyódva tekintett cigarettájára, aztán a füle mögé tűzte. Kinyújtotta kezét, kifeszítette ujjait, s ajka hangtalan mozgott, mikor elmotyogott néhány varázsszót.
A bot megpördült medencéjében, s puhán elemelkedett a jégről, ahol azonnal a fagyott levegőgubó középpontjává vált. Katángli fölnyögött az erőfeszítéstől — a közvetlen levitáció az alkalmazott mágia legnehezebb formája a hatás-ellenhatás közismert elvének mindig jelenlévő veszélye miatt, ami azt jelenti, hogy egy varázsló, aki puszta szellemi erével kísérel meg fölemelni egy nehéz tárgyat, azzal a kilátással kell szembenézzen, hogy esetleg agyával a csizmájában fogja végezni.
— Nem tudná függőlegesen fölállítani? — kérdezte Néne.
Rendkívüli érzékenységgel a bot lassan megfordult a levegőben, míg végül ott lógott Néne előtt néhány hüvelyknyire a jég fölött. Fagy csillámlott faragásain, de Katánglinak úgy tetszett — a migrén vörös ködén át, mely szeme előtt lebegett —, hogy őt nézi. Neheztelve.
Néne megigazgatta a kalapját, s céltudatosan fölegyenesedett.
— Rendben — mondta. Katángli megingott. A hang tónusa úgy hasított át rajta, mint a gyémántfűrész. Halványan vissza tudott emlékezni arra, ahogy anyja korholta kiskorában; nos, ez volt az a hang, csak kifinomultabb, koncentráltabb, és kis szilíciumkarbid-darabkákkal élezett, parancsoló hangnem, amitől egy tetem is vigyázzba vágta volna magát s valószínűleg már átmasírozott volna a temető felén, mielőtt eszébe jutott volna, hogy, végül is, halott.
Néne a lebegő varázspálca előtt állt, csaknem elolvasztva annak jeges borítását pillantásának puszta dühével.
— Ez hát az elképzelésed a tisztes viselkedésről, mi? Elhevergetni a tengeren, miközben emberek halnak meg? Ó, ez aztán derék!
Félkörben körbetrappolt. Katángli megrökönyödésére a husáng utána fordult.
— Szóval el lettél hajítva! — csattant föl Néne. — És akkor mi van? A lány alig több, mint gyermek, s a gyerekek előbb-utóbb mindnyájunkat eltaszítanak. Ez a hűséges szolgálat? Nincs benned semmi szégyen, itt heverészel duzzogva, mikor végre valami hasznod lehetne?
Előrehajolt, kampós orra csak egy-két hüvelyknyire a bottól. Katángli csaknem egészen bizonyos volt abban, hogy a varázsvessző megpróbált hátrahúzódni, el a boszorkány útjából.
— Megmondjam neked, mi történik a rossz botokkal? — sziszegte. — Ha Esk elveszett a világ számára, megmondjam, mit fogok veled csinálni? Egyszer megmenekültél a tűztől, mert tovább tudtad adni neki a fájdalmat. Legközelebb nem tűzbe vetlek.
Hangja ostorszíj-susogássá halkult.
— Először a hántológyalu jön. Aztán a dörzspapír és az ácsfúró és a faragókés…
— Hé, csak nyugalom! — szólalt meg Katángli könnyező szemmel.
— …és ami megmarad, azt kicövekelem az erdőbe a gombáknak meg fatetveknek meg bogaraknak. Évekig eltarthat.
A faragások gyötrődve vonaglottak. Többségük hátulra húzódott Néne tekintete elől.
— Most pedig — mondta a boszorkány —, megmondom, mit fogok tenni. Föl foglak venni és együtt mindnyájan szépen visszamegyünk az Egyetemre, nemdebár? Különben jön a tompa fűrész.
Fölgyűrte ruhaujját, s kinyújtotta kezét.
— Varázsló, azt fogom kérni, hogy eressze el.
Katángli boldogtalanul biccentett.
— Amikor azt mondom, hogy „most”, akkor azonnal! Most!
Katángli újra kimerte nyitni a szemét.
Néne maga előtt teljesen kinyújtott bal karral állt, szorosan markolva a botot.