— Ha elég sokáig élünk, akkor túléljük azokat, akiket szerettünk. Ez az ember sorsa, nem csak az Őrjáratban van így. De sajnállak, hogy neked már ilyen fiatalon szembe kell nézni vele.
— Ne velem foglalkozz! — kiáltott fel Nomura. — Vele mi van?
— Nos… Elgondolkoztam a beszámolódon. Az a sejtésem, hogy akörül a vízesés körül több, mint trükkösek a légáramlási viszonyok. Ezt persze számítani kellett volna. Mivel túl volt terhelve, az ő gépe nehezebben volt irányítható, mint rendesen. Egy légzseb, egy örvény vagy valami ilyesmi hirtelen elkapta és belelökte az áramlásba.
Nomura egymáshoz nyomta az ujjait. — És nekem utána kellett volna mennem.
Everard a fejét rázta.
— Ne büntesd magad ennyire. Csak az asszisztense voltál. Neki kellett volna óvatosabbnak lennie.
— De — a fene egye meg, még mindig megmenthetjük, de te nem hagyod — Nomura félig visított.
— Állj — figyelmeztette Everard. — Ne tovább. Sose mondd ki: hogy néhány járőr visszamehetne az időben, és vonósugárral kiránthatná a mélységből. Vagy hogy figyelmeztethetném őt és a saját régebbi énemet. De ez nem történt meg, tehát nem is fog megtörténni.
Nem szabad megtörténnie.
Mert a múlt ténylegesen megváltoztathatva lett, amint gépeinkkel jelenné változtattuk. És ha egy halandónak ez hatalmában áll, akkor hol a megállj? Azzal kezdjük, hogy megmentünk egy kedves lányt, aztán folytatjuk azzal, hogy megmentjük Lincolnt, de valaki más meg a déli államok szövetségét akarja megmenteni — nem, az istenen kívül senkire sem lehet rábízni az időt. Az őrjárat azért van, hogy megvédje a valóságot. A tagjai nem tehetnek erőszakot ezen a hitvalláson, mert az olyan lenne, mintha saját anyjukat bántanák.
— Nagyon sajnálom — motyogta Nomura.
— Semmi gond, Tom.
— Nem, én… én arra gondoltam… amikor láttam, hogy eltűnik, az első gondolatom az volt, szervezhetnénk egy csapatot, visszamehetnénk arra a pillanatra, és egyszerűen visszarántanánk…
— Ez természetes gondolat egy újoncnál. A régi gondolkodási beidegződések nehezen halnak el. De nem tettük meg, ez a tény. Amúgy is aligha engedélyezték volna. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy több embert veszítsünk. Főleg akkor nem, amikor a feljegyzések azt mutatják, hogy az ilyen mentési kísérletek eleve kudarcra vannak ítélve.
— Nem lehet ezt valahogy megkerülni?
Everard sóhajtott.
— Nem tudok semmit kitalálni. Békélj meg a sorssal, Tom — Tétovázott. — Tehetek… tehetünk valamit érted?
— Nem — hangzott keményen Nomura szava. — Csak hagyjatok békén egy ideig.
— Jól van — Everard felállt. — Nem te vagy az egyetlen, aki szerette — jegyezte még meg, és elment. Amikor az ajtó becsukódott mögötte, a vízesések zaja mintha eltompult volna. Nomura a semmibe bámult. A nap áthaladt pályája csúcsán és nagyon lassan az éjszaka felé kezdett kúszni.
Nekem kellett volna utána mennem, abban a pillanatban.
És kockára tenni az életemet.
Akkor miért nem követed a halálba?
Nem. Ennek nincs értelme. Két halálból nem lesz egy élet. Nem menthettem volna meg. Nem volt felszerelésem vagy… az egyetlen okos dolog, amit tehettem, hogy segítséget hívtam.
Csakhogy a segítséget megtagadták — hogy ember vagy sors tette, aligha számít, ugye? — és ő elmerült, A folyás kisodorta az áramlatba, és neki csak egy pillanatnyi iszonyat jutott, mielőtt elveszette volna az eszméletét, aztán a víz a fenékre érve összenyomta, szétmorzsolta, csontjait pedig szétszórja egy tengerfenekén, amelyen én, mint gondtalan ifjú fogok vitorlázni egy nyári vakáción, mit sem tudva semmiféle időőrjáratról és Felizről. Ó, istenem, mellette akarok porladni, öt és fél millió év múlva!
Távoli robaj szállt a levegőben, és megremegtette a padlót, a földet. Egy alámosott part omolhatott az áramlatba. Feliz éppen ezt akarta megörökíteni.
— Akarta? — rikkantotta Nomura, és felpattant a székből. A föld még mindig vibrált alatt. — Fogja is!
Beszélnie kellett volna Everarddal, de félt — talán tévesen, elkeseredettségében és tapasztalatlanságából kifolyólag — hogy megtagadják tőle az engedélyt, és azonnal visszaküldik.
Több napig kellett volna maradnia, de félt, hogy viselkedése elárulja. A természet helyett jöjjön a stimuláló tabletta.
A vonósugár-egységet is igényelnie kellett volna, nem pedig kicsempésznie a gépében.
Amikor elindulóban volt, az egyik Járőr megkérdezte, hová megy.
— Ó, csak járok egyet — felelte Nomura. A másik együttérzően bólintott. Nem sejthette, hogy a szerelmét vesztette el, de egy bajtárs elvesztése is épp elég szomorú esemény. Nomura gondosan túlment az északi horizonton, és csak aztán ugrott a vízeséshez.
Jobbra is, balra is kiterjedtebb volt, mint ameddig ellátott. Itt, a zöld üvegfal közepe alatt a bolygó saját görbülete rejtette el tekintete elől a végeket. Amikor beért a párafelhőbe, szúró, kavargó fehérség vette körül.
Arclemeze tiszta maradt, de a látása homályossá vált. A sisak védte a halláskárosodástól de nem szűrhette ki vihart, amibe belevacogott a foga, a szíve és a csontja. Szelek tépték, a gép megremegett, minden egyes méterért meg kellett harcolnia.
És meg kellett találnia a pontos pillanatot…
Ide-oda szökellt az időben, állítgatta a kapcsolókat, halványan meglátta magát a ködben, aztán felnézett az ég felé, újra és újra, amíg meg nem érkezett Oda.
Kettős csillanás valahol a feje fölött… Látta ez egyiket becsapódni és lesüllyedni, míg a másik körözött egy ideig, aztán elment. Pilótája nem látta őt itt, a hideg sóködben rejtőzve. Jelenléte nem volt benne egyetlen átkozott feljegyzésben sem.
Kilőtt előre. Még bírta türelemmel. Ha kell, egy életen át keresi a pillanatot, az ő pillanatát. A haláltól való félelem, sőt, a tudat, hogy esetleg holtan találja a lányt, csak homályosan, álomszerűen fészkelt az agyában. Az elemi erők hatalmukba kerítették. Egyetlen suhanó akarat volt.
Egészen közel ereszkedett a vízhez. A fuvallatok megpróbálták belesodorni, mint ahogy Felizzel is tették, de Tom számított rájuk, kiszabadította magát, aztán visszament, hogy körülnézzen — visszament időben is, nem csak térben, úgyhogy több példánya keresgélte a vízesés mentén azt a pillanatot, amikor Feliz még életben van.
Nem foglalkozott többi énjével. Ők egyszerűen csak fázisok az időben, amiken átment, vagy majd át kell mennie.
Ott van!
A sötét árny ott bukdácsolt el mellette, a víz alatt, útban a pusztulás felé. Tom megcsavart egy kapcsolót. Vonósugár tapadt a másik gépre. Az ő gépe is megingott, és ment utána, mert képtelen volt ekkor tömeget kihúzni ilyen erős sodrásból.
Már majdnem elkapta az áramlat, amikor megérkezett a segítség. Két, három, négy jármű gyűlt össze, és együttes erővel kirántották Feliz gépét. A lány ijesztően ernyedten görnyedt a nyeregben. Tom nem ment oda rögtön hozzá, először visszament az időben, aztán kicsit még hátrább, még hátrább, hogy a lány megmentője — és saját maga megmentője is — lehessen.
Amikor végre ott maradtak kettesben a ködök és viharok között, Tom a karjába vette a lányt, és akár az égbe is lyukat égetett volna, hogy elvigye valahova, ahol megmenthetik. De Feliz megrezzent, szemei felnyíltak, és egy perc múlva rámosolygott a fiúra. Aztán sírva fakadt.