Valószínűleg nem, döntötte el Széltoló.
— Mindig azt mondom — közölte da Chirm —, hogy mindennek van jó oldala.
Széltoló, a mellette lévő kőtömbhöz kötözve, csak nehezen tudta odafordítani a fejét.
— Ebben a pillanatban pontosan hol lenne az? — firtatta.
Da Chirm odabandzsított a mocsarakra és az erdő lombos tetejére.
— Hát… Először is, első osztályú innen föntről a kilátás.
— Ó, remek! — csúfolódott Széltoló. — Tudod, magamtól ez eszembe se jutott volna. Tökéletesen igazad van. Szerintem ez az a fajta kilátás, amire egész életedben emlékezni fogsz. Úgy értem, nem úgy néz ki, mintha bravúros emlékezőtehetséget igényelne.
— Igazán semmi szükség szarkazmusra. Csak tettem egy megjegyzést.
— A mamám akarom — nyöszörögte Erik a középső oltárról.
— Föl a fejjel, kölyök — biztatta da Chirm. — Téged legalább valami érdemlegesért áldoznak föl. Én csak azt javasoltam, próbálják meg a kerekeket függőlegesen használni, hogy guruljanak. Sajnos, errefelé nem nagyon nyitottak az új ötletekre. Azonban nil desperandum. Míg élünk, remélünk.
Széltoló fölhörrent. Ha van valami, amit ki nem állhat, akkor az a halál küszöbén félelmet nem ismerő emberek. Úgy tűnt, ez valami teljesen alapvetőt talál el benne.
— Valójában — kezdte da Chirm —, azt hiszem… — kísérleti jelleggel egyik oldaláról a másikra gördült, és az indákat rángatta, amelyekkel lekötözték. — Igen, azt hiszem, amikor megkötötték ezeket a köteleket… igen, ők határozottan…
— Mi? Mi van? — érdeklődött Széltoló.
— Igen, határozottan — bólintott da Chirm. — Teljesen biztos vagyok benne. Nagyon szorosan és szakértelemmel kötötték meg őket. Nincs bennük egy hüvelyknyi hézag sem, sehol.
— Köszönöm — felelte Széltoló.
A csonka piramis lapos teteje egészében véve elég nagy volt, bőséges hellyel szobroknak, papoknak, oltároknak, vérelvezető árkoknak, késpattintó sorozatgyártásnak és minden másnak, ami a tezumánoknak kell a nagybani vallásos gondoskodáshoz. Széltoló előtt több pap buzgón kántálta a panaszok hosszú listáját a mocsarakról, szúnyogokról, fémércek hiányáról, tűzhányókról, az időjárásról, arról, hogy az obszidián mindig kicsorbul, a gondról, amit az olyan isten okoz az embernek, mint Quetzacoatl, arról, hogy a kerekek sosem működnek rendesen, akármilyen gyakran fekteted ki lapjukra és lökdösöd őket előre, és így tovább.
A legtöbb vallás imái rendszerint dicsőítik a szóban forgó isteneket és köszönetet mondanak nekik, vagy általános áhítatosságból vagy abban a reményben, hogy az illető isten, avagy istennő elérti a célzást és elkezd végre felelősen viselkedni. A tezumánok, miután hosszan, alaposan körülnéztek a világban és kerekperec úgy döntöttek, hogy a dolgok máris olyan rosszak, amilyenek csak lehetnek, tökélyre vitték az egyszólamú siránkozás művészetét.
— Most már nem tart soká — jelentette ki a papagáj ülőrúdjáról a tezumánok egyik jelentéktelenebb istenének szobrán.
Bonyolult eseménysor után jutott föl oda, ami rengeteg rikácsolással, felhőben szálló tollakkal járt együtt, valamint három tezumán pappal, akiknek csúnyán földagadt a hüvelykujja.
— A főpap épp egy hogyhíjjákot végez el Quetzacoatl tiszteletére — csevegett tovább. — Egész csődületet vonzottatok ide.
— Gondolom, nem fogsz leszökkenni ide és átharapni ezeket a kötelékeket, mi? — tudakolta Széltoló.
— De még mennyire hogy nem!
— Tudtam.
— Mindjárt fölkel a nap — folytatta a papagáj. Széltoló úgy érezte, hogy a madár hangja szükségtelenül vidám.
— Panaszt fogok emelni emiatt, démon — nyögte Erik. — Csak várj, amíg a mamám rájön! A szüleim befolyásos emberek, ha nem tudnád.
— Ó, remek — felelte Széltoló elhalóan. — Miért nem mondod meg a főpapnak, hogy ha kivágja a szíved, a mamád elmegy holnap az iskolába panaszkodni?
A tezumán papok meghajoltak a nap irányába és a lenti tömegben minden szem a dzsungel felé fordult.
Ahol valami történt. A recsegő aljnövényzet hangja hallatszott. Trópusi madarak törtek ki a fák közül, süvöltve.
Persze, Széltoló mindezt nem láthatta.
— Nem lett volna szabad a világ fölötti uralomra vágynod — mondta. — Úgy értem, mégis, mire számítottál? Nem várhatod, hogy az emberek örüljenek, ha megérkezel. Soha senki se örül, ha fölbukkan a háziúr.
— De ezek meg fognak ölni engem!
— Ez csak az ő módjuk annak kifejezésére, képletesen szólva, hogy elegük van a várakozásból arra, hogy kifestess és rendbe hozasd a vízvezetéket.
Mostanra az egész dzsungelben teljes volt a zűrzavar. Az állatok kirobbantak a bokrokból, mintha tűz elől menekülnének. Néhány nehéz dobbanás azt sugallta, hogy fák dőltek ki.
Végül egy őrjöngő jaguár nagy robajjal kirontott az aljnövényzetből és elügetett a töltésen. A Poggyász alig néhány lábbal mögötte követte.
Kúszónövények borították, levelek és ritka őserdei madarak tollai, melyek közül némelyik mostanra még jobban megritkult. A jaguár megúszhatta volna, ha bármelyik oldalra cikkel vagy cakkot, ám a puszta rettegés megakadályozta ebben. Elkövette azt a hibát, hogy hátrafordította fejét, hogy lássa, mi van mögötte.
Ez volt az utolsó hiba, amit elkövetett életében.
— Emlékszel arra a ládára, ami a tied? — kérdezte a papagáj.
— Mi van vele? — érdeklődött Széltoló.
— Erre tart.
A papok lekukucskáltak a messze alant fejvesztetten futkosó alakokra. A Poggyásznak lényegre törő módszere volt az elbánásra a közte és úti célja közt elhelyezkedő dolgokkal; fütyült rájuk.
Ez volt az a pillanat, amit, minden jobb meggyőződése ellenére, mélységes rettegésben és — mind közül a legszerencsétlenebb — teljes tudatlanságban afelől, ami épp zajlott, maga Quetzacoatl kiválasztott a megtestesülésre a piramis tetején.
Több pap is észrevette. A kések kiestek kezükből.
— Ööö — nyikkant a démon.
A többi pap is odafordult.
— Rendben. Na már most, azt akarom, hogy mind figyeljetek ide — cincogta Quetzacoatl, pöttöm kezével tölcsért formálva fő szája elé, erőfeszítést téve arra, hogy hallható legyen.
Ez nagyon kínos volt. Szívesen volt a tezumánok istene, egészen lenyűgözte céltudatos kötelességteljesítésük, nagyon boldoggá tette a hihetetlenül élethű szobor a piramisban, és tényleg bántotta, hogy föl kell tárja, hogy az, egyetlen jelentős részletben, nem egyezik az eredetivel.
Mindössze hat hüvelyk magas volt.
— Na, akkor — kezdte. — Ez nagyon fontos…
Sajnos, soha senki sem tudta meg, miért. Abban a pillanatban a Poggyász fölhúzódzkodott a piramis tetejére, lábai propellerként suhogtak, és egyenesen a kőtáblákon landolt.
Valami röviden nyikkant, majd pukkant.
Milyen muris a világ, mondta da Chirm. Az embernek muszáj röhögnie. Ha nem tenné, meg is őrülne, nemde? Egyik percben hozzá vagy kötözve egy kőlaphoz, és válogatott kínzások elszenvedése vár rád, a következőben meg reggelit kapsz, váltás ruhát, forró fürdőt és ingyen fuvart ki a királyságból. Ettől rögtön elhiszed, hogy van isten. Na persze, a tezumánok tudták, hogy van isten, és jelenleg épp kicsi, zsíros maszat piramis tetején. Ami némi gondot jelentett számukra.