— Ó!
— Méltányolnod kellene őket. Kétségtelenül kitűnő matematikusok.
— Huh — kicsinyelte Erik, komolyan pislogva. — Nem hinném, hogy sok számolgatnivalójuk akad ilyen elmaradott civilizációban.
Széltoló szemügyre vette a harci szekereket, amelyek sebesen közeledtek feléjük.
— Azt hiszem, általában az áldozatokat számlálják meg — közölte.
A Tezumán Birodalom Közép-Klaccs őserdei völgyeiben híres szervezett piackertjeiről, remekművű, obszidiánból, madártollból és nefritből készített mestermunkáiról, és tömeges emberáldozatairól Quetzacoatl, a Tollas Boa, a tömeges emberáldozatok istenének tiszteletére. Ahogy mondani szokás, mindig tudhatod, hol állsz Quetzacoatllal. Általában egy csomó emberrel egy hatalmas, lépcsős piramis tetején, ahol valaki elegáns tollfejdíszben egy remekművű obszidiánkést csiszolgat a te saját, örökös, személyes használatodra.
A tezumánok az egész kontinensen hírhedtek arról, hogy keresve sem találhatnál náluk öngyilkosabban komor, ingerlékeny és borúlátó népet, olyan okokból, amelyek hamarosan érthetővé válhatnak. A naptárról mondottak is igazak. A tezumánok réges-rég rájöttek, hogy minden folyamatosan egyre rosszabb lesz, és, mivel szörnyen földhözragadtan gondolkoznak, bonyolult rendszert fejlesztettek ki annak nyomon követésére, hogy mennyivel rosszabb minden egymást követő nap.
A közhittel ellentétben, a tezumánok igenis föltalálták a kereket. Csak radikálisan más elképzeléseik vannak arról, mire lehet használni.
Ez volt az első harci szekér a Széltoló által látottak közül, amit lámák húztak. Nem ez volt a fura benne. Az volt benne a fura, hogy emberek vitték, ketten tartották a tengely mindkét szélét, és futottak az állatok után, szandálos lábuk csak úgy csattogott a macskaköveken.
— Gondolod, hogy a hűbér van benne? — kérdezte Erik.
A vezérszekér, eltekintve a hajtótól, mindössze egy zömök, alapjában véve kocka alakú férfit tartalmazott, aki pumabőr egyenruhát és tollfejdíszt viselt.
A futók lihegve megálltak, és Széltoló látta, hogy mindegyik férfinál van valami, amit valószínűleg primitív kardnak lehetne nevezni: obszidiánszilánkok furkósbotra ragasztásával állították elő. Az ő szemében semmivel se látszottak kevésbé halálosnak, mint a kifinomult, szerfölött civilizált kardok. Mi több, rosszabbnak tűntek.
— Nos? — nógatta Erik.
— Nos mi? — érdeklődött Széltoló.
— Mondd meg neki, hogy adja ide nekem a hűbért.
A kövér férfi nehézkesen lekászálódott, odamasírozott Erikhez, és, Széltoló legnagyobb meglepetésére, hétrét görnyedt előtte.
Széltoló érezte, hogy valami karmolássza, végig föl a hátán, aztán a vállán, ahol aztán egy hang, ami úgy hangzott, mint amikor kettétépnek egy fémlemezt, így szólt: — Így már jobb. Nagyon hogyhíjják, kényelmes. Ha megpróbálsz lelökni, démon, búcsút hogyhíjjákolhatsz a fülednek. Micsoda fölvésésre méltó, nem várt fordulat, mi? Úgy tűnik, számítottak az érkezésére.
— Miért mondasz folyton hogyhíjjákot? — tudakolta Széltoló.
— Szegényes hogyhíjják. Izé. Akármi. Tudod. Szavak vannak benne — válaszolta a papagáj.
— Szótár? — találgatta Széltoló. A többi harci szekér utasa kiszállt és szintén Erik előtt hajlongott, aki bárgyún vigyorgott.
A papagáj fontolóra vette.
— Aha, valószínű — mondta. — Oda kell ítéljem neked a madárkölest — folytatta —, azt hittem eleinte, hogy egy kissé hogyhíjják vagy, de úgy látszik, hozod a hogyhíjjákod.
— Démon? — szólalt meg Erik fölényesen.
— Igen?
— Beszéled a nyelvük? Mit mondanak?
— Ööö, nem — felelte Széltoló. — De el tudom olvasni — kiáltotta oda, amikor Erik elfordult. — Ha valahogy jelbeszéddel fejeznéd ki magad nekik, amit aztán leírhatnánk…
Délre járt az idő. A dzsungelban Széltoló mögött élőlények rikoltoztak és makogtak. Kolibri nagyságú szúnyogok döngtek a feje körül.
— Persze — jelentette ki már tizedszerre —, valójában sose jutottak el a papír föltalálásáig.
A kőműves hátralépett, átnyújtotta a legutóbbi kicsorbult obszidiánvésőt segédének, és várakozásteljesen pillantott Széltolóra.
Ő szintén hátralépett és kritikusan szemlélte a sziklát.
— Nagyon jó — ismerte el. — Úgy értem, nagyon jól eltalált képmás. A megszólalásig hű a frizurája, meg minden. Na persze, a fiú rendes körülmények között nem annyira, ööö, egyenes, mint ezen, de azért, igen, nagyon jó. És itt a szekér és ott vannak a lépcsős piramisok. Igen. Hát, úgy néz ki, mintha azt akarnák, hogy menj velük a városba — tolmácsolta Eriknek.
— Mondj nekik igent — határozott Erik.
Széltoló odafordult a törzsfőnökhöz.
— Igen — mondta.
— [Összekuporodott-alak-hármas-tollfejdíszben-három pont fölött]?
Széltoló sóhajtott. A kőműves szótlanul újabb kővésőt nyomott a varázsló ellenállni képtelen kezébe, és friss gránittömböt taszigált megfelelő helyzetbe.
A tezumánvolttal járó probléma, eltekintve attól, hogy olyan istened van, mint Quetzacoatl, az, hogy ha váratlanul eggyel több pint tejet kell rendelned holnapra, valószínűleg el kellett volna kezdened az üzenet megírását a múlt hónapban. A tezumánok az egyetlenek, akiknél az öngyilkosság bevett formája, hogy agyonütik maguk saját búcsúlevelükkel.
Késő délután lett, mire a harci szekér bekocogott a legnagyobb piramis körül elterülő durván kinagyolt városba, az éljenző tezumánok sorfala között.
— Ez már jobb — jelentette ki Erik, kegyesen nyugtázva a hurrázást. — Nagyon boldogok, hogy látnak minket.
— Igen — felelte Széltoló komoran. — Vajon miért?
— Hát, természetesen, mert én vagyok az új uralkodó.
— Hmm. — Széltoló a szeme sarkából a papagájra pillantott, ami egy ideje természetellenesen hallgatott és most meglapult a fülénél úgy, mint egy idősödő vénkisasszony a sztriptízbárban. A madár ugyanis komolyan fontolóra vette a remekművű tollfejdíszeket.
— Hogyhíjják mocskok — károgta. — Ha csak egy hogyhíjják is rám teszi a kezét, annak a hogyhíjjáknak máris eggyel kevesebb az ujja, én mondom neked.
— Itt valami bűzlik — jelentette ki Széltoló.
— Micsoda? — firtatta a papagáj.
— Minden.
— Mondom neked, ha csak egyetlen tollam görbül…
Széltoló nem volt hozzászokva ahhoz, hogy örüljenek neki. Ez természetellenes és semmi jót nem ígér. Ezek az emberek nem pusztán éljeneztek, de virágokat és kalapokat is hajigáltak. A kalapok ugyan kőből készültek, de a jó szándék megvolt.
Széltoló úgy vélte, eléggé furcsa kalapok. Nem volt fejük, csak karimájuk. Valójában csupán korongok voltak, közepükbe lyukkal.
A díszmenet végigügetett a város széles sugárútjain egy épületcsoporthoz a piramis lábánál, ahol egy újabb csoport városi méltóság várt rájuk.
Azok rengeteg ékszert viseltek. Alapjában véve mindegyik ugyanolyan volt. Számtalan lehetőség akad az olyan kőkorong hasznosítására, amelynek közepe lyukas, és a tezumánok egy kivételével az összeset föltárták.
Azonban fontosabbnak tűnt a méltóságok előtt fölhalmozott töméntelen kincsesláda. Telis-teli drágakövekkel.
Erik szeme elkerekedett.
— A hűbér! — rikkantotta.
Széltoló föladta. Tényleg összejött. Nem tudta, hogyan, nem tudta, miért, de végre minden jól ütött ki. A lenyugvó nap egy tucat vagyont csillantott meg. Na persze, az föltehetőleg mind Eriké, de talán van annyi, hogy neki is jusson…