— Csak a holttestemen át — szakította félbe Néne. — Meg a tiéden. Ők rajta keresztül szerzik az erejük, még többet akarsz nekik adni?
Katángli sóhajtott. Csodálattal adózott a varázspálcának, az egyik legjobb volt, amit valaha is látott.
— Nos, jó. Természetesen igazad van.
Odahajolt, s ráfektette a botot Esk alvó alakjára, aztán drámaian hátralépett.
Semmi sem történt.
Az egyik varázsló idegesen köhécselt.
Továbbra se történt semmi.
— A dolog nem működik — mutatta ki Katángli —, igaz?
— Úúk.
— Adj neki időt — javasolta Néne.
Adtak neki időt. Odakint a vihar körbesétált az égbolton, megpróbálva leemelni a házak fedelét.
Néne lecsüccsent egy könyvkupacra, s megdörzsölte szemét. Katángli keze a dohányzacskója felé kalandozott. Az idegesen köhécselő mágust egy kollégája kivezette a szobából.
— Úúk — jegyezte meg a könyvtáros.
— Tudom már! — kiáltott föl Néne, így hát Katángli félig megsodort cigarettája dohányzáporként szóródott ki erőtlen ujjai közül.
— Mit?
— Még nincs vége!
— Mi?
— Esk persze nem tudja használni a botot — mondta Néne fölállva.
— De hát azt mondtad, hogy ezzel söpörte a padlót, és a bot védelmezte őt, és… — kezdte Katángli.
— Nemnemnem — vágott közbe Néne. — Ez azt jelenti, hogy a bot hasznosította magát, vagy használta a lányt, de a gyerek sose volt képes használni őt, érted?
Katángli rámeredt a két mozdulatlan testre.
— Tudnia kellene használni. Valódi varázslói pálca.
— Ó! — mondta Néne. — Szóval a lány valódi varázsló, mi?
Katángli tétovázott.
— Nos, természetesen nem. Nem kérheted, hogy nyilvánítsuk varázslónak. Hol erre a precedens?
— A micsoda? — kérdezte élesen Néne.
— Még sosem történt ilyesmi.
— Egy csomó olyan dolog van, ami még sosem történt meg. Csak egyszer születünk.
Katángli néma esengéssel tekintett rá.
— De ez ellentétes a t…
„Tant” kezdett mondani, de a szó csöndbe fulladt.
— Hol mondja ezt? — firtatta diadalmasan Néne. — Hol mondja azt, hogy nők nem lehetnek varázslók?
A következő gondolatok száguldottak át Katángli agyán:
…Nem mondja sehol, csak mindenhol.
…De a fiatal Simon mintha azt állílotta volna, hogy a mindenhol olyannyira hasonlít a seholra, hogy nincs is különbség.
…Akarom, hogy úgy emlékezzenek rám, mint az első Arkrektorra, aki nőket engedett az Egyetemre? Viszont … az biztos, hogy nem felejtenének el.
…Igazán imponáló asszony, amikor ebben a pózban áll.
…A botnak megvannak a maga elképzelései.
…Valamiképp van ebben logika.
…Ki fognak nevetni.
…Lehet, hogy nem sikerül.
…Lehet, hogy sikerül.
Nem bízott bennük. De nem volt választása.
Esk rámeredt a rettentő pofákra, amik lebámultak rá, meg a könyörületesen ruhafedte, hórihorgas testekre.
A keze viszketett.
Az árnyékvilágban az eszmék valóságosak. A gondolat, úgy tűnt, fölfelé terjed a karján.
Afféle derűlátó gondolat volt, csupa pezsgés gondolat. Nevetett, és széttárta kezét, s a bot úgy csillogott benne, akár a megszilárdult elektromosság.
Az Izék ideges csivitelésbe fogtak, s hátul egy-kettő elkezdett elimbolyogni. Simon előreesett, amikor fogva tartói sietve elengedték, s négykézlábra érkezett a homokon.
— Használd föl! — kiáltotta. — Ez az! Meg vannak rémülve!
Esk rámosolygott, s folytatta a bot vizsgálatát. Most először ki tudta venni, mit is ábrázolnak valójában a faragások.
Simon fölmarta a világ gúláját, s felé szaladt.
— Gyere! — hívta. — Ezt gyűlölik!
— Tessék? — mondta Esk.
— Használd a botot! — sürgette Simon, s odanyúlt érte. — Hé! Megharapott!
— Sajnálom — mentegetőzött Esk. — Miről is beszélgettünk? — Fölnézett s szemügyre vételezte a siránkozó Izéket, mintha most látná őket először. — Ó, azokról. Ők csupán az elménkben léteznek. Ha nem hinnénk bennük, egyáltalán nem is lennének.
Simon körbenézett.
— Őszintén szólva nem mondhatom azt, hogy hiszek neked — jelentette ki.
— Azt hiszem, most haza kéne menjünk — javasolta Esk. — Már biztos aggódnak értünk.
Összetette kezét, s a bot eltűnt, bár egy pillanatig úgy ragyogott a keze, mintha gyertyaláng körül tartaná.
Az Izék vonítottak. Néhányuk hanyatt esett.
— Az a fontos a mágiában, hogy hogyan nem használod föl — nyilatkozta Esk, Simon karjába kapaszkodva.
A fiú a szétporladó alakokra bámult, s bolondul vigyorgott.
— Nem használod? — tudakolta.
— Ó, igen — bólogatott Esk, miközben az Izék felé közelítettek. — Próbáld ki magad.
Kinyújtotta kezét, kihúzta a botot a levegőből, s odakínálta a fiúnak. Simon érte nyúlt, de aztán visszakapta a kezét.
— Öh, inkább nem — mondta. — Nem hiszem, hogy különösebben kedvelne engem.
— Azt hiszem, akkor teljesen rendben van, ha én adom oda neked. Azzal nem vitatkozhat — nyugtatta Esk.
— Hova tűnik el?
— Pusztán saját maga eszméjévé válik, azt hiszem.
A fiú újra odanyúlt, s ujjai a csillogó fára zárultak.
— Remek — jegyezte meg, s a klasszikus, „bosszúálló varázsló” pózba emelte. — Majd én megmutatom nekik!
— Nem, az helytelen.
— Hogy érted azt, hogy helytelen? Van hozzá hatalmam!
— Ők afféle… visszatükröződéseink — magyarázta Esk. — Nem győzheted le a saját tükörképed, az mindig ugyanolyan erős, mint te. Ezért húzódnak közelebb hozzád, amint mágiát kezdesz használni. És ők nem fáradnak el. A mágia élteti őket, szóval nem győzheted le őket varázslattal. Nem, az a lényeg… nos, ha nem használsz varázslatokat, mert nem vagy képes rá, annak semmi haszna. De ha nem használsz varázserőt, noha tudnál, az aztán tényleg kiborítja őket. Még a gondolatát is rühellik. Ha az emberek nem varázsolnának egyáltalán, akkor elpusztulnának.
Előttük az Izék siettükben, hogy elhátráljanak előlük, átestek egymáson.
Simon a botra nézett, aztán Eskre, aztán az Izékre, aztán vissza a botra.
— Erről muszáj lesz alaposan elgondolkozni — mondta tétován. — Ezt tényleg nagyon szeretném kikalkulálni.
— Biztos vagyok benne, hogy nagyon jól fogod csinálni.
— Mert valójában azt mondod, hogy az az igazi erő, amikor átvágsz a mágián, ki, egész a túloldalára.
— De működik, nem igaz?
Mostanra egyedül maradtak a hideg síkon. Az Izék távolba vesző pálcikafigurák lettek.
— Kíváncsi vagyok, vajon ezt értik-e bűbájolás alatt? — mormolta Simon.
— Nem tudom. Lehetséges.
— Tényleg nagyon szeretném ezt kidolgozni — szögezte le ismét Simon, meg-megforgatva a botot kezében. — Kísérleteket végezhetnénk, tudod, a mágia szándékos nemhasználatáról. Roppant gondosan nem rajzolnánk nyolcszöget a padlóra, és előre megfontoltan nem idéznénk meg mindenféle dolgokat, és.:. már a puszta gondolattól kiver a veríték!
— Arról szeretnék gondolkozni, hogy kerülünk haza — említette meg Esk, lepillantva a gúlára.
— Nos, ez elvileg az én elképzelésem a világról. Képesnek kéne lennem arra, hogy erre módot leljek. Hogy is csinálod ezt a dolgot a kezeddel?