— Én vagyok az, igen — felelte Erik, arra az esetre, ha nem lenne világos számukra. — Tökéletesen jól értetted.
A főpap megint megszólalt. Ezúttal nem volt benne semmi kissé.
— Akkor fussuk át ezt még egyszer, jó? — javasolta a Démonkirály. Hátradőlt a trónján.
— Egy szép nap történetesen rábukkantál a tezumánokra és úgy döntöttél, azt hiszem, pontosan idézlek, hogy ők „kőkorszaki reménytelen esetek bandája, ami egy mocsárban ücsörög és nem okoz gondot senkinek”, igaz? Minekutána megszálltad egyik főpapjuk tudatát — azt hiszem, abban az időben egy kis gallyat imádtak —, megőrjítetted, és arra ösztönözted a törzseket, hogy egyesüljenek, tartsák rettegésben szomszédaik, és hozzanak létre a kontinensen egy új nemzetet, amely szentelje magát ama nemes feladatnak, hogy minden embert szertartásos piramisok tetejére kell hurcolni és kőkésekkel fölaprítani. — A király maga elé húzta jegyzeteit. — Ó, igen, továbbá némelyiket elevenen meg is kell nyúzzák — fűzte hozzá.
Quetzacoatl idegesen csoszogott.
— Minek következtében — folytatta a király — azonnal elhúzódó háborúba bocsátkoztak nagyjából mindenki mással, halált és pusztulást hozva meglehetősen ártatlan emberek ezreire, ekcetra, ekcetra. Na, ide figyelj, az ilyesminek véget kell vetni.
Quetzacoatl hátrahőkölt egy kicsit.
— Ez csak, tetszik tudni, hobbi volt — magyarázta az ördögfióka. — Tetszik tudni, azt gondoltam, ez a helyes eljárás valahogy. Halál, pusztulás meg hasonlók.
— Azt gondoltad, na persze — mondta a király. — Többé-kevésbé ártatlan emberek ezreinek haláláról? Egyenesen kicsúsztak a kezünkből — csettintett az ujjaival —, csak úgy. Egyenest a boldog vadászmezőikre vagy akárhová. Ez a gond veletek, alattvalókkal. Nem is gondoltok az Összképre. Úgy értem, vegyük a tezumánokat. Komor, fantáziátlan, rögeszmés népség… mostanra már föltalálhattak volna egy teljes bürokráciát olyan adórendszerrel, amitől a kontinens elméi a kontinens salakjává válhattak volna. Ehelyett csupán másodosztályú baltás gyilkosok bandája. Micsoda pazarlás!
Quetzacoatl tűkön ült.
A király egy darabig előre-hátra forgott a trónnal.
— Na már most, azt akarom, hogy azonnal menj vissza hozzájuk és kérj bocsánatot — jelentette ki.
— Tessék?
— Mondd meg nekik, hogy meggondoltad magad. Mondd meg nekik, hogy amit valójában akartál, az az iparkodás éjjel-nappal felebarátaik sorsának jobbításáért. Bombasikere lesz.
— Mi? — fakadt ki Quetzacoatl szerfelett alamuszi képpel. — Azt tetszik akarni, hogy megnyilvánuljak nekik?
— Már láttak téged, nem igaz? Láttam a szobrot, nagyon élethű.
— Nos, igen. Megjelentem álmokban meg ilyesmi — válaszolta tétován a démon.
— Na, hát akkor. Fogj hozzá!
Quetzacoatl nyilvánvalóan boldogtalan volt valami miatt.
— Ööö — mondta. — Azt tetszik akarni, hogy valahogy ténylegesen testet öltsek? Úgy értem, hogy tényleg, izé, jelenjek meg a helyszínen?
— Igen!
— Ó!
A fogoly leporolta magát és ráncos kezét Széltoló felé nyújtotta.
— Örök hálám. Ponc Strigo y Pondro da Chirm — közölte.
— Tessék?
— Ez a nevem.
— Ó!
— Nagyszerű ősi név — állította da Chirm, miközben a gúnyolódás nyomait kereste Széltoló szemében.
— Remek — mondta Széltoló kifejezéstelenül.
— A Fiatalság Forrását kerestük — folytatta da Chirm.
Széltoló tetőtől-talpig szemügyre vette.
— Sikerrel? — tudakolta udvariasan.
— Nem, nem kifejezetten.
Széltoló ismét lekukucskált a gödörbe.
— Azt mondtad, kerestük — akarta tisztázni. — Hol vannak a többiek?
— Elkapták a vallást.
Széltoló fölnézett Quetzacoatl szobrára. Semmilyen képzelőerő nem kellett ahhoz, hogy elképzelje mifélét.
— Azt hiszem — jelentette ki körültekintően —, hogy jobb lesz, ha megyünk.
— De még mennyire — értett egyet az öreg. — És minél gyorsabban. Mielőtt a Világ Ura fölbukkan.
Megfagyott a vér Széltoló ereiben. Kezdődik, gondolta. Tudtam, hogy az egész rosszra fog fordulni, és ez az a pont, ahol elkezdődik. Bizonyára ösztönösen megérzem az ilyesmit.
— Honnan tudsz erről? — kérdezte.
— Ó, van nekik az a jóslatuk. Hát, nem is annyira jóslat, inkább a világ teljes története, a kezdetektől végig. A teljes piramist teleírták vele — mesélte vígan da Chirm. — Szavamra, nem szeretnék a Világ Ura bőrében lenni, amikor megérkezik. A tezumánoknak terveik vannak vele.
Erik fölállt.
— Na, idehallgassatok — mondta. — Nem fogom eltűrni az ilyesmit. Én vagyok az uralkodótok, ha nem tudnátok…
Széltoló a szoborhoz legközelebbi sziklatömbökre meredt. A tezumánoknak két emeletébe, húsz évében és tízezer tonna gránitjába került elmagyarázni, hogy mit szándékoznak tenni a Világ Urával, ám az eredmény, nos, szemléletes lett. Az uralkodónak semmi kétsége sem maradhat, hogy bosszúsak. Talán még odáig is elmegy, hogy levonja a következtetést, a tezumánok ugyancsak dühösek.
— De miért adták neki ezeket a drágaköveket kezdetben? — firtatta Széltoló rámutatva.
— Hát, végül is ő a Világ Ura — válaszolta da Chirm. — Azt hiszem, jár neki némi tiszteletadás.
Széltoló bólintott. Van ebben valami igazság. Ha már olyan törzs vagy, amely a mocsárban él egy nyirkos erdő közepén, sehol semmi fém, és olyan istent sóztak rád, mint Quetzacoatl, és aztán találsz valakit, aki azt állítja, ő a felelős az egészért, valószínűleg szeretnél némi időt eltölteni annak elmagyarázásával, milyen hihetetlenül csalódott vagy. A tezumánok nem látták semmi okát, amiért finoman kéne bánniuk az istenségekkel.
Jól eltalált arckép volt Erikről.
A varázsló tekintete követte a történetet a következő falra.
Ez a kőtömb Széltoló élethű képmását tette szemlére. A vállán ült egy papagáj.
— Várjunk csak — szólalt meg. — Ez én vagyok!
— Látnod kéne, mit tesznek veled a következő kőtáblán — jelentette a papagáj önelégülten. — Föl fog fordulni a hogyhíjjákod.
Széltoló megszemlélte a tömböt. A hogyhíjjákja fölkavarodott.
— Csak elmegyünk a legnagyobb csöndben — szögezte le határozottan. — Úgy értem, nem állunk meg, hogy megköszönjük a vendéglátást. Később is küldhetünk nekik köszönőlevelet. Tudjátok, hogy ne legyünk udvariatlanok.
— Egy pillanat — mondta da Chirm, amikor Széltoló megrángatta a karját. — Még nem volt alkalmam elolvasni az összes tömböt. Szeretném látni, hogyan fog véget érni a világ…
— Nem tudom, hogyan fog véget érni másoknak — jegyezte meg mogorván Széltoló, az alagútba cibálva az öregembert. — De azt igen, hogyan fog véget érni számomra.
Kilépett a hajnali fénybe, ami remek dolog. Viszont annyiban letért a helyes útról, hogy tezumánok félkörébe érkezett. Azoknak lándzsái voltak. Remekművűen pattintott obszidián lándzsahegyekkel, melyek, csakúgy, mint kardjaik, közel sem voltak olyan kifinomultak, mint a közönséges, durva, alsóbbrendű acélfegyverek. Jobb tudni azt, hogy pompás, valódi népi eredetű mintapéldányokkal fognak fölnyársalni ocsmány, kovácsműhelyben készült darabok helyett, amelyeket a természet körforgásával kapcsolatot vesztett emberek kalapáltak ki?