A Poggyász a város főterén guggolt. A teljes papság körülötte ült és gondosan figyelte, hátha tesz valami mulatságosat vagy vallásosat.
— Itt akarod hagyni? — firtatta Erik.
— Az nem olyan egyszerű — válaszolta Széltoló. — Rendszerint utolér. Csak menjünk innét minél gyorsabban!
— De elvisszük a hűbért, nem?
— Szerintem ez döbbenetesen rossz ötlet — felelte Széltoló. — Menjünk csak el szép csöndben, míg jó hangulatban vannak. Az újdonság varázsa hamarosan elmúlik, azt hiszem.
— És nekem meg folytatnom kell a Fiatalság Forrásának keresését — jelentette ki da Chirm.
— Ó, igen! — értett egyet Széltoló.
— Tudjátok, ennek szenteltem az egész életem — büszkélkedett az öreg.
Széltoló jól megnézte. — Tényleg? — ámult el.
— Ó, igen. Kizárólagosan. Kisfiúkorom óta.
Széltoló arckifejezése heveny tanácstalanságot árult el.
— Ebben az esetben — kezdte annak modorában, aki egy gyermekhez szól — nem lett volna jobb… tudod, értelmesebb… ha csak simán élted volna a…
— Mit? — kérdezte da Chirm.
— Ó, ne is törődj vele! — nyelt nagyot Széltoló. — Mondok neked valamit — tette hozzá —, szerintem azért, hogy megelőzzük azt, hogy, tudod, unatkozz, meg kellene ajándékozzunk téged ezzel a csodás beszélő papagájjal. — Gyorsan megragadta, miközben vigyázott, hogy hüvelykujjait ne érhesse kár. — Őserdei madár — állította. — Kegyetlenség lenne kitenni a városi életnek, nem?
— Ketrecben születtem, te sült hogyhíjják! — sikította a papagáj. Széltoló szembefordult vele, orrát a madár csőréhez nyomta.
— Eszed, vagy ha nem, mi eszünk papagájbecsináltat — szögezte le. A papagáj nyitotta a csőrét, hogy belecsípjen a varázsló orrába, meglátta az arckifejezését, és meggondolta magát.
— Pityu kér egy kekszet — sikerült kinyögnie, és sotto voce hozzátette: — hogyhíjjákhogyhíjjákhogyhíjják.
— Egy édes kis madárka, ami a sajátom! — ujjongott da Chirm. — Nagyon fogok vigyázni rá!
— Hogyhíjjákhogyhíjják.
Elérték a dzsungelt. Néhány perccel később a Poggyász utánuk loholt.
Dél volt a tezumán királyságban.
A legfőbb piramis belsejéből egy nagyon nagy szobor szétszedésének hangjai szűrődtek ki.
A papok töprengve ültek körben. Néha-néha egyikük fölállt és rövid beszédet mondott.
Nyilvánvaló volt, hogy érveket hoznak föl. Például, hogy a királyság gazdasága hogyan függ az élénk obszidiánkés-ipartól, a leigázott szomszédos királyságok mára már milyen szilárdan építenek a vaskezű kormányzás pofonjaira, és mellesleg a vaskezű kormányzás ütéseire, vágásaira és kibelezéseire is, és a rettentő sorsról, amely bármely olyan népre vár, akinek nincsenek istenei. Egy istentelen nép akármibe is belekezdhet, ellene fordulhat a takarékosság és önfelnemáldozás nagyszerű ősi hagyományainak, amelyek a királyságot odajuttatták, ahol ma áll, elkezdhetnek töprengeni azon, miért, ha nincs istenük, van szükségük erre a rengeteg papra, bármin.
Az érvet meggyőzően támasztotta alá Mazumán, a főpap, amikor ezt mondta: — [Törött-orrú-szétlapított-alak, jaguármancs, három toll, stilizált tüskés hangyász.]
Egy idő múlva szavaztak. Mire beköszöntött az éjjel, a királyság legjobb kőművesei már új szobron dolgoztak.
Az alapjában véve szögletes volt, számtalan lábikóval.
A Démonkirály ujjaival dobolt az íróasztalán. Nem mintha boldogtalan lett volna Quetzacoatl sorsa miatt, akinek most számos évszázadot kell eltöltenie az egyik alsó pokolban, míg új anyagi testet növeszt. Úgy kell neki, a rémes kis ördögfiókának. Elvégre, ennek a kívánságügyletnek pont az a lényege, hogy gondoskodjon róla, hogy amit a kliens kap, pontosan az, amit kért, és pontosan az, amit egyáltalán nem szeretne.
Csak annyi, hogy úgy érzi, nem ő irányítja a dolgokat.
Ami persze nevetséges. Ha a legjobbra kerül a sor, még mindig testet ölthet és elrendezheti a dolgot személyesen. De szerette, ha az emberek azt hiszik, hogy minden rossz, ami velük történik, csupán a végzetük meg a sorsuk. Ez egyike volt azon kevés dolgoknak, amik mindig fölvidították.
Visszafordult a tükörhöz. Valamivel később át kellett állítsa az idő-vezérlőgombot.
Egyik percben Klaccs lihegő, párás dzsungelei, a következőben…
— Azt hittem, hogy vissza fogunk menni a szobámba — panaszkodott Erik.
— Én is azt hittem — felelte Széltoló üvöltve, hogy hallható legyen a robajban.
— Csettints újra az ujjaiddal, démon!
— Szó se lehet róla! Bőséggel vannak ennél rosszabb helyek!
— De ez tiszta forró és sötét.
Ezt Széltolónak is el kellett ismernie. Továbbá rázkódott is és zajos volt. Amikor a szeme hozzászokott a feketeséghez, néhol ki tudott venni egy-egy fényfoltot, amelyek halvány ragyogása azt sugallta, hogy valami hajószerű belsejében vannak. Az egész határozottan ácsmunka benyomást keltett, és erős faforgács- meg ragasztószaga volt. Ha ez hajó, akkor félelmetesen fájdalmas vízrebocsátásban van éppen része egy sziklákkal bezsírozott sólyán.
Egy zökkenés teljes súlyával nekilódította egy rekeszfalnak.
— Azt kell mondjam — panaszolta Erik —, hogy ha a világ leggyönyörűbb asszonya itt él, nincs valami jó véleményem a budavárja kiválasztásáról. Azt hinné az ember, hogy néhány párnát vagy izét itt-ott el fog helyezni.
— Budavár? — értetlenkedett Széltoló.
— Muszáj, hogy legyen neki — jelentette ki Erik magabiztosan. — Olvastam erről. Azon szokott henteregni.
— Mondd csak — szólt Széltoló —, érezted már valaha szükségét a jeges ülőfürdőnek és a gyors futásnak a sportpálya körül?
— Soha.
— Érdemes lenne megpróbálni.
A robaj váratlanul megszűnt.
A távolból döndülő zaj hallatszott, amilyet például két, óriási nagy kapuszárny bezárása okozhat. Széltoló úgy vélte, ki tud venni távolodó, halkuló hangokat, meg kuncogást. Nem volt különösebben kellemes kuncogás, inkább afféle kárörvendezés, és semmi jót nem jósolt valakinek. Széltoló azt is gyanította, kinek.
Abbahagyta a tűnődést arról, miként került ide, akárhol legyen is ez az itt. Rosszindulatú erők, valószínűleg az volt az. Legalább pont most semmi különösen szörnyű nem történik vele. Alkalmasint csak idő kérdése.
Egy darabig körbetapogatózott, míg ujjai nem ütköztek abba, amiről kiderült némi vizsgálódás után a legközelebbi péterszeg fényénél, hogy kötéllétra. További matatás a hajótest, vagy akármi legyen is, egyik végén, érintkezésbe hozta egy kis, kerek fedélzeti nyílással. Belülről volt elreteszelve.
Visszakúszott Erikhez.
— Találtam egy ajtót — súgta.
— Hova visz?
— Szerintem marad, ahol van — válaszolta Széltoló.
— Derítsd ki, hová nyílik, démon!
— Lehet, hogy nem jó ötlet — bizalmatlankodott Széltoló.
— Rajta, fogj hozzá!
Széltoló rosszkedvűen a nyíláshoz mászott és megragadta a reteszt.
A csapóajtó nyikorogva kitárult.
Odalent — jó messze lent — nyirkos macskakövek voltak, amiken szellő kergetett néhány hajnali ködfoszlányt. Enyhe sóhajjal, Széltoló kigöngyölte a létrát.