Miután válaszolt egy rejtélyes hirdetésre, átesett több zavarba ejtő teszten és megismerte az időbeni közlekedést, azonnal az jutott eszébe, hogy lehetséges-e itt a rendőri és a mentőmunka, és igenlő választ kapott. Látta, mennyire szükség van adminisztratív és papi munkaerőre, rezidens ügynökökre, historiográfusokra, antropológusokra, és, igen, olyan természettudósokra, mint ő. Közös munkájuk néhány röpke hete alatt Feliznek sikerült meggyőznie őt arról, hogy legalább néhány művészre elengedhetetlenül szükség van. Nem csak kenyérrel él az ember, vagy fegyverrel, papírral, nem csak a puszta prakticizmus létezik.
A lány elcsomagolta a felszerelését.
— Gyerünk — adta ki az utasítást. Ahogy kilőtt indult utána.
A földközi tábla tízezer lábbal a tengerszint alatt terült el. A beáramló víz mintegy ötven lábnyi távolság alatt győzte le ezt a magasságot. A folyam vízhozama körülbelül évi tízezer köbmérföld volt, száz Viktória Vízesés vagy ezer Niagara.
Ezek voltak a statisztikák. A valóság viszont a fehéren dübörgő, párafelhőbe burkolózó, földrengető, hegy-rázó zuhatag volt. Az emberek látták, hallották, érezték, ízlelték, szagolták: de elképzelni nem tudták.
Amikor a csatorna kiszélesedett, a folyás egyenletesebbé vált, és zöldbe, majd feketébe váltott. A ködök is megritkultak, és szigetek bukkantak elő, mint valami hajók a hullámok tetején: az élet megint nőni kezdhetett rajtuk, vagy kimenekülhetett a partra. Ezeknek a szigeteknek a zöme azonban lepusztult még a század vége előtt, az élet pedig a furcsára forduló időjárásnak esett áldozatul. Mert ez az esemény átlendítette a bolygót a miocénből a pliocén korba.
Haladtában Nomura hallotta hogy a zaj nemhogy csökkenne, de erősödik. Bár a folyam maga itt csendesebb volt, a hang mégis valami basszus morajlás felé haladt, egyre hangosabban és hangosabban, amíg az egész égbolt egyetlen roppant ércharanggá nem változott. Tom felismert egy kiálló partszakaszt, amelynek lepusztult maradéka valamikor majd a Gibraltár nevet fogja viselni. Nem messze egy majdnem húsz mérföldes hullám erejétől majdnem a fele a vízbe ömlött.
A víz ijesztő könnyedséggel bukott át az új torlaszon. Palackzöld habok a sötétlő sziklak és a kontinensek gyér füve ellen. A szárazföld hegyei tüzet okádtak, lábuknál párafelhő gomolygott az állandó szelek hátán. Túlnan kék szőnyeg nyúlt el, egy tó, melynek folyói kanyonokat vájtak a lúgos ragyogásba, a porba, a kemence-forró vidékbe, amit tengerre akarnak változtatni.
Minden dübörgött, dongott és remegett Feliz megint megállt, Nomura pedig melléje húzódott. Magasan voltak, a levegő csípősen remegett körülöttük.
— Ma — mondta a lány — a puszta méreteket akarom megragadni. Közel megyek a tetejéhez, útközben veszem fel, aztán lefelé.
— Ne menj túl közel — figyelmeztette Tom.
A lány felszegte a fejét.
— Azt majd én ítélem meg.
— Ó, én… én nem akarlak irányítgatni, vagy ilyesmi. — Jobb is, plebejus és férfi létemre. — Csak szívességből tedd meg, kérlek… — Nomurát kétségbeejtette saját idétlen beszéde. —…légy óvatos. Tudod, fontos vagy nekem.
A lány mosolya, mint a felsütő nap. Biztonsági szíjaira hagyatkozva kidőlt, hogy megfogja a fiú kezét.
— Köszönöm, Tom — Aztán elkomorodott. — A hozzád hasonló férfiak miatt kezdem megérteni, mi a rossz abban a korban, ahonnan jöttem.
Gyakran beszélt vele ilyen kedvesen: ami azt illeti, szinte mindig. Ha igazán katona lett volna, semmiféle kedvesség miatt nem maradt volna ébren este. Tom azon tűnődött, hogy vajon akkor szeretett-e bele, amikor először észrevette, hogy a lány milyen tudatosan törekszik arra, hogy egyenlőként bánjon vele. Nem volt könnyű neki, hisz majdnem olyan újonc volt az Őrjáratnál, mint Tom — nem könnyebb, mint a többi kor férfiainak elhinni azt, teljes szívükkel, hogy a lánynak ugyanolyan képességei vannak, mint nekik, és helyes, hogy ezeket teljesen ki is használja.
A lány nem bírta már az ünnepélyes hangulatot.
— Gyerünk! — rikkantotta. — Siess! Az a meredek rész nem fogja még egyszer húsz évig kibírni.
Kilőtt a gépével. Tom lecsapta a sisakja arclemezét, és utánanyomult a szalagokkal, telepekkel és más kiegészítőkkel. Légy óvatos, könyörgött némán, Légy óvatos, kedvesem.
A lány jóval előbb járt. Tom szinte "üstökös"-nek látta, sárkánylovasnak, ahogy élénken, fürgén suhant a tenger fölött. A robajlás hamarosan mindent betöltött: Tom feje tele volt ezzel az ítéletnapi hanggal.
Néhány yardnyira a víztől a lány a rés felé rántotta a gépét. Fejét egy tárcsákkal ellátott dobozba dugta, kezével a kapcsolókat állítgatta: a térdével kormányzott. A szitáló só lassan kezdte elhomályosítani Nomura arclemezét. Beindította az öntisztítót. A turbulencia elragadta: a gépe meglódult. Dobhártyájába, ami a hang ellen védve volt, de a nyomásváltozás ellen nem, belehasított a fájdalom.
Egészen közel volt már Felizhez, amikor a lány gépére is rájött a bolondóra. Tom látta, hogy a jármű megpördül, belecsapódik a zöld víztömegbe. A lányt elnyelte a roppant tömeg. Tom a dübörgésben nem hallotta saját sikolyát.
A lány után vetette magát. Vajon a vak ösztön volt az, ami megint elpenderítette, mielőtt az áramlat őt is elkapta volna? A lány eltűnt szem elől. Csak a hatalmas vízfal maradt, lent a fellegekkel, fönt pedig a könyörtelenül higgadt kékséggel, a zajjal, ami szét akarta roppantani, a hideggel, a nedvességgel, nyelvén a könnyízű sóval.
Rohant segítségért.
Kint tűzött a déli nap. A táj fakón, mozdulatlanul és élettelenül nyúlt el, csak egy keselyű bóklászott rajta. A távoli vízesés zaja ide is elhallatszott.
Kopogtattak az ajtaján, mire Nomura felpattant az ágyáról, és talpraugrott. — Gyere be! — krákogta.
Everard belépett. A légkondicionálás ellenére izzadság-foltok éktelenkedetek a ruháján. Meggyújtatlan pipát rágcsált, válla meggörnyedt.
— Mi újság? — kérdezte könyörögve Nomura.
— Az, amitől tartottam. Sosem tért haza.
Nomura egy székbe roskadt és maga elé meredt. — Biztos vagy benne?
Everard leült az ágyra, ami megreccsent a súlya alatt. — Igen. Éppen most érkezet meg az üzenőkapszula. Kérdésemre válaszolva közlik, satöbbi, satöbbi, hogy Feliz a Rach ügynök nem jelentkezett le a hazai miliő-bázisán a Gibraltár-küldetés után, és nincs róla további feljegyzésük.
— Semmilyen korban?
— Az ügynökök úgy rohangálnak összevissza a téridőben, hogy senki sem tud mindenkit számon tartani. Talán csak a danelliek.
— Akkor kérdezd meg őket!
— Azt hiszed, hogy válaszolnának? — vakkantotta Everard. Ők, a távoli jövő szupermenjei, az őrjárat alapítói és örökös urai. Ökölbe szorult a keze. — És ne mondd nekem, hogy mi halandók is szorosabb nyilvántartást vezethetnénk. Megnézted már a saját jövődet, fiam? Mert mi nem akarjuk megnézni: erről van szó. — A durvaság hirtelen kiszállt belőle. Fogást váltott a pipán és szinte kedvesen mondta: