Ogg Ángyi felsóhajtott.
— Ott van Ágnes Nitt, az öreg Háromgaras lánya — sorolta. — És a Tockley lány. És még mások is.
Mállottviksz Néne tátott szájjal bámult rá.
— Megkérdeztem Jászónunkat. Bocsánat.
A denevér gurgulázott egyet. Néne finnyásan eltakarta a száját a kezével.
— Vén bolond vagyok, ugye? — kérdezte egy kis idő múlva.
— Nem, nem — nyugtatta Ángyi. — A Kölcsönvevés komoly adottság. És te nagyon jó vagy benne.
— Öntelt, az vagyok. Régen nekem is az lett volna az első gondolatom, hogy megkérdezzem az embereket, ahelyett, hogy denevérként bohóckodjak.
— Jászónunk nem árulta volna el neked. Nekem is csak azért mondta el, mert különben pokollá tettem volna az életét — magyarázta Ogg Ángyi. — Mire valók az anyák, ha nem erre?
— Kezdem elveszteni a fonalat, erről van szó. Öregszem, Gytha.
— Annyi idős vagy, amennyinek érzed magad, mindig azt mondtam.
— Pontosan erről beszélek.
Ángyi arcára kiült az aggodalom.
— Felteszem, ha Magrat itt lett volna — mondta Néne — teljesen bolondnak tart.
— Hát, a kastélyban biztonságban van — válaszolta Ángyi. — Királynéskodni tanul, meg ilyenek.
— A királynéskodásnak megvan az az előnye, hogy senki nem veszi észre, ha rosszul csinálod. Úgy kell csinálni, ahogy te csinálod, mert te vagy a királyné.
— Fura dolog ez az uralkodás — jegyezte meg Ángyi. — Mint a mágia. Veszel egy lányt, olyan valaggal, mint két malac egy zsákban, akinek a fejében sincs semmi, aztán elveszi őt valami király, vagy herceg, vagy ilyesmi, és hirtelen átváltozik ilyen tökéletes, ragyogó királyi fenséggé. A régi szép idők.
— Én azért nem fogok előtte földre borulni, csak hogy tudd! — szögezte le Néne.
— Te soha nem borulsz földre senki előtt — válaszolta türelmesen Ángyi. — Te az öreg király előtt sem hajoltál meg. Verencnek még biccenteni is ritkán biccentesz. Az életben nem borulnál földre senki előtt.
— Pontosan! — értett egyet Néne. — Ez része a boszorkányságnak.
Ángyiban felengedett kicsit a feszültség. Néne, mint öregasszony — ez erősen zavarba hozta. Ám Néne szokott állapotában — vagyis egy hajszálra a dühkitöréstől — sokkal inkább keltette benne azt az érzést, hogy mégiscsak a helyükön vannak a dolgok. Néne felállt.
— Az öreg Tockley lánya, mi?
— Az bizony.
— Az anyja egy Keeble lány volt, nem? Jóravaló asszony lett belőle, ha jól emlékszem.
— Igen, de amikor meghalt, az öreg egy Sto Lat-i iskolába küldte a gyereket tanulni.
— Nem hiszek az iskolákban — jelentette ki Mállottviksz Néne. — Véleményem szerint a tanulás útjában állnak. Az a sok könyv. Könyvek? Hát azok meg mire jók? Túl sokat olvasnak az emberek manapság. Emlékszem, nekünk sosem jutott időnk olvasásra, amikor fiatalok voltunk. — Túlságosan el voltunk foglalva azzal, hogy elfoglaljuk magunkat.
— Pontosan. Gyerünk, nincs sok időnk!
— Hogy érted?
— Nem csak a lányokról van szó. Van ott valami más is. Valakinek az elméje kószál a környéken.
Néne megrázkódott. Ugyanabból érezte meg a dolgot, amiből egy gyakorlott vadász érzi, ha egy másik vadász is kószál a környéken — a csendből, ahol zajnak kellene lennie, a fiatal szarvasok járásából, a méhek dühéből.
Ogg Ángyi sosem volt jó véleménnyel a Kölcsönvevésről, és Magrat még az ötletet is visszautasította, hogy esetleg megpróbálhatná. A hegy túloldalán lakó boszorkányoknak meg éppen elég gondot okozott a testen belüli élmény ahhoz, hogy ne akarjanak testen kívüliekkel foglalkozni. Úgyhogy Néne megszokta, hogy a mentális dimenziónak ő az egyeduralkodója.
Egy idegen elme bóklászott a királyságban. Olyan elme, amit Néne nem értett.
Ha Kölcsönvett az ember, óvatosnak kellett lennie. Az egész olyan volt, mint a kábítószer. Meglovagolhatta az állatok és a madarak tudatát — noha a méhekét nem —, óvatosan kormányozhatta is őket, megnézhette a világot az ő szemükön keresztül. Mállottviksz Néne rengetegszer végigsuhant már az őt körülvevő öntudatokhoz vezető csatornákon. Számára ez jelentette a boszorkányság egyik lényeges alkotóelemét. Mások szemével látni…
…a szúnyogok szemével, az idő lassú mintáit egyetlen nap gyors mintáján belül, villámként cikázó elmével…
…a bogarak testével hallani, ahogy a világ rezgések háromdimenziós képévé változik…
…a kutyák orrával látni, hogy alakulnak a szagok mind színekké…
De ennek megvolt az ára. Senki nem kérte az embert arra, hogy megfizesse, ám épp a számonkérésnek ez a hiánya tette morális kötelezettséggé. Az ember igyekezett nem kárt okozni. Nem ásott mélyre. Adott enni a kutyának. Megfizette a megfizetnivalókat. Törődött; nem szívjóságból, hanem mert így kellett tennie. Nem hagyott semmit, csak emlékeket, nem vett el semmit, csak élményeket.
De ez a másik kószáló intelligencia… úgy lépkedett ki-be az elmékbe, mint egy láncfűrész, folyamatosan csak elvett, elvett, elvett. Néne érezte ragadozóforma alakját, amely merő kegyetlenség és hideg barátságtalanság. Értelemmel teli tudat, ami kihasznált más élőlényeket és bántotta őket pusztán szórakozásból.
Neve is volt az ilyesfajta tudatoknak.
Tünde.
A fák magasabban lévő ágai veszettül csapkodtak.
Néne és Ángyi vonult végig az erdőn. Néne legalábbis vonult. Ogg Ángyi a nyomában lihegett.
— A Hölgyek és Urak utat keresnek — mondta Néne. — És van valami más is. Valami máris keresztüljutott. Valamilyen állat a túloldalról. Ódalgó beűzött egy szarvast a körbe, az a dolog pedig valószínűleg ott várakozott, és mindig is azt tartották, hogy valami kijöhet a körből, ha valami más bemegy.
— Micsoda?
— Tudod, milyen egy denevér látása. Csak egy böszme alakot érzékelt. Valami megölte a jó öreg Ódalgót. És még mindig itt van. De nem… nem a Hölgyek és Urak egyike — magyarázta Néne —, hanem valami Tü… onnét.
Ángyi az árnyékokra nézett. Éjszaka rengeteg árnyék található egy erdőben.
— Nem félsz? — kérdezte.
Néne megropogtatta az öklét.
— Nem. De remélem, az igen!
— Ó, szóval igaz, amit beszélnek. Öntelt egy perszóna vagy, Eszmeralda Mállottviksz.
— Ki mondta ezt?
— Hát, te. Nem is olyan régen.
— Biztos csak nem éreztem jól magam.
Más emberek talán úgy fogalmaztak volna: nem voltam önmagam. De Mállottviksz Néne nem tudott más lenni, mint önmaga.
A két boszorkány keresztülzúgott a szélviharon.
Az unikornis egy tüskés bozót rejtekéből figyelte, ahogy elmennek.
Rubina Tockley valóban lecsüngő karimájú, fekete kalapot viselt. Amihez még fátyol is tartozott.
Perdita Nitten, akit, mielőtt még boszorkánykodásra adta volna a fejét, egyszerűen Ágnes Nittként ismertek, szintén fátylas, fekete kalap volt, merthogy Rubinán is. Mindketten betöltötték már a tizenhetet. Ágnes azt kívánta, bárcsak természettől fogva karcsú lenne, mint Rubina, de ha már karcsú nem lehet, akkor igazán lehetne legalább beteges külseje. Ezért olyan sok fehér alapozót kent magára abból a célból, hogy eltüntesse arca természetes rózsás árnyalatát, hogy ha hirtelen hátrafordul, a képes fele valószínűleg a tarkójára csúszik.
Befejezték már a Hatalom Kúpjának felállítását, végeztek némi gyertyás varázslatot és jósoltak kristálygömbből is.