— A helyemen kell maradnom — válaszolta az őr.
— Ez a helyes hozzáállás! — jelentette ki Szél-toló. — Ne is törődj vele, hogy mindenki más bátran odakint harcol, hogy megvédje a városát meg az asszonynépet az ellentől. Te itt maradsz és őrzöl minket. Így kell ezt! Valószínűleg szobrot fognak neked állítani a főtéren, persze, csak ha megmarad. „Megtette kötelességét”, azt fogják ráírni.
A katona szemlátomást elgondolkozott ezen, s míg ezt tette, borzalmas, szilánkokra hasadó reccsenés hallatszott a főkapu irányából.
— Figyeljetek — szólalt meg kétségbeesetten —, ha kiszaladok csak egy pillanatra…
— Ne aggódj miattunk! — bátorította Széltoló. — Még csak fegyverünk sincs.
— Igaz — bólintott a katona. — Kösz.
Aggodalmas mosolyt vetett Széltolóra és elsietett a zajongás irányába. Erik valami csodálathoz hasonlóval pillantott Széltolóra.
— Ez tényleg elég döbbenetes volt — ismerte el.
— Sokra fogja vinni még, az a legény — állította Széltoló. — Ilyen az igazi egészséges, katonás gondolkozás. Gyerünk! Meneküljünk el!
— Hová?
Széltoló sóhajtott. Már nem egyszer próbálta világossá tenni alapvető filozófiáját, de az emberek sosem fogják föl a lényeget.
— Ne törődj a hovával — mondta. — Tapasztalataim szerint az mindig megoldódik magától. A fontos szó az el.
A kapitány óvatosan a barikád fölé dugta a fejét és vicsorgott.
— Ez csak egy kis láda, őrmester — csattant föl. — Még csak bele se fér egy-két ember.
— Mán megbocsásson, uram — mondta az őrmester és arca olyan férfi arca volt, akinek a világfölfogása sokat változott néhány röpke perc alatt —, legalább négy van benne, uram. Limbus káplár meg az osztaga, uram. Kiküldtem őket, hogy nyissák ki, uram.
— Maga részeg, őrmester?
— Még nem, uram — válaszolta az őrmester átérzéssel.
— A kis ládák nem esznek embert, őrmester.
— Az után földühödött, uram. Láthatja, mit tett a kapuval.
A kapitány újra átlesett a törött gerendák fölött.
— Fölteszem, lábat növesztett és odasétált, mi? — gúnyolódott.
Az őrmester megkönnyebbülten vigyorgott. Úgy tűnt, végre azonos hullámhosszon vannak.
— Elsőre eltalálta, uram — felelte. — Lábakat bizony. Százával a kis vackokat, uram.
A kapitány szúrósan rámeredt. Az őrmester pókerarcot öltött, mely altisztről altisztre szállt örökül, mióta csak egy őskétéltű azt mondta egy másik, alacsonyabb rangú őskétéltűnek, hogy szedjen össze egy gőteosztagot és Foglalja El Azt A Tengerpartot. A kapitány tizennyolc éves volt, újonnan érkezett a tiszti akadémiáról, ahol kitűnő eredménnyel tette le a vizsgákat olyan tárgyakból, mint például Klasszikus Harcászat, Búcsúódák és Katonai Ábécé. Az őrmester ötvenöt éves volt, és iskolába járás helyett vagy negyven évet töltött hárpiák, emberek, küklopszok, fúriák és szörnyű, csupaláb izék megtámadásával, illetve a fölsoroltak támadásának hárításával. Becsapottnak érezte magát.
— Hát, fogok rá vetni egy pillantást, őrmester…
— …nem túl bölcs terv, uram, ha szabad…
— …és miután vetettem rá egy pillantást, őrmester, baj lesz!
Az őrmester tisztelgett fölöttesének. — Igaza van, uram — jósolta.
A kapitány horkantott és átmászott a barikádon a láda felé, ami némán és mozdulatlanul ült korábbi pusztítása körében. Mindeközben az őrmester ülő helyzetbe csúszott a legszilárdabb gerenda mögött, amit csak találni tudott, és nagy eltökéltséggel erősen lehúzta sisakját a fülére.
Széltoló, Erikkel a sarkában, átosont a város utcáin.
— Most meg fogjuk keresni Ellenórát? — firtatta a fiú.
— Nem — szögezte le Széltoló. — Amit csinálni fogunk az az, hogy keresünk egy másik kivezető utat. És utána kimegyünk rajta.
— Ez nem méltányos!
— Ő sok ezer évvel öregebb nálad! Úgy értem, a vonzódás az érett nőkhöz teljesen rendben van, de nem teljesedhet be.
— Követelem, hogy vigyél hozzá! — visította Erik. — El véled!
Széltoló olyan hirtelen állt meg, hogy Erik nekiment.
— Ide figyelj! — kezdte. — A leghírhedtebben értelmetlen háború közepén vagyunk, ami valaha megesett, bármelyik percben harcosok ezrei fognak ádáz küzdelembe bocsátkozni, és te azt akarod, hogy keressem meg ezt a túlértékelt nőszemélyt és mondjam neki, a barátom szeretné tudni, hogy nincs-e kedved járni vele. Hát, nem fogom! — Széltoló odalépdelt egy másik, városfalba vágott kapuhoz; a főkapunál kisebb volt, nem őrizte senki, és volt kiskapuja. Széltoló elhúzta a reteszeket.
— Nekünk ehhez semmi közünk — taglalta tovább. — Még meg sem születtünk, nem vagyunk elég idősek a harcoláshoz, nem a mi dolgunk és nem fogunk semmi mást csinálni, amivel megzavarhatjuk a történelem menetét, rendben?
Kinyitotta az ajtót, amivel megspórolt némi erőfeszítést az egész ephebei seregnek. Ők ugyanis épp kopogni készültek.
A küzdelem zaja egész nap tombolt. Ezt följegyezték a későbbi történészek, akik hosszadalmasan folytatták csodaszép nők elrablásáról, hajóhadak gyülekezéséről, faállatok megépítéséről, egymással harcoló hősökről, és teljes egészében elmulasztották megemlíteni a szerepet, amit Széltoló, Erik és a Poggyász játszott. Az ephebeiek azonban észlelték, hogy milyen lelkesen rohan a tsorti sereg feléjük… nem is annyira a csata után törték magukat, inkább égtek a vágytól, hogy elmenekülhessenek valami mástól.
A történészek egy további érdekes tényt is elmulasztottak följegyezni az ősi klaccsi hadviselésről, mégpedig azt, hogy abban a stádiumban még elég primitív volt, csak katonák között zajlott, még nem nyitották meg a nagyközönség számára. Alapjában véve mindenki tudta, hogy vagy az egyik, vagy a másik oldal győzni fog, néhány peches tábornoknak lecsapják a fejét, nagy pénzösszegeket fognak sarcként kifizetni a győzteseknek, mindenki hazamegy aratásra, és az az átkozott nő el kell végre döntse, mégis kinek az oldalán áll, a szégyentelenje.
Szóval a tsorti utcai élet többé-kevésbé normálisan folytatódott, a polgárok kikerülték a harcolók szórványos csoportjait, vagy kebabot próbáltak meg eladni nekik. Egyesek a vállalkozóbb szelleműek közül elkezdték szétszedni a falovat szuvenírnek.
Széltoló meg sem kísérelte megérteni mindezt. Leült egy utcai kávézóban és figyelte a piaci standok között zajló lendületes harcot, így hát az „Érett olajbogyó!” kiáltások közepette hallhatta a sebesültek sikolyát és a „Kérem, nézzenek a hátuk mögé, csetepaté közeledik” kiáltásokat.
Nehéz volt nézni a bocsánatot kérő katonákat, valahányszor belebotlottak a vásárlókba. Még nehezebb volt rávenni a kávéház-tulajdonost, hogy fogadjon el egy fémpénzt, rajta olyasvalaki feje, akinek az ük-ük-ük-ükapja még meg sem született. Szerencsére, Széltoló meg tudta győzni a férfit, hogy a jövő csupán másik ország.
— És egy limonádét a fiúnak — tette hozzá.
— A szüleim megengedik, hogy bort igyak — mondta Erik. — Egy pohárral szabad innom.
— Fogadni mertem volna — fanyalgott Széltoló.
A tulajdonos szorgalmasan törölgette az asztallapot, vékony politúrrá kenve szét annak seprőborítását és a kiömlött retsinát.