— A harcot akarjátok látni? — kérdezte.
— Bizonyos értelemben — válaszolta Széltoló tartózkodóan.
— Én a helyetekben nem mászkálnék sokat — javasolta a tulaj. — Azt beszélik, egy civil engedte be az ephebeieket — nem mintha bármi kifogásom lenne ellenük, remek férfiak gyülekezete — tette hozzá sietősen, amikor egy csapat katonaság kocogott el mellettük. — Egy idegen, azt mondják. Az csalás, civileket használni. Sokan keresik, hogy ezt elmagyarázhassák neki. — Nyisszantó mozdulatot tett kezével.
Széltoló úgy bámult a kézre, mintha hipnotizálta volna.
Erik kinyitotta a száját. Erik sikított és a sípcsontjához kapott.
— Van róla személyleírásuk? — érdeklődött Széltoló.
— Nem hinném.
— Hát, sok szerencsét nekik — kívánta Széltoló sokkal vidámabban.
— Mi baja a fiúnak?
— Görcs.
Amikor a férfi visszament a pult mögé; Erik odasziszegte: — Nem kellett volna csak úgy belém rúgnod!
— Igazad van. Teljesen önként, szándékosan tettem.
Egy súlyos kéz hullott Széltoló vállára. Körbenézett és föl, egyenesen egy ephebei centurió szemébe. A katona mellette így szólt: — Ő az, főtörzs. Le merem fogadni egy évi sóba.
— Ki gondolta volna? — lepődött meg az őrmester. Gonoszul rávigyorgott Széltolóra. — Tápászkodj, cimbi! A főnök beszélni akar veled.
Némelyek Nagy Sándorról zengenek, mások Héraklészról, Hektórról, és Lysanderről, és ehhez hasonlatos nagy nevekről. Valójában a multiverzum teljes története során az emberek mindig is szépeket mondtak minden karfiolfülű kardforgatóról, legalábbis a közelükben, azon az alapon, hogy ez sokkal biztonságosabb. Fura, hogy a nép mindig mélyen tiszteli azt a fajta hadvezért, aki olyan stratégiával áll elő, hogy „Azt akarom, hogy ti, fickók, ötvenezren rohanjátok meg az ellenséget”, míg ellenben a meggondoltabb parancsnokot, aki olyasmiket mond, hogy „Miért nem építünk egy átkozott nagy falovat és aztán lopózunk be a hátsó ajtón, míg ők körbeállják arra várva, hogy előbújjunk”, csak egy fokkal tartják jobbnak az átlagos bunkónál, és nem olyasvalakinek, akinek szívesen adnál kölcsönt.
Azért van ez így, mert az első típusba tartozó parancsnokok többsége bátor ember, míg ellenben a gyávák sokkal jobb hadvezérek.
Széltolót az ephebei vezérek elé hurcolták, akik a város főterén állították föl harcálláspontjuk, hogy az elszédítően magas hegyről a város fölé tornyosuló, központi fellegvár ostromát felügyelhessék. Azonban nem túl közelről, mert a védők sziklákat hajigáltak.
Épp a haditervet vitatták, amikor Széltoló megérkezett. Úgy tűnt, egyhangú a vélemény, hogy amennyiben igazán nagy számban küldenek embert a hegy megostromlására, akkor elegen túlélhetik a sziklazáport a fellegvár elfoglalásához. Lényegében ez a katonás gondolkozásmód alapja.
Amikor Széltoló és Erik közeledett, többen fölnéztek a hatást keltőbben öltözött törzsfőnökök közül, olyan pillantást vetettek rájuk, mely azt sugallta, a férgek érdekesebbek, aztán elfordultak. Az egyetlen, aki örülni látszott jöttüknek…
…egyáltalán nem tűnt katonának. Volt ugyan páncélja, ami megpatinásodott, és sisakja, ami úgy nézett ki, mint aminek tollforgóját ecsetként hasznosították korábban, ám vézna volt, és annyira volt katonás a magatartása, mint egy menyété. Mindamellett az arca valahogy ködösen ismerősnek tűnt. Széltoló úgy gondolta, egész jóképűnek látszik.
Az „örülni látszott jöttüknek” pusztán viszonylagos leírás. Ő volt az egyetlen, aki tudomásul vette létezésük.
Lustán elnyúlt egy széken és szendviccsel etette a Poggyászt.
— Ó, helló! — üdvözölte őket gyászosan. — Ti vagytok azok.
Döbbenetes, hogy milyen sok információt lehet besűríteni három szóba. Hogy ugyanezt a hatást érje el, a férfi azt is mondhatta volna: Hosszú volt az éjszaka, nekem kell megszerveznem mindent a falóépítéstől a mosodai listáig, ezek a hülyék kábé annyi segítséget jelentenek, mint egy gumikalapács, egyébként meg soha nem is akartam idejönni, és mindennek a tetejébe, még itt vagytok ti is. Sziasztok.
A Poggyászra mutatott, ami várakozóan tátotta fedelét.
— Tied? — kérdezte.
— Annyira-amennyire — válaszolta Széltoló körültekintően. — Jelzem, nem engedhetem meg magamnak, hogy fizessek bármiért, amit csinált.
— Fura kis izé, nem igaz — jegyezte meg a katona. — Amikor rátaláltunk, ötven tsortit terelt sarokba. Mit gondolsz, miért tette?
Széltoló villámgyorsan gondolkodott. — Van neki ez az elképesztő képessége, amivel fölismeri, amikor valaki bántani akar engem — közölte. Rámeredt a Poggyászra, ahogy az ember mered az alattomos, rossz természetű és általában elítélendő viselkedésű családi kedvencre, ami, miután évekig megharapott minden vendéget, rühes hátára hemperedik és eljátssza a Szeretetre Méltó Kutyulit, hogy imponáljon a végrehajtóknak.
— Tényleg? — firtatta a férfi különösebb meglepődés nélkül. — Mágikus, mi?
— Igen.
— Valami a fájában, ugye?
— Igen.
— Hát akkor jó, hogy nem abból építettük meg azt a rémes lovat.
— Igen.
— Mágikusan keveredtél bele, igaz?
— Igen.
— Gondoltam. — Újabb szendvicset hajított a Poggyásznak. — Hova való vagy?
Széltoló a töredelmes vallomás mellett döntött. — A jövőbe — felelte. Ez nem keltette az elvárt hatást. A férfi csak bólintott.
— Ó! — mondta, és aztán: — Győztünk?
— Igen.
— Ó! Gondolom, nem emlékszel egyetlen lóverseny-eredményre sem? — kérdezte a férfi különösebb reménykedés nélkül.
— Nem.
— Gondoltam, hogy valószínűleg nem fogsz. Miért nyitottad ki nekünk a kaput?
Fölmerült Széltolóban, hogy, bármily furcsa is, azt mondani, azért, mert mindig szilárd csodálója volt az ephebeiek politikai nézeteinek, nem lenne a leghelyesebb. Úgy határozott, megint megpróbálkozik az igazsággal. Ez újszerű megközelítés volt, olyan, amivel érdemes kísérletezni.
— Kiutat kerestem — vallotta be.
— Hogy elmenekülj?
— Igen.
— Derék ember. Az egyetlen értelmes dolog az adott körülmények között. — Észrevette Eriket, aki az asztal köré csoportosult, vitába mélyedt kapitányokat bámulta.
— Hé, fiú! — szólította meg. — Katona akarsz lenni, ha fölnőttél?
— Nem, uram.
A férfi kicsikét fölvidult.
— Jól van — mondta.
— Eunuch szeretnék lenni, uram — fűzte hozzá Erik.
Széltoló feje megfordult, mintha húznák.
— De miért? — tudakolta, aztán Erikkel egyszerre hozakodott elő a nyilvánvaló válasszaclass="underline" — Mert egész nap egy háremben dolgozhatsz — mondták habozva kórusban.
A kapitány köhintett.
— Nem te vagy a fiú tanára, igaz? — firtatta.
— Nem.
— Gondolod, hogy elmagyarázta már neki valaki…?
— Nem.
— Esetleg jó ötlet lenne, ha megkérném az egyik centuriót, hogy beszéljen vele? Meglepődnél, hogy micsoda nyelvismerete van azoknak a fickóknak.
— Nagyon jót tenne neki, szerintem — válaszolta Széltoló.
A katona fölvette a sisakját, sóhajtott, odabiccentett az őrmesternek és elsimította köpenye ráncait. A köpeny mocskos volt.
— Azt hiszem, azt várják tőlem, hogy jól lehordjalak vagy valami — közölte.